Ha posztamenst olvasol, vagy a váralját

járod, oda jutsz, ahonnan elindultál,

hol a politikailag szennyezett térben

egy verssor talapzatán áll a sok tonnás

angyal. A lábához vetett város, nem tudni,

hűséges-e, de hogy hűtlen volt, azt igen.

A két szárny közé felragadva sárga

láthatósági mellényben gyakja az angyalt

hátulról a kukáslegény, kinek dolga,

hogy az ünnepre a szobrot kicsomagolja,

s majd az esemény után, télire, vissza.

Színjátéka a nyitókép után megszakad. 

Az adatok csontvázán vérbő képzelet.

Akik a koszorúzás közönségét adják,

a holtak és a szobrok gyűjtőhelyén

sok a ficsúr és a megejtett úrhölgy.

A szélhámos telket, a hamisító érmet,

a jogtanácsos a pecsételőjét kínálja.

Nyeregtetőt a szónok, mely házat keres,

hogy fedele lehessen, s hogy beköltözzék.

Az írnok, mert becsukódik, mint a tengeri

kagyló, újrapapír jegyzetfüzetet. 

A levegőben, hogy nedvekhez jutnak, savak

dolgoznak, a kozmoszban értelmet kapnak.

Mielőtt elnyújtózik az éj a téren,

alszik a sötét a szembogárban,

a diókoksz huny a pincében, a víz

a sókkal az útját bejárta, és a kúszást

a lábazatban guggolásra váltja,

még piros az ég. Mint a hűséges cserszömörce.

Bévül, ha érik, a lében dús vérkörte.

Megkísérlik elmondani azt, amit

azok mondanának, akik némák.