[2019. május]
A Nagy Író húzott egyet langyos söréből. Egy éve járt ide, három lépcsőn lefelé, hetente többször. A Mindenható Szerkesztővel történt veszekedés után, ahol az életszerűtlen, túl unalmas, eladhatatlan jelzőket vagdosták a fejéhez, választotta ezt a kocsmát. Vele szemben, az állópultnál a Végzet Asszonya fogatlan mosolyra nyitja fogatlan száját. Csúcsidő volt, este kilenc óra. A közeli ételosztás hideg, zsíros, műanyag tányérjai púpozták az egyetlen szemetest. A zsibongáson átsüvített a kocsmáros hangja: – Kell valakinek tolószék? – Aztán csendesen folytatta: – Meghalt a Szelíd Motoros.
A csendet egy tenyér csattanása törte meg, ahogy a Nagy Író egy papírpénzt csapott a bádogpultra: – Egy kört mindenkinek – mondta. A kocsmáros a hiányos nádazású demizsonból sorra töltötte házipálinkával a felé nyújtott poharakat. Ez volt a szokás, itt nem mosogattak, mindenkinek saját pohara volt.
A sarokból álló helyzetbe támogatták a Hitetlent, noszogatták, mondjon beszédet. A Nagy Író óvatosan megnyomta felső zsebében a diktafon gombját, és közelebb húzódott. Leszokott a jegyzetelésről, mert ellenségesen nézték, a tollát – mintegy véletlenül – rendszeresen kiverték a kezéből.
Csodát tett a Hitetlenben a beleöntött szesz, szálfaegyenesen, zengő hangon mondta:
A halottért ontsad könnyeidet, énekeld el a siratóéneket;
és ne rejtőzz el, amikor temetik, s mondjátok együtt: úgy legyen.
A Nagy Író szemét marták a könnyei, ráismert a kaddisra, amit az apja temetésén hallott utoljára. Az úgy legyent egy emberként ismételték. Aztán kitört az általános zsibongás, mindenkinek akadt mondanivalója.
A Nagy Író elosont az ajtó felé, itt csak részegen lehet sírni, ő pedig józan volt. Kattant zsebében a kis készülék, kikapcsolt. Lassan poroszkált a főút felé, ahol az autóját hagyta, fogalmazta magában a következő fejezetet. A sötétségbe az utca egyetlen lámpája csak egy sápadt foltot vetett. Valaki követte.
Hazaérve minden ruháját gondosan egy zsákba tette, mit lehet tudni, mit hurcol haza rajtuk, jobb a biztonság, és benyomta a gardrób aljába. Lezuhanyozott, majd egy nagy pohár whiskyvel a gép elé ült, szinte folyt ujjaiból a szöveg. Már hajnalodott, mikor befejezte az írást, elégedetten, egy mozdulattal elmailezte.
Az éhség ébresztette, meg a takarítónő csörömpölése. Dupla kávéval kezében a laptopját faggatta, de nem jött még válasz. Türelmetlen volt, odamegy, döntött. Kedd volt a szerkesztőségi nap, személyesen akarta hallani a főszerkesztő véleményét. Az utcán téblábolt, nem emlékezett, hová is parkolt. Nem volt öröme abban, mikor megtalálta az autóját. Az oldalán, a motorháztetőn a metálpiros zománcba ocsmány szavakat karistolt valaki. Le kellett csillapodnia. Mire a szokásos forgalmi dugókat leküzdve a céljához ért, ez nagyjából sikerült is.
A Mindenható Szerkesztő széles mosollyal azonnal betessékelte. Siker lesz! Kasszasiker! A szociológusok is zabálni fogják! El tudjuk majd adni a raktáron lévő könyveidet is, az új promójának a farvizén. A Nagy Író magában már a honoráriumot taksálta, nem adja olcsón magát, döntötte el.
Aztán beindult a szokásos gépezet, borítóterv, tipográfus és így tovább. Így telt el néhány hónap, a háromlépcsősbe már nem járt. A sajtóbemutatót a Szakértő Marketinges tervezte, a Nagy Író zakóját a Jó Nevű Stylist.
Mostanában többször előfordult, hogy becsengettek hozzá ismeretlenek.
– Ki az? – kiabált bele dühösen a kaputelefonba.
– Te mocsok szemét! Mos’ mán tuggyuk, ki vagy – recsegte a kagyló.
– Ki maga? Mit akar?
Nem tulajdonított jelentőséget a zaklatásnak, betudta valamelyik irigye hülye tréfájának.
Taxival ment a belvárosi csillogó, csupa üveg könyvesbolthoz, tudta, jól mutat majd a fotókon pezsgős pohárral. Megállt a kirakat előtt, amelyet csak az ő könyveiből épített gúla töltött ki, virítottak a betűk, a Háromlépcsős történetek. Néhány hajléktalan ült a bolt melletti beszögellésnél, szagukat megérezve elfintorodott, és sietősen belépett az őt várókhoz.
A Nagy Író a bemutató minden percét ki akarta élvezni, hosszasan beszélt az anyaggyűjtésről, a közös felelősségről, hogy fel akarja hívni művével a figyelmet az adott problémára. Még nem ivott, de már ittas volt saját szavaitól. A lámpák és a nyáreste melegét nem bírta a klímaberendezés elviselhetőre csökkenteni, az ajtót is nyitva hagyták. A kis pódiumról a bejáratra látott, a rajongó bölcsészlányok mögött állt két lepusztult alak, figyeltek.
A dedikálásoktól már zsibbadt a keze, az arcok összemosódtak. A meghívottak kis csoportokban nyájaskodtak, egyengették saját karrierjüket, már senki nem a Nagy Íróra figyelt, aki kilépett az utcán cigarettázókhoz. Érezte orrában a mosdatlan test szagát, valaki a fülébe sziszegte, hogy ellopta a tragédiáikat, rosszabb egy hullarablónál. Továbblépni nem tudott, mert a másik szorosan fogta a karját, villant valami, talán egy autó fényszórója a kirakat üvegén. Úgy vélte, ez csak hallucináció, fáradt idegei vetítette kép. Mosolyogva fordult a dohányzókhoz, egy kis tüzet kérve. Mélyet slukkolt, megsajdult az oldala, még hallotta a „vérzel” sikítást, és a többi néma csend.
