[2019. május]
HORVÁTH BENJI: A DICSŐSÉGES EURÓPA.
LIBRI KIADÓ, BUDAPEST, 2018.Az előző kötetnek már a címében (Beatcore) is megvolt az ironikus felütése, és ez hasonlóan működik most is, ráadásul a mottó (illetve a kötet végi záradék) is ráerősít: „today we play / tomorrow we play" (ma játszunk / holnap játszunk). A folytatólagosságra utal a Testamentum beat-mollban című kezdő vers, de a továbbiak is kötődnek az előző kötet tematikájához, továbbviszik, gombolyítják a tematikai szálat. Valamiféle aranykor-keresés zajlik, ami egyben aranykor-temetés is. Miféle aranykoré? Nem lehet közelebbről meghatározni, mert nincs konkrét ideje, nincs egy konkrét ideje, többféle aranykor kerül elő. Lehet akár a beat-korszak a hetvenes évekből, a szabadság lehetőségét magában hordozó lázadó hatvannyolcas idők, lehet korábban, az amerikai álom időszaka a második világháború után, vagy az indiánkori Amerika natúr humanizmusa és szabadsága, vagy a reneszánsz, vagy az ókor bölcsességének és derűjének ideje, a végtelen odüsszeuszi utazások és kalandok kora. Ám nem az aranykor van ezekben a versekben felidézve, hanem mindig az aranykor megszűntét tudomásul vevő kiábrándulás, rádöbbenés, eszmélkedés. Az a pillanat, amikor a volt létesül.
Az MM vers-ben olvassuk: „akik egyszer velem vannak / mind elhomályosodnak / szeretem a homályukat / és a magam homályát / és azokat akiknek homálya vagyok". Nem véletlen, hogy az aranykor nem pontosan betájolható, illetve a vágyakozásnak nem lehet konkrét formáját bemutatni. Mindent áthat a homály. Ez magyarázat és egyben következmény is. Ha megpróbáljuk következetesen értelmezni, megfejteni, magyarán ésszel érteni a sorokat, akkor könnyen zátonyra futunk, mint hajó a ködös tengeren. Vegyük például a Gyomorból című vers első szakaszát: „Tudnod kell: az igazság útja / végül meg fog ölni" – ebből ki lehet indulni, várjuk az indoklást, miről is van szó. Jön a folytatás: „És ha megtalál a megváltód, / és megszólít, nem fogsz vágyni rá, hogy visszatérj hozzánk." Ez is érthető, de nem kell összekötnünk az első sorokkal, mert ha összekötjük, akkor már nehezebb az értelmezése. „Az a szó számunkra feltámadást / jelent. De csak a test / fekszik lent, és a holtak / többet tudnak az élőknél. / Számodra világos, // hogy alászállásról van szó." Itt viszont, amennyiben az értelmezésben egy lineáris logikát követünk, elakad, megszűnik a ráció, inherencia, zavar keletkezik. Ráadásul a mondandó második sora átmegy egy új szakasz elejére, amivel a folytatásra ösztönöz a vers tördelése, azt az ígéretet adva, hogy ha továbbmegyünk, megfejtődik az illesztések talánya. De nemigen. Marad a homály és a homályosság. Legalábbis az idiomatikus logika számára.
A homályosság ellene játszik az iróniának, viszont erősíti az indulatosság-érzetet. Indulatos költészet ez a szó alapértelmében, az indulatszavak ebben a hangfekvésben fontosabbak a gondolatoknál, illetve a gondolatok a referencialitásukat feladva, csírájukban léteznek. Néha a címek is indulatszavakra, káromkodásra redukálódnak: lásd a WTF vagy a kötet kezdő versét, amely magyarul kábé: mi a f… van? De ez nem egy nyers, durva indulat költészete, annál sokkal szelídebb, cizelláltabb, a rétegeiben gazdagabb, kimódoltabb, sokatmondóbb: mintha szabadulni szeretne a rárakódott rétegektől, de nem tud másba kapaszkodni, mint abba, amitől szabadulni akar: „nemcsak a vér köt, hanem minden."
Az irónia megmaradt, csak mélyebbre húzódott vissza. Amitől hatása többnyire erőteljesebb lett. A dicsőséges Európa című versben egy indián főnök teszi fel a kérdést, miért kellett elpusztulnia a népének. A pusztítás istene felel neki: „én vagyok az út, az igazság, / én az ország, én a hatalom, / én a dicsőség, / és te vagy az áldozatom, / hogy megáldjalak az Új Élettel, / és jobbomon ülhess a Mennyei Európámban, / az örök életben." Irónia nélkül ez a vers nem is érthető. És mivel az irónia mindig racionális, a rációnak pedig szüksége van a pontos illesztésre, azok a kötetben a legjobb darabok, ahol a lázadás görbülete hibátlanul ábrázolható.
