A legkülönfélébb dolgoktól féltem már életemben. Gyomortükrözés­től. Német–román szimultánfordítás-vizsgától. A szembejövő autó sofőr­jétől. Mégis, ha az én legmaradandóbb félelem-élményemet akarom elmesélni, akkor harminc évet kell visszarepülnöm az időben, egy őszi szombat reggelre, Gyergyóban.

Édesanyámmal reggeli körútra indultunk Gyergyószentmiklós Bucsin negyed nevű mikrokozmoszába. Első utunk a 18-as tömbház pékség-cukrászdájába vezetett. Amíg ő vásárolt, én a bent kávézó két elegáns öregasszonyt néztem. Csak úgy hívtuk őket: a dámák. Nagy, lógó aranyfülbevalójuk volt, vörösre rúzsozott ajkuk, a hajuk olyan magasra volt tupírozva, hogy az alacsony bőrszékeken ülve is magasabbak voltak, mint én. Románul beszéltek, és lassú, kimért mozdulatokkal ették a szép, fehér habos rolót. Mi csak barna kenyérért jöttünk. Még meleg volt, kértem, törhessek a sarkából. Egyik kezemmel a darab kenyeret, másikkal édesanyám kezét fogtam, ő megszorította, így jelezte mindig, ha köszönni kellett. Csókolom, mondtam hangosan, és szippantottam még egy mélyet a pékség-cukrászda édes-vaníliás illatából. A súlyos vasajtó nagyot csattant mögöttünk, ahogy kiléptünk a Bucsin negyed szombat reggeli forgatagába.

Sütött még a nap, de ereje nem volt már. Tudod, hogy a Sugárúton mindig fúj a szél, mondta még otthon édesanyám, amikor rám szólt, hogy húzzak harisnyát. Örültem, hogy szót fogadtam. A sugárúti szél mindegyre bebújt a füss szabadidőruhám alá, felfújt, mint egy nagy lila lufit, és összeborzolta a hajamat, megsemmisítve félórányi keserves munkánkat. Az utcán mindenki harcolt a széllel. Az emberek előredőlve közlekedtek, siettek, cipeltek valami nehezet, csak bólintva köszöntek egymásnak. A szemközti buszmegállóból épp indulásra készült Gyergyót a környező falvakkal összekötő körjárat. Egy négytagú család szaladt a busz felé, már amennyire a telepakolt szatyrok engedték, kapkodták a levegőt, kiabáltak, de már késő volt. A busz elment, mire a férfi földhöz vágta a raffiatáskát, és, ahogy a torkán kifért, utána ordította, hogy a szemed világa, te csemer.

A 18-as blokk sarkán egy kontyos nővel találkoztunk, megálltunk. Nem szerettem, ha szombat délelőtt ismerőssel találkoztunk a városban, mert olyankor nagyon sokáig tartott, amíg ismét elindultunk. Hogy elüssem az időt, a járda repedéseit figyeltem, merre szaladnak, milyen alakúak. Apró lábnyomokra lettem figyelmes a betonban, kíváncsi lettem. Felnőtt vagy gyermek lábnyomát őrzi a Bucsin negyed betonja? Akárki is volt az, miért ment bele? Nem látta, hogy a beton még friss? Netán kergették? Ahogy így elmélkedtem, az úton elhaladt két lovas szekér, cigányok ültek rajta. Csak később tudtam meg, hogy ők romák. Egy sörös flakont adtak körbe egymásnak, hangosak voltak, ittak, kacagtak. Kicsit közelebb húzódtam édesanyámhoz. Most én szorítottam meg a kezét, ami azt jelentette, hogy menjünk már. Nyitogattam a hosszú, fehér kabátját, bent meleg volt, elbújtam benne. Édesanyám értette az egyezményes jelünket. Bár az ismerős nő még csevegett volna, végül azt mondta neki, hogy mi most megyünk, szétnézünk a Svájci boltban. A nő még annyit kérdezett, hogy láttuk-e, hogy megdrágult a túró. Láttuk, fogta rövidre édesanyám, és elköszöntünk.

A Svájci bolt csak alig pár lépésre volt a betonba ragadt apró lábnyomoktól. Ez egy turkáló volt, ahová többnyire Svájcból hoztak jó minősé­gű dolgokat, görkorcsolyát, hálózsákot, cipőt, ruhát. A Svájci maga volt a mennyország. Annyira felkapott turkáló volt, hogy hely hiányában a vezető­ség úgy döntött, csak azt engedik be, akinek aznap születésnapja van. Édesanyám határozott mozdulatokkal kopogtatta meg a hatalmas üvegajtót. Mögötte megjelent egy nő, édesanyám megmutatta a személyazonossági igazolványát. A nő leolvasta, szeptember tíz, igen, az ma van, és a kinti bolond szelet egyszerre felváltotta a radiátor kellemes melege, csend lett.

Ameddig a szem ellátott, mindenhol ruhák voltak, a pulton, nagy dobozokban és öt-hat sor állványon. Az egyik szeparéban cipők sorakoztak. A polcokon hatalmas szürke pokrócok és sötétzöld hálózsákok várták, hogy valaki hazavigye őket, és beléjük bújjon egy hűvös nyári estén. Ezeket valamikor svájci emberek használták, gondoltam, és ettől minden sokkal értékesebb lett a szememben. Az itt dolgozó két nő csak suttogva beszélgetett. Szépen kisimították, összefogták a ruhákat, amelyeket a születésnaposok hanyagul szanaszét dobáltak, próbálgatták, véleményezték egymást. Ez jól áll, igen, ez pont a te színed. Ha egyikük mellényúlt, a többiek őszintén elmondták, mit gondolnak. Ez a zakó nem előnyös, nézd meg, milyen szupulykó, derekadig se ér. Noha csak annyi kötötte össze őket, hogy ugyanaznap születtek, a Svájciban egyszerre tartózkodó vásárlók félszavakból is értették egymást, adtak egymás szavára, megbíztak egymásban. Mintha a kiválasztottak láthatatlan hálója kötötte volna össze őket.

Én akkor engedtem el édesanyám kezét, amikor megláttam egy nagy dobozt, tele svájci plüssmacikkal. Megbabonázott, vonzott magához ez a színes halom. A neonzöldtől a liláig, éneklős nyuszitól a távirányítós kutyáig, minden volt itt. Lassú, kimért mozdulatokkal, egyenként vettem kézbe őket. Mindegyiknek a szemébe néztem, mert egy plüssmacinak az arckifejezése a legfontosabb. Vannak barátságos arcú macik, és vannak semmitmondó macik. És nem mindegy, hogy reggel az ágyban milyen arc néz rám. Alaposan végigtapogattam őket, mennyire puhák, mert vannak keményebb szőrből készült macik is, azokat nem túl jó érzés fogni. Voltak nagyon elhasználtak is, egy svájci gyermek rághatta a szemét, orrát, ezeket félredobtam. Kerestem az igazit, de megzavart ez a nagy bőség. Idegességemben az éneklős nyuszi fülét nyomogattam, ettől két dalt énekelt el egymás után. Végül sikerült kiválasztanom egy ártatlan nézésű, rózsaszínű ruhácskás pandamacit. Döntésemmel megelégedve álltam fel a szőnyegről, és nyújtottam a kezemet a másik, nagyobb kézért, amelyet egész délelőtt fogtam. De hiába. Ekkor vettem észre, hogy elveszítettem édesanyámat.

Ekkor, mintha kicsúszott volna a talaj a lábam alól, hirtelen nagyon magasra nőttek a ruhaállványok, az egymás mellett sorakozó, földig érő ballonkabátok teljesen besötétítették a turkálót. A földön szanaszét heverő plüssmacik, amiket nem választottam ki, mind rajtam szórakoztak. Szinte hallottam, ahogy a bent lévők mind arról suttognak, melyik zsákba tesznek bele, és hová visznek engem. Kimelegedtem, a szívem a torkomba ugrott, alig kaptam levegőt. Lelapultam és a felakasztott farmernadrágok alól les­kelődtem ki, hátha feltűnik az ismerős cipő, oda jön hozzám, magához szorít, és kiszabadít innen. De egyik cipőt sem ismertem fel. Életemben először teljesen egyedül éreztem magam a világban. Anyukám ittfelejtett a Svájciban, gondoltam, és hatalmas bőgés tört ki belőlem.

Amikor kinyitottam a szememet, az egyik turkáló nő állt fölöttem. Egy magas nyakú pulóvert próbálgatott magához, és közben mondta, ne sírj, anyád a szeparéban van, cipőt próbál. Ahogy ezt meghallottam, szaggatottan bár, de ismét fellélegeztem. Nemsokára édesanyám is megjelent, kezében egy pár fekete félcipővel. Ne butáskodj, azt hiszed, itt hagynálak, kérdezte, és letörölte a könnyeimet, amiből addigra már elég sok lepotyogott a szőnyegre. Hát tudd meg, hogy soha, semmi pénzért, tette hozzá. A születésnaposok elhalkultak, egy pillanatra egymásra néztek, mosolyogtak, majd csendben folytatták a ruhapróbát. Édesanyám kivette a pandát a kezemből, a cipővel együtt a pulthoz vitte, fizetett. Tíz baniért adtak nejlonzacskót is.

Harminc évvel az eset után úgy hozta a sors, hogy ugyanabban az épületben lakom, ahol valamikor a gyergyói Svájci bolt működött. Ahányszor elsétálok előtte, mindig eszembe jut az a lila füss szabadidős lány, aki a sírásával megtörte a Svájci bolt csendjét, mert a félelem elhitette vele, hogy őt az édesanyja csak úgy otthagyja valahol.