[Látó, 2006. március] 

Harsány kocsizörgés, lélek-zötykölődés
közepette, amin most épp átrobogunk,
az a nagybetűs élet.
Sosem tudtam annyira komolyan venni,
hogy nagybetűvel írjam.
Kicsit most figyeljetek!
Aki jobbról épp kihajol, az én vagyok.
Kockás zsebkendőmmel lanyhán integetek.
Kezemből – én, esetlen – hát nem kiesett?
Vagy csak hanyagul hagytam elszállni?
Milyen kacéran libben, riszálva hull a földre.
Nosza, lehet rohanni felszedni, visszaadni!
Vagy hagyni a francba a porban, mindegy.
Fülke mélyére már visszahúzódtam,
ablakon a függönyt behúztam.

(Bár az előbb fújta le a szél a kalpagom,
mégis jó volt közben kinézni az ablakon.)