Először láttam azt a kék lavórt s alatta az állványt,

a zománc lepattogzott az égről,

s a lavór alatt az állvány megszólalt

a nyomor nemzetközi nyelvén:

„szomorú kék lavórban mosta a ruhát,

pattogott az égről a zománc,

felhő-fehér lett, kiöblíti,

végtelen jajgatásra teríti

ronggyá mosott áhítatát.”

Nekem még anyanyelvem ez a nyelv.

Ha lehunyom szemem,

zsákok dőlnek egymásra kopott állomásokon,

napok dőlnek egymásra fáradtan,

karok hullnak súlyosan a térdre,

tenyerek nyílnak ki lassan,

s álmodnak a duzzadt ujjperecek.

Sehol se vagyok annyira otthonos,

mint a fáradtság mozdulatai között,

a lezuhanó hétköznapok súlya alatt.

Ki kérdezi még, hogy mért fordulok féktelen mozdulattal

mindig arra, ahol új szavak sejlenek fel,

gyenge fényük villámlik szememben.

A nyomor nemzetközi nyelve

majd érthetetlenné válik; és végre

értelmetlenné verseim.

A szavak súlya nem zuhan rád,

a szépség tenyere kinyílik,

s álmodnak a karcsú ujjperecek.

Sehol se vagyok annyira otthonos,

mint a féktelen mozdulatok között,

a felszálló hétköznapok mámorában.