[Látó, 2008. július]

(NÉHÁNY SZOKÁS „JELLEMRAJZA")

Évek óta azzal a meggyőződéssel kelek fel minden reggel, sohasem fogok találkozni a nővel, akinek én vagyok élete nagy szereleme, s nem csupán hiszek ebben, hanem el is képzelem, hogy bárhova megyek, sehol sincs ott – ma sem volt ez másként.

Szokásomnak megfelelően a paplan sarkának lassú mozdulattal való felhajtása után először a jobb, majd a bal lábamat tettem le az ágyról, s ezt követően emeltem fel a felsőtestemet, hogy az ágy mellé készített, kék színű papucsomba a tekintetemmel kísérve rakhassam bele a lábfejemet. Pontosan tizennégy és fél lépést kellett megtennem az ágyamtól a konyháig, ahol a kenyérpirítóba – bekapcsológombjának átlagos erejű megnyomása után – két kenyeret helyeztem be, s mindez hatvanhét másodpercet vett igénybe a papucsom felvételétől számítva ma is, ahogy minden reggel.

Olyannyira ragaszkodom napjaim egyhangúságához, hogy zavart kelt lelkemben, ha nem alakul minden a szokásaimnak megfelelően, s bár anyám többször a szememre vetette, hogy ezt az életformát folytatva nem fogok feleséget találni magamnak, nem sikerült még változtatnom.

Délelőtt tíz óra harmincöt perckor beléptem a kedvenc kávéházam ajtaján, majd a pincértől az eszpresszó mellé szokásom szerint három szem kockacukrot és a napilapokat is kértem, s ma gondoltam először arra, oly régóta járok ide, hogy a rendelés lassan szükségtelenné válhat, hiszen mindig ugyanazt fogyasztom – ám ez az egyik legkedvesebb szokásom, így nem mondok le róla soha.

– Egy eszpresszót kérek, három kockacukorral, mellé pedig a napilapokat – így hangzik szó szerint az a mondat, amit a rendeléshez évekkel ezelőtt begyakoroltam, a hozzá tartozó hanglejtéssel és kézmozdulattal együtt, s azóta egy leheletnyit sem változtattam rajta. Elmondása közben megélem lényem transzcendens teljességét, mert minden alkalommal lelkem legmélyéről ugyanúgy indítva el a kijelentést, az állandóság földöntúli érzésében fürdőzöm, s ezzel egyben hadat üzenek az e világi időnek, ami folytonos, és – meggyőződésem szerint – idétlen rohanása miatt változásokra akar késztetni. A szokásaim mögött komoly ideológia húzódik meg, s anyám, aki naponta nyaggat azzal, hogy változzak meg, ezt képtelen belátni, szerinte egyszerűen bolond vagyok.

A kávémat lassan kevergettem először balról jobbra tízszer, majd jobbról balra tizennégyszer, mert meggyőződésem szerint a cukor ezáltal oldódik fel a legtökéletesebben benne.

Tudományos tény, hogy a törődésnek és a szeretetnek komoly élettani és közérzetjavító hatásai vannak, vagyis, ha a kávémat odaadóan kevergetem, akkor a belekerülő pozitív energiám jótékony hatással lesz az emésztésemre, miután megittam. Ha szeretettel vagyok a kávém iránt, azt visszakapom tőle – ez biztos.

– Egy, kettő, három, négy, öt, hat – számoltam fennhangon egyszer a kávém balról jobbra, majd a jobbról balra kevergetése közben a csészében kiskanalammal megtett köröket, s a pincér megkérdezte, miért csinálom. A válaszom nagyon egyszerű volt:
– Balról jobbra azért keverem meg tízszer, mert így helyes. Az okát ne kérdezze, egyszerűen érzem, hogy így jó, és nincs rá magyarázat. Jobbról balra azért keverem meg tizennégyszer, mert a tíz keverés után ennyi szükséges még ahhoz, hogy elérjem azt a számot, amit nagyon kedvelek: a huszonnégyet, és ezzel örömet okozzak önmagamnak.

Láttama pincér arcán, hogy nagyon csodálkozik a válaszomon, és – ahogy anyám is – bolondnak tart, de nekem ezzel nem volt semmi gondom. Az utóbbi években megszoktam, hogy az emberek értetlenkedve néznek rám, ha a viselkedésem okairól beszélek nekik, s kicsit büszke is vagyok magamra különcségem miatt. Az ember ne legyen átlagos, vallom. Sokan hajlandóak bármit megtenni azért, hogy normálisnak látsszanak, pedig nem azok, szerintem ez hiba. Megpróbálok, amennyire csak lehet, elszakadni az engem körülvevő világ szokásaitól, elvárásaitól, szabályaitól, s aki nem gondolja elég érettnek magát ahhoz, hogy ebben az utazásban társam legyen, az ne jöjjön velem, az ne akarjon megérteni, attól elfogadom, ha bolondnak néz. Boldogsággal tölt el, hogy kiismerhetetlennek és furcsának tartanak az emberek.

Harmincéves vagyok, és nyolcvankét olyan szokásom van, amitől nem tudok megválni, ami nem túlzás a részemről, mert pontosan ma egy éve számba vettem őket, majd hiába akartam legalább egyet kihúzni a listáról, nem vitt rá a lélek. Vannak olyan szokásaim, amelyek a közérzetemet javítják, vannak olyanok, amelyektől egészségem megóvását várom, vannak olyanok, amelyek mindennapjaim szigorú rend szerinti leélésében segítenek, vannak olyanok, amelyek a társas kapcsolataim jövőbeni kialakításához szolgálnak támpontként, és vannak olyanok, amelyeket hobbiként űzök, ha kedvem van hozzájuk. Könnyen belátható, hogy valamennyi csoportba olyan szokások tartoznak, amelyek nélkülözhetetlenek egy komoly ember mindennapjaihoz, aki az életét kellő odafigyeléssel alakítja ki. Természetesen néha engem is, ahogy minden komoly embert, időnként megvetnek az eszméimért, de ez a világ, sajnos, nincs mit tenni.

A kávém elfogyasztása után tizenegy órakor kiléptem a kávéház ajtaján, s a közeli könyvesboltba indultam, hogy megnézzem, érkeztek– e az elmúlt három napban újdonságok, hiszen könyvkritikák írásával keresem a kenyerem, amit inkább szokásnak, mint munkának nevezek. Délelőtt tizenegy órakor minden nap történik még valami, ekkor jelenik meg a kávézóval szemközti élelmiszerüzletének bejáratánál H. Sándor negyvenöt éves kereskedő, hogy elszívja cigarettáját, és mindig percre pontos. A környékbeliek azt mondják, hogy H. Sándor nikotinfüggőségéhez órát lehet igazítani.

– Jó napot kívánok! – köszönök oda minden nap H. Sándornak, s úgy tekintek rá, mintha ugyanannak a klubnak lennénk a tagjai, amibe csak azok tartozhatnak, akiknek jelentős, sokak által ismert szokásaik vannak.
– Jó napot kívánok! – felel mindig H. Sándor, s ettől én boldog vagyok, mert ő a sorstársam, s hiszem, hogy nagyon jól megértenénk egymást, ha egyszer a köszönéseken túl, hosszabban is elbeszélgetnénk.

Akiknek komoly szokásaik vannak, azok tartsanak össze, vallom.

Pontosan öt lépést tettem meg a nyári melegben a járdán, amikor a fejem fölött váratlanul helikopter hangját hallottam. Felnéztem az égre, s a nap olyan erővel sütött a szemembe, hogy hosszú másodpercekig csak foltokat láttam, elvesztve a tájékozódás képességét. Tapodtat sem mozdultam, s a két lábamat egymás mellé zárva vártam, hogy elmúljon szememből a káprázat, amikor arra lettem figyelmes, hogy az egyik előttem megjelenő folt feltűnően hasonlít anyámra, a másik az apámra, a harmadik a húgomra.

– Jó napot kívánok! – mondtam apámnak tisztelettudóan, mert neki, bárhol és bármilyen formában jelenik is meg előttem, mindig köszönnöm kell, hiszen erre tanított meg, helyesebben, ezt verte belém gyermekkoromban.
– Kezeit csókolom – üdvözöltem anyámat.
– Szervusz – mondtam a húgomnak.

Sajnos egyikkőjük sem viszonozta köszöntésemet, de ez nem kedvetlenített el, hiszen én megtettem azt, amit a kötelesség megkívánt, s ezzel elégedett lehetek. Apám tanított arra, hogy sohase azt figyeljem, mit tesznek mások, hanem csak azt, hogy minden esetben és minden módon megfeleljek a jól nevelt ifjakkal kapcsolatos elvárásoknak. Apám szigorú, rendszerető ember volt, aki nem ismerte a szabályok alóli kivételeket és az apellátát. A világban rend van – vallotta.

Körülbelül huszonhét másodpercen keresztül álltam mozdulatlanul, majd folytattam utamat a könyvesbolt felé, s tizenkilenc lépés megtétele után újra hallottam a helikopter hangját a fejem fölött, majd mintha már szokásom lenne, ismét felnéztem az égre. A tűző nap miatt hosszú másodpercekig megint csak foltokat láttam, amelyek közül most nem a rokonaim, hanem egy ismeretlen, fiatal nő alakja bontakozott ki, ahogy a távolból felém közeledik – elém érve kedvesen köszönt, majd azt mondta, én vagyok élete nagy szerelme.

– Micsoda?! – kérdeztem csodálkozással vegyes rémülettel, s a fejemben a saját hangomat oly magasnak hallottam, mintha a torkomat fojtogatták volna a szó kimondása közben.
– Te vagy életem nagy szerelme! – ismételte a nő, s igézően nézett rám.
– Micsoda?! – értetlenkedtem.
– Te vagy életem nagy szerelme! – mondta újra a nő, s látszott rajta, meglepte furcsa viselkedésem.
– Mi nem találkozhatunk, az nem lehetséges – állítottam határozottan.
– Ebben ellent kell mondanom – felelte szelíden.
– De mi tényleg nem találkozhatunk! – erősködtem.
– A nők, akik megvallják szerelmüket egy férfinak, nem egészen ilyen fogadtatásban reménykednek.
– Bocsásson meg, de ön tényleg nem létezhet – magyaráztam egy tanár magabiztosságával.
– Tényleg? – kérdezte mérgesen. – Ha én nem létezhetek, akkor most miért vagyok itt?
– Káprázat csupán.
– Káprázat vagyok vagy sem, nem mindegy? Minden férfi azt reméli, egyszer egy nő azt mondja neki, te vagy életem nagy szerelme. A te vágyadat én teljesítettem be!
– Tényleg?
– Nem értelek.
– Tényleg minden férfi erre vágyik?
– Igen! – kiabálta mérgesen.
– Mindegyik férfi? – csodálkoztam újra.
– Igen! – felelte, s mivel eltűntek a szemem elől a foltok, az ő alakja is szertefoszlott.

Hát, így néz ki a nő, akinek én vagyok élete nagy szerelme, gondoltam magamban, mert egészen eddig a percig el sem tudtam képzelni az alakját, a szeme színét, a haját, a lábait, ami nem meglepő, hiszen meg voltam győződve arról, hogy nem létezik. A nő külseje nagyon tetszett, s egy pillanatig az a gondolat is átfutott az agyamon, hogy talán túl szép hozzám.

– Jó nőm van! – tört ki belőlem a felkiáltás, amit bár sikerült az utolsó pillanatban visszafojtanom egészen halkra, a mellettem elhaladók így is tisztán hallhatták, és mosolyogva néztek rám.

– Jó nőm van! – ismételtem magamban, majd, mintha homlokon csókoltak volna az istenek, olyan boldogság járta át a testemet.

Büszke voltam magamra. A büszkeség jó dolog, vallom.

Hosszú ideig gondolkodtam egy helyben állva, vajon folytassam-e a tervezett utamat a könyvesboltba, vagy menjek inkább haza lepihenni, s átgondolni az imént történteket, végül az előbbi mellett döntöttem. A járásomba könnyedség költözött, az öröm miatt, hisz találkoztam azzal a nővel, akinek én vagyok élete nagy szerelme, s jelen pillanatban kicsit sem szegte kedvemet: mindez csupán a képzeletemben történt, és bután viselkedtem vele. A könyvesbolt bejáratáig huszonhét lépést tettem meg, s mosolyogva nyitottam be, ami a savanyú ábrázatomhoz szokott eladót szemmel láthatóan meglepte. Festményeket tartalmazó albumokat kerestem abban reménykedve, hogy találok bennük a belém szerelmes nőhöz hasonlót, s az ő képe minden nap emlékeztetni fog engem a mai élményemre. Lapozgatás közben az egyik festményen váratlanul a nő közeledett felém.

– Szia – mondta, amikor kiért a lap szélére.
– Szia. Azt hittem, többé nem állsz szóba velem.
– Miért?
– Bután viselkedtem az előbb.
– Ez így van, de ha megjött az eszed, ihatunk egy kávét.
– Viccelsz? Te a képzeletemben élsz, hogyan kávézhatnék veled?
– Óh, te is tudod, a férfi fantáziája van oly erős, hogy valóságosnak képes mutatni azt is, ami nem az. Ha el tudtad hitetni magaddal, hogy van értelme a megtett lépéseidet számolni, engem is valódinak tudsz majd gondolni – lehet, hogy csak szokás kérdése az egész.
– Lehet – válaszoltam boldogan, s tudtam, ezentúl mások lesznek a napjaim, hiszen minden percüket együtt tölthetem a nővel, akinek én vagyok élete nagy szerelme a képzeletemben.

A festményeket tartalmazó album becsukása után, kirohantam a könyvesboltból, és fejemben a nő alakjával lélekszakadva futottam a kávéházba, ahol a bejárathoz legközelebbi asztalhoz telepedtem le. A pincérre várakozás közben felvetődött bennem a gondolat, hogy tényleg tetszik-e nekem a nő, akinek én vagyok élete nagy szerelme, és vajon nem szeretném-e, hogy más színű legyen a haja vagy a szeme – ha elképzeltem volna előre, hogyan nézne ki? A kérdés kissé elbizonytalanított az új társam külsejének korábbi megítélésével kapcsolatban, de a kishitűségem végül megnyugtatott: ez van, ezt kell szeretni.

A kishitűség nyugtató, vallom.

– Nem ül a törzsasztalához? – kérdezte a pincér, miután hozzám lépett, hogy felvegye a rendelést.
– Nem.
– Különleges alkalom?
– Igen.
– Hölgyvendége lesz?
– Igen.
– Mit hozhatok?
– Két kávét kérünk.
– Azonnal.
Az asztal túloldalán lévő székre már éppen ráképzeltem a nő alakját, amikor visszajött a pincér.
– Gyors volt – mondtam.
– Egy kávé az úrnak, és egy másik a hölgynek – felelte, s a második csészét a velem szemközti székhez igazítva tette le az asztalra.
– Köszönöm.
– Mikor érkezik a hölgy? – érdeklődött bizalmaskodva.
– Már itt van – válaszoltam zavarba esve.
– Hol?
– A képzeletemben.
– Áh, ezeket a nőket én is ismerem! – kiáltott fel.
– Kiket?
– Az én fejemben ketten vannak, egy szőke és egy barna hajú.
– Micsoda?

– Gyönyörűek, fiatalok, és úgy szólítanak: az isten – felelte, majd hangosan kacagva magamra hagyott az egyetlen nővel, akinek én vagyok élete nagy szerelme, s bár irigykedtem rá, hogy neki kettő van, nem mertem hűtlen lenni az én egyetlenemhez.