(részletek)

A nulla pont az az a hely, ahonnan
egy házra látsz, amely nem látható.
Lábnyomok, amelyek körbeérnek
– a homok lepi el vagy tiszta hó.

A nulla pont az nem más, mint egy bolygó.
Önmaga körül kering, és végül
teljesen eltűnik majd az űrben:
égitest, tulajdonságok nélkül.

*

A belső űr egy részét hagytuk ott.
Túl vagyunk mi már a tű fokán.
Mögöttünk lábnyomok,
mögöttünk sár, homok
          – s nem távozhattunk elég korán.

(Ki szemfüles,
választ kutat:
az öntudat,
mely többre vár,
most hol van?

Az én üres.
Én nem vagyok,
csak lábnyomok
vezetnek már
a porban.)

*

No lám, így múlik el egy űrrománc,
hogy túl a bolygón magát kezdi újra.
A Nulla Paraméter zárva van,
hát végignéz magán az árva kan,
és új lábnyomok mentén lép az útra.
Ki mögötte volt, ott lépdel előtte;
a nagy magány nem oly könnyű dolog:
ott bolyong a bolygók közti térben,
és ha az irányt magának belőtte,
már nem fontos, még nem tudni egészen,
hogy mely világok határán mozog.

*

Apropó, egy angyal ott maradt tán,
körözgetve egy hangyaboly fölött.
S még láttuk, mikor felszálltunk a gépre
– a visszaút felénél mintegy –,
hogy most már végleg odaköltözött.

S ha végtére már nem maradna semmink,
tudjuk jól: egy bolygó furcsa fénye
az éjszakában egyszer rátalál.
Még emlékszünk, hogy elterült az árva,
és magába fogadta őt a hangyavár.
És itt léptünk át Szürreáliába.

A történet még kibontásra vár.