A felső nonstopban folyton mosoly fogad, így, csökötten is, anyát’-apátlanul. Tudja a szőke nő, mikor kell kinyúlni átszellemülten, ott a Parnasszuson. Átvizsgálom ilyenkor önmagam, biztos vagyok saját bonctanomban, sápadtfehéren, mint a mennyezet, bűntudatom két neoncső közt lebeg. Anyám, te itt vagy, felemelsz az égig, bejelölsz az utolsó emeleten. Ez egy másik öröklét. Kedves, kegyetlen. „Jöjjön még, kérem, ha el is költözik.”
