[Látó, 2006. március] 

(Méhes György: Kolozsvári milliomosok. Ulpius-ház, 2005.)

Méhes Györgyről úgy tartják, hogy még idejében kivonult a cenzúrától és kultusz-horrortól terrorizált irodalomból, nem volt tagja az írókórusoknak (azaz: annak az egyetlen kórusnak), igaz, ennek fejében többnyire „csak" ifjúsági íróként tartották számon. Ami többszörösen sem állt, ugyanis népszerűségének másik forrását színdarabjai jelentették, százas sorozatban játszották darabjait, és ifjúságinak titulált regényei is leginkább mimikriként viselték titulusukat. Tény azonban, hogy a hivatalosan kanonizált irodalomba nem nyert bebocsátást, műveit agyonhallgatták. A Kolozsvári milliomosok 1994-ben jelent meg először, majd 2001-ben az Előretolt Helyőrség is kiadta, egy reprezentatív „csomag" (négy kötet plusz egy Méhes-monográfia) keretén belül, bevallottan a hallgatás megtörését, a kirekesztettség feloldását célzó szándékkal.

Keller Frigyes, bajor fiatalember a szászok lakta Régenbe érkezik, tímárműhelyt nyit, majd az üzleti sikerek nyomán felköltözik Kolozsvárra, ahol jólmenő bőrgyárat alapít, és persze hat fiából tisztességes embert nevel (az egyetlent, a család fekete bárányát leszámítva); felesége őshonos szász família leánya, túléli férjét, túléli a háborúkat, és ameddig csak teheti, eltökélten tovább viszi azt, amit férje eltökélten elkezdett. A család pályája egyenesen ível fölfelé, a törések és bukások nem sajátjai, hanem a kor nervózus rándulásai.

Ezen a ponton, akár némi ideologikus felfűtéssel, közbeszólhatnánk, mondván, hogy íme, végre egy erdélyi polgárregény. Ám az erdélyi milliomosok regénye túl közel ereszkedik a giccshez, hogy szabad szívvel, kategorikus imperatívuszunk megsértése nélkül ajánlani lehessen. Sőt, némelykor át is lépi a határt: túl könnyű olvasmány, túl érzelgős; ismerős jelenetek, bejáratott nyelv, könnyen követhető szerkesztésmód. Talán a szerkezet is az elmesélhetőséget szolgálja, a továbbmesélést. Röviden elmesélhető, jóízű adomákkal és anekdotákkal gazdagon teletűzdelt, bevált recept szerint…

A szerző egyik interjújában felfedi, hogy a történet ihletőjéül szolgáló família egyik leszármazottja mesélt neki, és kapva kapott a feltáruló gazdag kincsesbányán. És valóban kincsesbánya, könnyen kibányászható ércekkel. A hősök között kevés lép túl a szokványos ábrázolatokon, a kemény és tisztességes tímármester ősapa (akárha nagyapánkat látnánk), az őt behálózó kereskedők, a nyers munkások, akik mélyen tisztelik a velük együtt dolgozó főnököt, a fehérmájú nő, a királyi román bürokrácia, az idők ordas eszméi, az oroszok bejövetele, a munkáshatalom zavaros lábrakapása, mind-mind megíródtak már.  De talán egyszer sem ilyen sikeresen.