[Látó, 2006. február]

Őszikék

1. Növekszik a(z)űr

Az ember végül havasi gyopár,
pőre sikoltás, meredő farok,
jelző egy könyvben, lehangolt klavír,
esők verik, és Viola örök
méhébe vágyik vissza. Elforog
világa. Még mit herdálhat itten el?
Az ember végül gyomor, mély torok,
éjt nappá téve álrémeivel
küszköd, téveteg, önjáró bolond.
Megcsalják? Ő csal? Sarokra kiáll.
Mert végül mindég kérdésben a gond,
alattvaló-e, polgár vagy király?
Az ember nincs is. Versben menekül.
Nőjében nő meg, növekszik a (z)űr.

2. Almában a nyű

És várja rétyi bús szerelme. Sir.
Valódi-e vagy suhanó talány?
Az ember végül kinyílik, mint a sír,
És jő a músa. Lenge, halovány.
S ő elnyújtózik nője oldalán.
Szőke? Vérveres, karcsú, büszke nyír?
Lehet, hogy néma. Siket is talán.
Körös-körül zúg, bőg a rétyi nyír.
Az ember végül kísérletezik,
combja közé nyúl. Nem is reagál.
Elveszve ölel. Nem panaszkodik.
Lelke – ha van még? – ószer, lom, bazár.
A músa beint. Brácsa, hegedű
szól s bolyong benne, almában a nyű.

3. Púlzáló fúga

Míg a kivégző osztag újratölt,
elérhet nőnk is bizton tavaszig,
és ő is benne, az elérhetőt
érintgeti, hithű bolsevik,
ballib gazember, bús náci szemét,
s mi annyi tusa után még maradt,
most veszíti el ama csöpp eszét.
Az ember végül epe, méz, kacat
egy retikülben, várja az igét.
Késik? Most megy el? Meg sem érkezik?
Hol kujtorog, míg megyünk szerteszét?
Vizet prédikál? Konyakot iszik?
Káró királyunk érinti, pösze
púlzáló fúga músánk lábköze.

4. Nem hibbant el…

Nem hibbant el, most gazdátlan lebeg
egy szálló porszem. Sarokban neszez.
Ramazurizik. Őrjöng. Éldeleg.
Durcás. Kiakad. Ismét este lesz.
Úgy, ahogy ő, úgy soha senki még!…
Építészmérnök? Orvos? Dzsesszzenész?
(Hallgathatnók a kis éji zenét!)
Legyen gyermekünk pionír? Merész,
utcai harcos? Meg sem született.
Ki Át mond, Bét is mondjon és IÁt.
Ki kell olvassa még a könyveket,
hogy dúdolhassa Hal éji dalát.
Ó, hogyha látnám, mi van ott, belül?
Honnan emigrál – oda menekül.

5. Didergünk, esik

Didergünk. Esik. Nézzük az eget.
Hold uszályában lóg a rétyi nyír.
Tegnap se jött meg. Lehet elveszett?
Az ember lankadt vessző. Egyre ír.
Kitakarhatják-e írásjelek?
Mondatok, rímek átjáróiban
rejti hasonlat? Gazdátlan lebeg?
Nyírfák között vad károgás? Suhan?
Az ember végül éli a csodát,
az ázó avar erjedő szagát,
elveszhet-e, mi egyszer elveszett?
Az ember ócska cipő, sál, kabát,
áradó tó. Megnézheti magát.
Simogatása eltéved. Remeg.

6. Volt, s persze lesz is…

Volt, s persze lesz is még egy délután.
Nap süt. Gőzölnek tócsák, pocsolyák.
Az ember félve néz körül, sután,
Felejti avar rothadó szagát.
Elrejtik morcos, zord tévképzetek.
Kocsmában hűsül. Úszik. Kire vár?
Papírhajókat sodor, verseket
pörget, süllyeszt el, tép szét. Kiabál.
Harminc éve már itten halt bele
Violájába. Szólt a térzene.
Kerengtek hírek, lányok, jóslatok.
Mindenki elment. Poharába fúlt,

részegen dünnyög, didergőz a múlt.
Elkövetkeznek az árnyalatok.

7. Soha

Soha nem az jő, ami kellene,
Viola helyett csak cigányzene,
noha szeméhez ez is illene,
áradó avar ázó képzete,
az összement tej lúdbőrző föle,
kíváncsian rám táruló öle,
szeretkezésünk cuppogó nesze,
s a terítőn kapirgáló keze.
Mint a dugattyú, úgy járok ki-be.
Találgass! Naná! Hát mégis, kibe?
Kije nékem ő, s én vajon kije
is vagyok neki? Mijének mije?
Lüktetek, belé feszülő híve.
Fölöttem ott ver, lüktet a szíve.

8. Sehol a dizőz…

Az ember végül magára marad,
ripacskodna még, de nincsen kinek.
Felvághatná az ereit. Minek
éljen tovább, ha már ily ramaty
állapotában nem kell senkinek?
Zátonyra futott élet. Fikció.
Báb-rémálom. Elhibbant vízió.
Latolgathatja: tegnap mire kérte?
És megérte-e, ami meg nem érte?
Beretvája sincs. Őszül a szakálla.
Vodka tükrében esik le az álla.
Ennyit adott, ki ezt néki kimérte.
Simlizik még a ripacs, preciőz –
purpárlézik, de sehol a dizőz.

9. Kosztümös darab

Don Quijote végül egyedül marad,
Rocinante is, Sancho is szalad,
Dulcinea is másfelé matat,
Elhagyják hűtlen frázisok, szavak,
s ő totojázik: szabad, nem szabad?
S nézi tükrében szakállát. Ramaty,
őszülő, vén trotty. De fityiszt mutat!
Hátrálhatna is – előre halad!
Ostromol sárkányt, szélmalmokat.
Körötte homoktenger, sivatag.
Megszárítja, megaszalja a nap,
de látja még a bősz légvárakat.
Dárdát szegez (versben még szabad!)
még akkor is, ha egyedül marad…

10. Keserédes…

Kujtorog. Úgy tesz, mintha volna
valaki még, nyakig seholba.
Músája késik. Viola, Évi
se jöhet vissza, hiába kéri,
de purpárlézik, szaval, szerepel,
lehangolódott klavír, énekel,
angyalra vágyik s megint este lesz,
poharában a borbogár neszez.
Setétedik. Elsetétül a vers.
Felezőidő, elcseszett kevercs,
ki tudja, hogy lehetett volna jobb?
Élete, ez az álhullahopp
karika perdül, fordul, összerogy,
hebrencs blabla volt, fogy csak, egyre fogy…

11. A vendég

A rétyi színkör délután bezár.
Elmarad búcsú és végeladás,
könnyek, perpatvar, az előadás.
Záróra, szívem, te ócska bazár.
Többet képzelsz, mint amit kellene.
Ráfázol mindég, pofára esel.
Legázol a nyers, harsány térzene,
és jő az éj, a félelmeivel.
Megjő músánk is. Bűnbánón kopog.
Párdon, mádám, de bezárt a szívem.
Viola harminc éve már halott,
Kék fénybe öltözik a végeken.
S hozzá költözik, az elágazó
ösvények kertjébe. Ágyő, ágyő…