A romániai magyarok két világháború közti történetének megértéséhez köztudomásúlag a politikai és kulturális nyilvánosság előtti viták nyújtják a legtöbb támpontot, melyekben a magyar kisebbségi társadalom saját léthelyzetét elemezte. E viták központjában mindig – kimondva vagy kimondatlan – három kérdés állott, éspedig a kisebbség képe önmagáról, viszonya Budapesthez és, persze, Bukaresthez. Erről szólott ugyanis végeredményben mind az irodalmi szkizma-vita (1928), mind a krenneri „hídverés”-kezdeményezés körüli összecsapás (1932), de a Németh László vezette kirándulás utáni útirajz-beszámolók kirobbantotta összetűzés is (1935).  Talán a legnagyobb vihart kavarta viszont Makkai Sándor (1890–1951) hetven évvel ezelőtt megjelent Nem lehet című cikke, amelynek főleg ideológiai vetületeit és összefüggéseit mutatjuk itt be.

A kisebbségi léttől való első elhatárolódások

A bukaresti kormányok (1934 után még az azelőttihez képest is intoleránsabb) kisebbségi politikája kétségeket ébresztett a magyar kisebbségben aziránt, hogy valaha is képes lehet magának a román államban egyenrangú létfeltételeket kialakítani. Mind ezeket a véleményüket, mind a külpolitikai fejleményekről kialakított nézeteiket az erdélyi magyarok 1934 után sokkal határozottabban juttatták kifejezésre, mint azelőtt. Saját népcsoportja túlélési esélyei fölött érzett aggodalmát e kisebbség szépirodalmi jellegű írásokban csakúgy megfogalmazta, mint elméleti jellegűekben. Feltűnően sok ekkor keletkezett regény tárgyalta a kisebbségi lét nehézségeit úgy, hogy művészi hatásán túl olvasói politikai állásfoglalását is befolyásolta. A kor erdélyi magyar irodalmát az általános hanyatlás hangulata uralta. Nyirő József például 1933-ban megjelent elbeszéléseiben kizárólag a halál különböző változatait mutatta be, amelyet szereplői azért választottak, mert az számukra könnyebbnek tűnt, mint az élet.  Ezt követő regényének főszereplőjét, egy székely falu papját a román jegyző, tehát az államhatalom egy képviselőjének a jelenlétében az a gondolat keríti hatalmába, hogy a „sajátságos ’kisebbségi érzés’ valami örökös rettegés váratlan és ismeretlen veszedelmektől, melyekre nem lehet rákészülni. Valami lerázhatatlan tudat, ami percről percre őrli az idegeket”.  A fiatalabb nemzedékhez tartozó Wass Albert 1934-ben a magyar arisztokráciát kiút nélküli csapdába zártként ábrázolja (Farkasverem).  A magyar–román viszony romlása Erdélyben még egy olyan regényben is nyomot hagyott, mint Karácsony Benő Napos oldala.  Mikor ugyanis a főszereplő egy gondtalan és bohém életszakasza után hazatér szülőfalujába, egy szempillantás alatt világossá válik számára, hogy viszonya régi román gyerekkori barátjához és katonatársához, akivel még közös frontélmények is összekötötték, alapvetően megváltozott: „… valami mégis közénk dugta ronda fejét, amiről egyikünk sem tehet. Hogy ki tehet róla?”  Erre a kérdésre a választ a szerző az értelmiségiek nacionalista hecckampányaiban látta. Okokat keresett Kacsó Sándor is a magyarság fokozódó elidegenedésére a román államtól, és súlyos tényezőnek találta az elbocsátott magyar állami alkalmazottak egzisztenciális gondjait. Kacsó minden államellenes gondolattól általában távol álló regény- és újságíróként volt ismeretes, de most ő is elutasította a visszahúzódás és elfordulás politikája kívülről (Magyarországról) irányítottságának elméletét. Sokkal inkább okai ennek maguk a román hatóságok és hivatalosságok: „Mit tegyünk mi azokkal, hogyan vigasztaljuk, csitítsuk, csendesítsük a kétségbeesést azoknál a magyar vasutasoknál, tanároknál, tanítóknál, volt állami alkalmazottaknál, postásoknál, akiket ürüggyel vagy ürügy nélkül kivert kenyerükből, megélhetésükből az ijesztő és ellenségesen felajzódott román nemzeti türelmetlenség?!”

Ezeken és a hasonló irodalmi termékeken túl a magyar kisebbség politikusai is igyekeztek választ találni olyan kérdésekre, hogy mi is egy nemzeti kisebbség lényege, és mire van szüksége ahhoz, hogy teljes értékű életet élhessen. A kérdés, amelyre a magyarság politikai vezetőrétegének választ kellett találnia, egészen konkrétan így szólt: Hogyan kell egy kisebbségnek a hátrányos megkülönböztetésekre reagálnia, és milyen következtetéseket kell a harmincas évekbeli bel- és külpolitikai fejlődésekből levonnia? Az Országos Magyar Párton (OMP) belül több szakosztály működött, amelyek (részben nyilvános) üléseiken népgazdasági, történelmi vagy kisebbségjogi témákkal foglalkoztak. A kisebbségjogi szakosztály feladata például a magyarok felvilágosítása volt saját jogi és kulturális helyzetükről. 1935 májusában Jakabffy Elemér (1881–1963) már ennek az osztálynak egy ülését megnyitó beszédében hangot adott a magyarság csalódásainak beteljesületlen reményei fölött: „Az is, aki az úgynevezett kisebbségi szerződést aláírta, ma numerus valachicusról beszél, és mi a gyulafehérvári pontokra már csak éppen annyi kilátással hivatkozhatunk, mint – mondjuk – szász sorstestvéreink a Diploma Andreanum 1224-ben megírt jogbiztosításaira.”  Jakabffy keserű hangját az váltotta ki, hogy most már Alexandru Vaida-Voevod is a románoknak előjogokat követelő nacionalista mozgalmak mellé állt, aki pedig az 1919-es kisebbségi szerződésben a kisebbségeknek egyenjogúságot és részben kulturális autonómiát ígért. Az alig tizenhét éves fogadkozások megvalósítása így az utópiák birodalmába került.

Ugyanezen az ülésen tartott előadásában Paál Árpád (1880–1944), az állampolitikai végzettségű politikus a kisebbség szakkifejezésről elmélkedett, és végül elvetette terminusként való használatát, mert szerinte viszonyok és vonatkozások minőségét jelölvén, társadalmi síkon mindig valamely csoport számszerű alávetettségét sugallja a többséghez képest.  Ez pedig oda vezet, hogy ha egyszer egy embercsoportra alkalmazták, akkor rajta is marad lemoshatatlan pecsétként, mégpedig ezzel a mellékízzel. Paál ezért a fogalomnak a ’nép’ szóval való kiegészítését javasolta, mert ezáltal a mindenkori csoport „vérségi, nyelvi, hagyománybeli, történelmi és egyéb érzelmi közössége” is kifejeződnék. Az így keletkező összetett szó (népkisebbség), illetőleg szókapcsolat (kisebbségi nép) által kifejezett fogalom az uralkodó jogi viszonyokon ugyan mit sem változtatna, sőt, esetleges, az állandóság és az egyenértékűség benyomását keltő hatása is csupán az érintett csoport énképében volna érzékelhető, vélte. Még ha a jogegyenlőség elvileg adott volna is, de facto nem volna elérhető, mert a kisebbség még ősi területén is (pl. a Székelyföldön) saját jogi helyzetének következményeit viseli. Mégis jobb saját önmegnevezésként a ’kisebbségi nép’ használata, mert ez idővel új népazonossági tudat kifejlődéséhez vezethet, és ezáltal a csoport jobban ellenállhat a többség asszimilációs nyomásának. Egy csoport, amelyik önmagát pusztán valamilyen kisebbségnek tartja, széthull és a többséghez hasonul.  Ha azonban megtanulja magát önálló entitásként fölfogni, tehát állam nélküli népként értelmezni, akkor képes lehet ennek a sajátosságnak a megtartására. Paálnak ez a gondolatmenete egyben a magyar kisebbség mögött álló utat is elárulja: már nem egy közös („transzilvanista”) erdélyi összetartozási érzés hirdetése korszerű, mint még a húszas évek elején, hanem saját különlegességünk hangsúlyozása és az önnön népiségünkbe való visszavonulás. Ilyen fejtegetések esetén ugyanis – melyek rokonsága a népiség-gondolattal napnál világosabb – mindig az volt a kérdés, hogyan kapcsolódnak a magyar kisebbség időszerű kérdéseihez. Túl sok magyarázat nélkül is megértette mindenki Paál példáját, hogy Svájcban a lakosságnak csak 22%-a francia és csak 7%-a olasz, tehát minden meghatározás szerint kisebbségi népek, mégis egyenrangúak az országot uraló németekkel. Ebből is az következik, zárta Paál fejtegetéseit, hogy egy ilyen kisebbségi népnek meg kell adni a jogot a népként való létezésre, vagyis a kollektivitásra és életközösségre.

Ennek az előadásnak az a tény ad jelentőséget, hogy Paál személyében 1935 májusában először határolta el magát nyilvánosan és egyértelműen az OMP egy fontos vezetőszemélyisége – még ha bonyolult és ezáltal viszonylag rejtett megfogalmazásban is – a román állam akkor hirdetett román nemzetállam formájától. A kisebbség terminusnak az elutasítása pedig, s hozzá a kisebbség népjellegének hangsúlyozása nem egyebet jelentett, mint magának a kisebbségi állapotnak az elvetését, az ellene való tiltakozást. 

Csakhogy a nép és a kisebbségi nép fogalmakhoz mindig társulnak, még ha Paál ezt előadásában vitatta is, azok a lehetőségek, amelyek egy szuverén népet jellemeznek: saját területre való jog, saját törvényhozás és hatalomgyakorlás.  A sajtócenzúra körülményei között azonban a népcsoport kollektív jogaira és nemzeti jellegét megőrző egységére való célzás volt a legtöbb, aminek reménye lehetett arra, hogy nyomdafestékhez jusson. De már ezekben is benne rejlett a kisebbségi szerződésben megígért autonómiára irányuló elvárás, mi több: tendenciaként az adott államszerkezetből való kiszakadás reménye is. Ez a gondolat az 1930-as évek közepén nemcsak Paál, hanem a kisebbség más tagjainak magánjellegű megnyilatkozásaiban is kétségkívül jelen volt. De Paál egy Zágoni Istvánhoz – a híres Kiáltó Szó (1921) egykori szerzőtársához – írott levelében arról is szólt, hogy a magyar külpolitika kívánatos célja a határkérdés napirendre tűzése, majd minimális eredmény- és kompromisszumként legalább a Székelyföld autonómiájának az elérése, mert „a szánkig nőttek a hullámok, amiben örökre elfulladhatunk”.  Naplójának pedig megvallotta, hogy:

„Nagyon nekilódult a Mussolini magyarpártoló beszéde miatt a magyargyűlölő kitörések áradata itten. Vitatják és elvitatják, hogy a magyarnak igazsága volna, amit megsértettek a békeszerződésekkel […] föl kell vetni […], hogy [ha] minket, kisebbségi magyarokat is olyan makacsul megtartani akarnak – vajon megadják-e testi és lelki életünkhöz a biztonságot [?]. Megadják-e a saját népterületünket, s azon az önkormányzatot [?]. Ha igen, akkor ezen a nyomon meg lehetne találni a magyar-román békét. Ha nem, akkor ez azt bizonyítja, hogy az új Románia nem bírja meg a magyar népkisebbséget, tehát e népkisebbség[-et] megélhetésére elegendő területtel vissza kell csatolni tőle.”
A román államtól való elfordulásnak azonban a Magyarország utáni honvágyon kívül más formái is lehetségesek voltak. Ezt szintén Paál naplóbejegyzései bizonyítják, mégpedig a fenti gondolatmenet folytatása. Ebben ugyan a múltat egyértelműen megszépítve ábrázolja,  de a hangsúly Erdély egésze érdekeinek a nemzetállami központokkal szembeni kiemelésén van:

„Magyarország helytartósági jogokkal, városi és külön népi kiváltságokkal a középkorban már a népkisebbségi kérdésre a megoldást elhozta. Ilyen saját életet adó megoldást tud-e ma adni Románia? Vagy melyik tud adni Románia és Magyarország közül? Aki a versenyben győztes, csak azé lehet a nemzetiségileg vegyes világvidékek területe.” (Uo.)

A magyar kisebbség azonban mind jobban kezdte türelmét veszteni. Negatív tapasztalatai alapján, valamint a nemzetközi fejlemények hatására nem kereste már a többséggel való önkéntes együttműködést, hanem egyre erélyesebben és határozottabban lépett fel. Az OMP-nek 1935-ben küldött levelek jól megvilágítják a korabeli magyarok, az ún. „egyszerű nép” lázas keresését a kisebbségi lét alternatívái után. Pl. Titulescu külügyminiszter 1935. decemberi kisebbségellenes kijelentéseire  feleletül egy névtelen levélíró az OMP energikusabb fellépését követelte és hangsúlyozta: „Igenis a revízió szükséges…”, mert nélküle a két nép még további évszázadokig ellenséges viszonyban marad.  Egy másik levélíró is elégedetlen volt az OMP politikájával. Ő még határozottabb hangon kívánta a „gerinces, egyenes, erélyes magatartást” az eddigi „megalázkodás és meghunyászkodás” helyett.  Az első levélből szerzőjének a románokkal szemben érzett nacionalista kultúrfölénye érződik ki, a második írója a többségi népet „ellenségnek” nevezte. Mindenesetre félreismerte (mint bizonyára sok romániai magyar) a reális helyzetet és a párt lehetőségeit. Úgy vélte ugyanis, hogy neki még „a fegyveres ellenállással való fenyegetéstől se kell megijednie” (uo.). Ezeknek a leveleknek az öntudatos, követelő, sőt fenyegető hangvétele beszédes tanújele a gondolkodásmód változásának és a Párt politikájával való elégedetlenségnek. De annak is, hogy a magyarok egy része arra a következtetésre jutott, hogy sorsa jobbrafordulását csak egy másik állami keretben tudná megvalósítani. És ennek a célnak az elérése érdekében részben erőszak alkalmazására is készek voltak.

1936 őszén a román nacionalisták is megszólaltak, mintegy visszhangként Mussolini magyarbarát beszédére. A Duce ugyanis Magyarországot Európa nagy amputáltjának nevezte. A cenzúra nem engedte, hogy a magyar újságok ezt közöljék, azt viszont igen, hogy a román lapok érzelemteli reagálásáról beszámoljanak. Így sejtették meg a magyar olvasók, hogy Mussolini szavai többet mondtak, mint az olasz-magyar barátság szokványos dicséretét.  A Brassói Lapok különösen ügyes volt: egy román újságból a beszéd idevonatkozó részeit is átvette, bizonyára a helyi cenzor nagyvonalúságát kihasználva.  A magyar kisebbség nem titkolta a beszéd okozta örömét, s ezt különböző hivatalos szervek fel is jegyezték: egy nagyváradi rendőri jelentés például a határmenti magyar lakosság magatartásában vélt átmeneti változást fölfedezni, a kolozsvári francia konzul pedig az ottani magyarok körében észlelt szokatlan izgatottságot.  A rendőri beszámoló azonban azt is megállapította, hogy a legtöbb ottani ember nem tekintett nagy reménnyel egy határváltozás lehetőségére Magyarország ismételt revizionista balsikerei okán.  Az OMP nem tartotta föladatának a nemzetközi politika eseményeinek kommentálását. Amikor azonban egy, a Székelyföldön megjelenő román újság a Mussolini-beszéd után a magyar kisebbséget egy Szent Bertalan-éjjel fenyegette meg, nem volt más kiútja, mint panaszt tenni a miniszterelnöknél és vádat emelni a szerző ellen a törvényszéken.  Ezt már saját érdekében is meg kellett tennie, hiszen a magyar nyilvánosságban erősödőben volt vele szemben a passzivitás vádja. Az OMP Intézőbizottság ülésének jegyzőkönyvéből azonban jól kiolvasható, mennyire aggasztónak találták a magyar politikusok a magyarellenes hangulat növekedését az országban.  Az a tény viszont, hogy a botrányos újságcikk szerzőjét a kisebbségellenes uszítás vádja alól fölmentették, még jobban megszilárdította a magyaroknak azt a véleményét, hogy csupán másodosztályú állampolgárok, és ezáltal az államtól való belső elidegenedésüket is.

A Nem lehet vita

Ezt az eltávolodást tükrözte 1937 elején az arról szóló eszmecsere, hogy lehetséges-e egyáltalán emberhez méltó életet élni nemzeti kisebbségként. A vitát ugyanaz a – közben hivataláról lemondott – Makkai Sándor váltotta ki, aki a Magunk revíziója (1931) című könyvének kritikai alapállásával hatalmas befolyást gyakorolt református püspökként az évtized közepén a fiatal magyar értelmiség különböző csoportjainak világnézetére (az Erdélyi Fiatalokéra csakúgy, mint a Hitel körének tagjaiéra). Minthogy Makkai egy évtizeddel korábban a transzilvanizmus kimagasló képviselője volt, 1936-ban viszont szellemi kimerültségre hivatkozva lemondott, és Magyarországra költözött, sok magyar szemében ezzel egyben megcáfolta az erdélyi népek harmonikus együttélését hirdető transzilvanista filozófiát is. Különösen a fiatalság érezte megcsalatva magát azáltal, hogy így már az „erdélyi lélek” legnagyobb hatású hirdetője sem tart ki működésének eredeti színhelyén, nem emeli fel szavát többé a magyar kisebbség lelki megerősítése és egyenjogúsítása érdekében. Jancsó Béla, az Erdélyi Fiatalok mozgalmának szóvivője egy levélben a püspöknek egyenesen alakoskodást, színjátszást vetett a szemére a múltra vonatkozóan, s a jó kapitány státusát is elvitatta tőle, hiszen az utolsóként hagyja el a süllyedő hajót. Jancsó leveléhez még ezt is hozzáfűzte: „Műveid (az utóbbi öt évben) nem készítettek elő rá…”  Visszalépése hírének elterjedése után a Hitel szerkesztősége is nyilvános levélben fordult a püspökhöz: „Hogyan egyeztethető össze mindaz, amit Méltóságod az újonnan építendő Erdélyről vallott […] mostani expatriáló lépésével?”  Albrecht Dezső az egyik következő számban az alábbi súlyos szavakban foglalta össze az erdélyi magyarság általános hangulatát: „bármelyik lett légyen az ok, Makkai Sándornak mégis itt kellett volna maradnia. Több volt, mint ember: fogalom volt”.  Makkai azonban kitartott amellett, hogy repatriálása meg az általa hirdetett ideológia között semmiféle szakadás nincsen, sokkal inkább folyamatosság, még ha a korabeli magyar nyilvánosságban sem akarat, sem fogékonyság nem volt ennek érzékelésére.

Az újabb kutatások viszont megerősítik, hogy Makkai a magyarság szellemi egységét és összetartozását valóban a nemzet túlélése és egy eljövendő európai újrarendezés múlhatatlan föltételének tartotta, még ha nem szűnt is meg az erdélyi magyar kultúra (fejlődésének) önállóságát védelmezni.

1937 elején a budapesti Láthatárban Makkai egy esszét jelentetett meg Nem lehet címen. Már maga ez a cím összefoglalta Makkainak a szövegben kifejtett mondanivalóját: „nem tudom elképzelni a kisebbségi életnek semmiféle emberhez méltó elrendezését, mert magát a kisebbségi ’kategóriát’ tartom emberhez méltatlannak és lelkileg lehetetlennek”.  A kisebbségi magyarságnak még egyetlen képviselője sem utasította el eddig a legszélesebb nyilvánosság előtt olyan határozottan és akkora szellemtörténeti megalapozással a kisebbségi sorsot, mint Makkai. Még Paál is csak a kisebbség szakkifejezést bírálta gyakran, az ebből adódó következmények pusztán magánjellegű megnyilatkozásaiból fejthetők ki. A magyar kisebbség válasza a cikkre a nyílt visszautasítástól az óvatos egyetértésig terjedt. Makkai érvelésmódja azonban azt is világosan megmutatja, hogy gondolatmenetét a kor melyik politikai iránya befolyásolta. Úgy vélte ugyanis, hogy – a kisebbségeknek a háború után, „a liberalizmus szellemében” tett ígéretekkel ellentétben – nem tűnt el az európai országokból a nacionalista beállítódás. Mi több: ez nemcsak újból kivirágzott, de szét is terjedt bennük, s ez okozza a kisebbségek nem szűnő diszkriminálását. Azt sem titkolta, hogy neki ez a kivirágzás nincs ellenére, mert a népek közti kibékülést prédikáló minden ’álmodozás’ célja végül is a nemzeti vonásoknak egy színtelen általánosság oltárán való föláldozása. A nemzet emberi léte azonban „faji és történelmi sajátosságai öntudatos kiművelésében” áll.  Ezért nem kell sajnálnunk az ébredést abból az „álmodozás”-ból – vágott Makkai egyet a liberalizmus irányába, s ezzel kimutatta ideológiai közelségét kora jobboldalához, amely ugyancsak a liberalizmust tette felelőssé a kor állítólagos uniformizáló, de ugyanakkor mégis individualista jellegéért. Makkai azonban a harmincas évek buzgó nacionalista érdekvédőinek igencsak elterjedt nézeteit is átvette, mégpedig azokat, amelyek a nemzeti hovatartozásnak minden más tényező előtti fontosságot tulajdonítottak. Miután átköltözött Magyarországra, a többség és saját kivételes helyzetének védelme alatt (rögtön egyetemi oktató lett) a napi politikán alapuló látleletének tanulságaként azt állította, hogy egy többségi nemzet által uralt államban a kisebbség élete másodosztályú létté degradálódik: „szolgasorsban, lefokozott életformák között hosszú időkig el lehet tengődni, de nem lehet fejlődésképes nemzeti életet élni, ez pedig az új Európában annyit jelent, hogy nem lehet embernek lenni”. 

Lehetetlen egy olyan államban élni, amelyik az egyénnek csakúgy, mint az egész kisebbségnek, állandóan értésére adja, hogy őt valamiféle idegennek, sőt, ellenségnek tekinti, és ezért a határozathozók csoportjából kizárja. De a kisebbség ezen túl el van vágva saját nemzete tudományos és kulturális fejlődésétől is, továbbá elszigeteltségében „lekicsinyített szempontok és kicsinyes érdekellentétek”-nek  is kiszolgáltatott. Makkai érvelésének lépéseit csakis a ’30-as évek román kisebbségi politikájának a hátterében lehet megérteni, még ha a Szent Bertalan-éjjel való fenyegetőzés 1936 novemberéből nem is tekinthető már döntőnek benne. De tény, hogy ő tizenöt éven keresztül megélte, hogy mind a többségi sajtó, mind a román politikusok részéről a magyarokat idegennek (străini) bélyegezték, s azt is, hogy magyarok és zsidók ellen kilengésekre került sor. Még azt is a magyarok szemére vetették, hogy túlnépesítették az erdélyi városokat, s ez ellen tenni kell valamit. A tilalmak, mellőzések és megszorítások elveszik a kisebbség elől a fejlődés lehetőségét – vélte –, s ezért „a kisebbségi sors nem politikai lehetetlenség, vagy legalábbis nemcsak az, hanem erkölcsi lehetetlenség”.

A kisebbségi létnek ez a kategorikus visszautasítása Makkai által még kivándorlásánál is egyértelműbben jelezte a transzilvanista ideológia csődjét. Állításai megkérdőjelezték bármely kisebbség azonossága megőrzésének bármely nemzeti államban való bármikori lehetőségét. De a fentieken kívül azt is nyilvánvalóvá tették, hogy a transzilvanista vízió helyett – melynek kudarcát egykori harcostársai még nem voltak hajlandók tudomásul venni – a nemzetközileg egyre erősödő jobboldali áramlatok a magyar kisebbség részéről is új stratégia kidolgozását teszik szükségessé. Ő maga attól sem riadt vissza, hogy lehetséges érvelési eszközként akár egyértelműen nacionalista álláspontokat és mitizáló szókészletet átvegyen. Ezt egyértelműen mutatja az államnemzet képzetéhez való nyilvános odafordulása, de a magyar politika revíziós nyelvhasználatából származó kifejezései is. Az esszében a magyar nemzetről általa leírt üres szóvirágok ugyanis semmilyen konkrét tényt nem tartalmaztak Magyarországról, csupán egy mitikus magyar önarckép díszei voltak („nagy történelmi hivatást betöltött és Európa egyensúlyát biztosító”).  A szerinte jellegtelenséget árasztó és a nemzeti önazonosságot elmosó liberális ideológiával szembeni kifogásai emlékeztetnek ugyan a romániai magyar jobboldal lapjának, az Erdélyi Lapok-nak  a stílusára, de Makkai a háttérben álló zsidóság tételét nem említi. Ezzel szemben egyértelműen az anyaország akkori revansista és nacionalista szóhasználatának átvételét tükrözik azok a részek, melyekben Magyarország állítólagos történelmi hivatásáról beszél Délkelet-Európában. Makkai politikai nézeteinek további radikalizálódása aztán a következő években az olasz fasizmus elképzeléseivel rokon gondolatokhoz vezetett. 1942-ben például egy állítólagos magyar erkölcsi „felsőbbrendűség”-ből (kultúrfölényből) kiindulva a második bécsi döntés által Magyarországhoz visszakerült részek román nemzetiségű lakóitól elvárta, hogy asszimilálódjanak, vagy hagyják el az országot.

Makkai esszéjének romániai magyar sajtóvisszhangjából háromféle reagálás olvasható ki: a korlátlan egyetértésé (egy kis csoport részéről), az elvi helyeslésé (a többség oldaláról) és az elutasításé (szintén egy kisebb csoport által). Még az elvileg egyetértők is rámutattak azonban a Makkai gondolatai elfogadása esetén fölmerülő gyakorlati nehézségekre, a közvetlen problémára viszont Paál Árpád figyelmeztetett, nevezetesen arra, hogy az erdélyi nyilvánosságnak a cenzúra miatt nincs a Makkaiéhoz hasonlítható véleménynyilvánítási szabadsága ilyen kényes téma megvitatására. Ennek az állításnak az igazságát semmi sem bizonyítja jobban, mint éppen Paál e cikkének sorsa és következménye: a cenzúra betiltotta,  de a már kiszedett lapszámokból egy elkerült Budapestre, a Láthatár című lap pedig hivatkozott rá. Ennek hatására viszont a román cenzúra 1937 márciusában és áprilisában az Erdélyi Lapokat többhetes megjelenési tilalommal sújtotta.  Paálnak erről az első cikkéről így az erdélyi magyar nyilvánosság tudomást sem vehetett, de nála szerintünk sokkal tartalmasabb is volt következő cikke az említett Láthatár áprilisi számában.  Paál mindenekelőtt megállapította – hivatkozással saját 1935-ös előadására és ennek a Párt kisebbségi részlege általi kedvező fogadtatására –, hogy az önazonosság megőrzése lehetőségében való kételkedés egyáltalán nem új dolog, csupán beszélni lehetetlen róla a megszigorított cenzúra-előírások miatt. Makkai is, ő is a kisebbség terminus elutasításával és egy újabb státus követelésével az érintettek számára csupán arra akartak figyelmeztetni, hogy a fenti fogalom ez utóbbiakat állandóan arra emlékezteti, hogy egyenjogúvá válásuk föltétele nemzeti identitásuk föladása.  A kisebbségek elnyomása viszont a demokrácia többség-kisebbség elvének következménye, ez vezet ugyanis oda, hogy az előbbi akaratát az utóbbira rákényszerítheti akkor is, ha ez nem elvi, hanem etnikai alapú. De ha az emberiség már odafejlődött, hogy pl. a rabszolgaságot, vagyis az individuum jogfosztottságát, alárendeltségét és hatalmon kívüliségét erkölcstelennek és embertelennek tartja, akkor következetessé is kellene válnia és azt is fölismernie, hogy egy népet sem volna szabad ilyen embertelen keretek közé kényszeríteni: „Nem sérelmi politikáról van szó, nem az államok mai határrendszerének a megzavarásáról, hanem egyszerűen az emberiesség által megkívánt erkölcsi fejlődésről” – ismerte el Paál Makkai igazságát. 

Ezzel ugyan megelőzte, hogy neki a status quo megváltoztatására irányuló kívánságot tulajdoníthasson valaki, a fennebb idézett magánfeljegyzéseiből azonban kiderül, hogy egy ilyen változás alternatívái számára egyáltalán nem voltak elképzelhetetlenek. A most ismertetett írás címeként szereplő kérdésre adott válaszának illuzórikus volta azonban neki magának is világos kellett lennie:

„A megoldást ott kell keresni, hogy a népkisebbségek fogalmát a ’kisebb nép’ fogalmává és jelentőségévé kell átfejleszteni. Ennek néphez illő kollektív jogokat kell adni, mely ne függhessen állami önkényektől, hanem nemzetközi védelem alatt álljon. A népek kollektív életjogába mindenesetre bele kell tartozni a saját népterülethez való jognak s e területen a gazdasági és szellemi önrendelkezésnek. Ilyen megalapozott és őszinte önkormányzatok nélkül a népkisebbségi kérdés sohase érkezik el a megoldáshoz. Viszont ilyen megoldásokkal a mai államkereteken belül minden népegyéniség, minden néprészleg csoportosítható […] s megtalálhatják önmaguk boldogulását és az államukban való elégedettséget.”

Elmélkedéseinek ezen a pontján Paál így Makkainak adott igazat. Csakhogy az utóbbi nem titkolta, hogy a szellemi mellett a magyarság politikai egyesítésére is szükség van. A nagyváradi politikus viszont ilyen elméleti elkalandozást nem engedhetett meg magának anélkül, hogy a hatóságoknak ürügyet ne szolgáltasson maga ellen. Hozzájárulása Makkai helyzetértékeléséhez azonban nem merült ki puszta helyeslésben, hanem egy olyan tartalmas és előremutató javaslatban is testet öltött, amely a magyar kisebbségi kérdés megoldására reális esélyt kínált, építő hozzájárulás volt még a korabeli politikai viszonyok között is, amikor a bukaresti vezetőrétegeknek kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy kollektív jogokat és önrendelkezést biztosítsanak a kisebbségeknek. Paál ugyanis Erdély számára 1937 tavaszán egy olyan jövőképet rajzolt föl, amely megvalósulása esetén az ottani népeknek egy békés életvitelt biztosított volna, még ha adminisztratíve elkülönítettet is, minthogy a svájci modellt vette alapul – ennek a világháborúk közti időkben több magyar politikus a hívei közé tartozott –,  s így esélye lett volna a magyarok és a románok közti viszony megjavítására. És mindehhez jött, hogy nem is akarta a határokat mindenáron megváltoztatni. Csakhogy ennek a, gyökereiben a korai transzilvanizmusba nyúló elképzelésnek 1937-ben már semmi reális esélye sem volt arra, hogy regionális megoldási kezdeményezésként bármelyik hatalmi központ (Budapest vagy Bukarest) figyelmet szenteljen neki. Mert ekkor már mindkét helyen nacionalista politikusok ragadták magukhoz a hatalmat.

A magyar kisebbség szellemi életének alakítói közül csak keveseknek adatott meg a lehetőség, hogy fölfogásukat ilyen egyértelműen kifejezhessék. De volt még egy jellemző korjelenség, amely említést érdemel: a szembeszökő eltérés sokak nyilvános és magánjellegű véleménynyilvánítása között. Ennek bemutatására a költő Reményik Sándor esete a legbeszédesebb. Baráti körben örömét fejezte ki afölött, hogy Makkai végre szóba hozta a magyar kisebbség helyzetét,  csupán azt sajnálta, hogy ezt egy magyar és nem egy nemzetközileg olvasott kiadványban tette, mert így üzenete visszahullott magára a kisebbségre, ahelyett, hogy az illetékes körök figyelmébe hatolt volna. De bírálta is Reményik a barátját, mikor egy ismerőse előtt rámutatott a volt püspök 1931-es beilleszkedési elmélete és az ezt megtagadó újabb állásfoglalása közti ellentmondásra. És le is vezette belőle azt a szarkasztikus alternatívát, hogy csupán két lehetőség között választhat egy kisebbségi: vagy kivándorol, vagy öngyilkos lesz. A nyilvánosság előtt azonban a nagy tiszteletnek örvendő költő sem Makkai cikkével feltétlenül egyetérteni, sem saját determinista következtetését népszerűsíteni nem kívánta. Megtalálta azonban azt a nyelvi formát – egy korábbi verse címének (Ahogy lehet) mintegy parafrázisát –, amely a kisebbség jelszavává és kitartásra buzdító hitvallásává lett: Lehet, mert kell.  Nemzeti kisebbségként élni tehát Reményik szerint azért lehetséges, mert nincs rá alternatíva. Nem titkolva rokonszenvét Makkai álláspontja iránt, olvasóinak így világította meg barátja álláspontját: „a világ idegeibe akarja beleégetni a mi helyzetünk tarthatatlanságát, a világ fülébe belesikoltani helyettünk azt is, hogy mi nem bírhatjuk sokáig már.”  Pártját fogja tehát Makkainak, s fölszólítja bírálóit, ismerjék be, hogy néha ők is kimondták egyetértően a „Nem lehet!” ítéletét. Ámde a magyar kisebbségnek mégsem marad más választása, mint a kisebbségi léttel való kiegyezés, meg a régi Makkaival való szembenézés, mert „az élet minden körülmények ellenére is nem puszta valóság, hanem megvalósítandó mínőség, nemcsak lehetőség, hanem követelmény, nemcsak adottság, hanem kategorikus imperatívusz”, és ezért: „lehet – mert kell”.

Reményiknek ezt a majdnem szabályként hangzó mondatát tarthatjuk a Nem lehet-vita végeredményének. Makkaival ugyan sok újságíró, politikus, közéleti személyiség bonyolódott néha igen heves nézeteltérésbe, de csak ritkán azzal a céllal, hogy őt megcáfolja. Jóllehet mind elismerték, hogy a kisebbségi élet kemény és igazságtalan, főleg annak fejtegetésével foglalkoztak, hogy ugyanakkor alternatíva nélküli, mert a Kárpát-medencében a nemzetek keveredése miatt lehetetlen igazságos határt húzni. Már az első erdélyi magyar hozzászólásban beismeri a politikus és újságíró Hegedüs Nándor: „tényleg jobb többségi sorsban élni. Boldogabb végzet, ha valaki a saját állami és nemzeti szuverenitása alatt lélegzik, művelődik, alkot és boldogít”.  Makkai kemény ítéletét azonban elutasítja és azt vallja, hogy a magyar kisebbség számára csak a Magunk revíziójában megmutatott út járható.
Paál és Reményik esete példázza, hogy a vita nem bontakozhatott ki szabadon. A szűkebb körökben, illetőleg nagyobb sajtószabadságban (pl. Budapesten) megfogalmazott vélemények és megoldási javaslatok ezért részben lényegbe vágó módon különböznek a Romániában megjelentektől. A fennmaradt állásfoglalások nagy száma  azonban így is képet ad arról, milyen hullámokat vert Makkai ítélete nemcsak egész Erdélyben, de az egész magyar nyelvterületen minden korú és állású magyarok: fiatalok és idősek, marxisták és OMP-tagok stb. között. Világosan kitetszik a sorok közül, hogy a magyarság nemcsak végtelenül elidegenedett a román államtól, hanem azt immár egyenesen terhesnek érzi. Konkrét megoldási (alternatíva-) javaslatok ebben az időben nemigen léteztek, s ha ilyenként ismét Paál önkormányzatot célzó elképzelésére utalunk, ismét csak hozzá kell tennünk, hogy ennek a t&u