Nem akarom a következő hónapot, mert túl sok feladatom lesz a cégben, és nem lesz időm semmire, még rád sem, magyarázom a barátnőm­nek. Tényleg nem lehetséges, hogy kidobjuk az időt? Tehetnénk a szelektívbe is, nem szűnne meg teljesen, hanem újra feldolgoznánk, és ha nagyon megunnánk, hogy egy kimerevített pillanatban élünk, akkor még vissza lehetne csinálni. Csak képzeld el, hogy apró homokszemcsékben pislogna az idő, hát nem lenne jó? Neked se kellene dolgoznod, itthon lennénk, és azt tennénk, amit szeretnénk. Úgy csinál, mint aki már gondolt erre, de tudom, hogy ilyenkor nem érti, ezért csak pislog és hümmög, majd megkér, hogy hagyjam azt a kutyát, jöjjek már, mert be akarja csukni az ajtót, fázik.
Éhes vagyok, de tűzforró a leves, hiába mondtam neki, hogy jó az már, nem érdekelte, szerinte én túl hidegre melegítem. Kavargatom a húslevest, nézem, hogyan ül le a tányér szélére a répa. Ez a répa akarok lenni, csak úszni ebben a levesben, és nem foglalkozni mással, majd, ha már nem esik jól a forró víz, és zavar, hogy nem bújhatok el a tésztában, akkor csak kiülni a tányér szélére, és figyelni a sodrást, nézni a felszínen az olajfoltokat, a zöldfelszínt. Nem gondolni arra, hogy holnapra mit kell még megcsinálnom, hogy sosem lesz vége, hogy egy elfelejtett teendő örökre a bőrömre ég, mert így működik. Egyetlen hiba, kíméletlen tud lenni, és nem ezen a széken ücsörgök majd, hanem az aluljáró poshadt szagában.
Idegesít, de nem merem mondani neki, hogy azért szeretem hidegen a húslevest, mert akkor nem szürcsöl, tud normálisan enni. Egyszerűen nem bírom elviselni, inkább a spájzban eszem, zárt ajtók mögött, csak ne halljam őt. Egyre jobban apámra hasonlítok, nem gondoltam volna soha. Tanuljunk meg csendben enni, még akkor is, ha forró a leves.
Minden rendben?, kérdezi, és a szemében cérnametélt úszik. Igen, persze, válaszolom, és látom, hogy már két napja ott van az a tejesdoboz a konyhapulton. Rákérdezek, hogy szerinte az a mizos doboz már fotoszintetizál? Kivirult, te is látod? Csak nevet, és leeszi a kék blúzát. Ma sem veszi a célzásom, és szerintem holnap sem fogja. Nem lepődnék meg azon sem, ha félév múlva lábat növesztene a doboz, és elsétálna a kukáig nagy duzzogva, ő nem ilyen halált képzelt, ti beteg állatok, üvöltené nekünk, majd a szelektív többi műanyag palackja mellé feküdne.
Felteszi a kotyogóst, begyújtja a gázrózsát. Hallom, ahogy a csövekben folyik a víz. Apámra gondolok, ő mondja mindig nevetve, csoda, hogy áll még a házatok. Amikor építettük, több levest ettünk, mint amennyit dolgoztunk. Elképzelem, ahogy a téglák belsejében leves van, és hallom a vizet, ahogy csobog. Talán most lubickol benne egy delfin, és élelem után kutat. Ezt a lubickoló hangot éjjel is hallom, lehet, hogy nem szoktak aludni, még az is lehet, hogy figyelnek. Már bánom, hogy kifúrtam két lyukat a falon, és nem akasztottunk végül oda semmit. Azon nézhetnek minket.
Egyszer összezsugorodnék, és bemásznék a téglába megnézni, hogy tényleg így van-e. Még az is lehet, hogy valami emlős van a falak mögött, és szuszog, és nem bír megmaradni a fenekén, és forgolódik, és menne tovább, de nem tud, mert ide van bezárva már vagy két éve. Lehet, hogy ez a ház gyomra valaminek. Jó hallani, ahogy kotyog a kávé, legalább felébredek, nem töprengek hülyeségeken.
A barátnőm szeretné megbeszélni velem a havi költségvetésünket, mert ha holnap kapunk fizetést, át kell gondolnunk, hogy mire költjük, és hol tudunk spórolni. Szeretem ezeket az estéket, ilyenkor tele vagyunk reménnyel, hogy a következő hónap máshogy fog telni, hogy nem fogunk felesleges dolgokat vásárolni, és nem hozunk haza csak úgy előre meg nem beszélt tányért, bögrét, könyvet, bólogatós kutyát. Nem találja a pénztárcát, mondom neki, hogy ott van a hálószobában. Eltűnik, egyszer csak azt hallom, hogy menjek, mert baj van.
Felpattanok a székről, berohanok a szobába. Látom, hogy egy polip tapadt a hajába. Felkiáltok, megvagy. A hólyagszemei mögött pénz csillog. Ő szokott csörögni, ha egyedül vagyok otthon, de most vége van, nem fogja többet ellopni a pénzünket. Azt hitte, nem fogjuk észrevenni, azt gondolta, nem tudom, hogy az ő nyálkája tapad a pénztárcához. Ráfáztál, hozom az ásót. Várj egy másodpercet, szerelmem, hozom, addig nyugodj meg, ne csinálj semmit, tényleg csak egy pillanat.
Ne mozogj! Ne sírj, mindjárt elintézem. Suhintok, és ahogy földre kerül a polip, elkezdem ütni. Beleremeg az ablak, a szőnyeg is besüpped. Kiadom magamból a hónapokat, amikor nem volt elég pénzünk, és nem ettünk annyit, és nem ihattam kávét, mert drága. Itt van előttem, aki tehet róla, addig csapkodom, amíg nem látom a különbséget a szőnyeg és közötte.
Befejeztem. Megsimogatja az arcom, és bocsánatot kér, nem akart rám ijeszteni, tényleg csak egy galamb volt, szégyelli magát, hogy felnőtt létére fél tőlük, tényleg nem akarta, hogy ideges legyek és kiabáljak. Semmi baj nincs, megölelem, és tényleg nem hiszem el, hogy nem ugyanazt látjuk, pedig ott a szőnyegen nem galamb fekszik, hanem egy polip, aki már régóta elköltötte a hónapjainkat.
A konyhában ülünk, megiszom a maradék kávét. Figyelek rá, arról beszél, mit kell befizetni, fürkészem a lapon a költségvetést. Nem találok hibát, rendben lesz így. Arra gondolok, hogy itt az idő, a falinaptárt nézem, felállok, leakasztom a szögről. Megkérdezem a barátnőmet, hogy kidobhatom-e a szelektívbe vagy sem. Pislog és hümmög, nem emlékszik a délutáni beszélgetésünkre. Azt csinálsz, amit szeretnél, mondja, és elmegy fürdeni.
A hálószobánkba mentem, és a kifúrt lyukba tettem egy tiplit, csavart, majd ráakasztottam a naptárt. Nem akarok több polippal találkozni, inkább a naptár napjait lopja el, abból úgyis sok van, nem fogjuk észrevenni.
Arra riadok fel éjjel, hogy leesett a naptár, kiesett a falból a tipli, egy szemet látok a lyukban, és nem merek felkelni, megnézni, mi az, arra gondolok, hogy most kéne halottá válnom, ahogy tanították nekem az iskolában önvédelemórán, de nem megy, mert nem tudok megnyugodni. Kecsesen kimászik a néma delfin a lyukból. Jött ellopni engem, az álmaimmal együtt, de én nem tudok másra koncentrálni, csak arra, hogy ezt nem lehet megmagyarázni a barátnőmnek, és nem is tudom majd, mert hamarosan víz leszek, betömöm a lyukat.