Mire való a kisebbségi kultúra?– teszik fel nekem ezt a kérdést egy olyan kulturális térben, amely az elmúlt három-négy évtized alatt radikálisan megváltozott. A szász Erdélyre gondolok, ami már nincs. Már nem létezik a jelenben. Az itt maradt, vagy netán 1989 után visszaköltözött szászok napról napra tovább bomló múltban élnek. Elég autóval vagy vonattal átkelni a régi erdélyi szász vidéken, amely még a diktatúra legsötétebb éveiben is valamelyes autonómiát, egy másfajta élet halvány esélyét sugallta, az egész tartomány, a falvak, a városok a maguk rendkívül jól szervezett közösségeivel a másság perspektíváját terjesztette, kínálta. A különbözés általi ellenállás (a nyolcvanas években például elég halvány) esélyét, amely, hangsúlyozom, nem etnikai identitásra alapozott. Elég az erdélyi szászok emigrálásának kataklizmája után végigjárni a szász vidéket: látni való, hogy a kultúra nem őrizhető meg, a hely építészete, a tér belakásának sajátos módja, amely megteremti azt a teret, amelyben például a kultúra fogalma értelmet nyerhet, lassanként megváltozik, a jelenből egyre távolabbi múltba költözik, a folyamatos jelen kultúrájából a régmúlt visszaemlékező kultúrája lesz. A vidék új lakóiban akarva-akaratlanul hosszú ideig kettős identitás fejlődik ki: egyfelől az emigráns, másfelől a politikai-adminisztratív értelemben saját hazájában élő ember identitása. A szász világ számukra idegen, idegen és vad, a helyszín lakhatóvá tételére, az ismeretlen megszelídítésére, a történelem vákuumába zuhant létező megváltoztatására irányuló próbálkozások óhatatlanul a forma megsemmisítésével járnak majd, az új forma pedig még évekig nem körvonalazódik. Elég az átutazó felületes pillantása megállapítani, hogy a hely anyagi kultúrája, a szász tér architektúrája dekonstruálódik, újraépítődik, újra értelmeződik. Ha sikerül elvonatkoztatni a drámai, érzelmes, netán szentimentális megközelítéstől, a térség mind anyagi, mind pedig szellemi kulturális átalakulása a kivándorlás emblematikus folyamataként, sajátos történelmi land artként írható le: a jó néhány százada megteremtett és létező formán túli forma, a „transzforma” kereséseként. Egy kultúra, jelen esetben a szász által megteremtett sajátos forma nem örökölhető. Továbbadni lehet, de a továbbadás feltétele az a közösség, amely az adott civilizációs formát létrehozta: egy haldokló, „szét-tűnő”, archeológiai kutatás tárgyává lett nyelv.

Az erdélyi szászok evakuálása

Ha a „Mire való a kisebbségi kultúra?” kérdést az erdélyi szászok történelmének csaknem közelmúltban lejátszódott eseményeire vonatkoztatjuk, nyugodtan kijelenthetjük, hogy „a szász-kérdés radikális megoldása” a kommunista diktatúra éveiben Erdély és az egész ország modernitása szempontjából katasztrofális lépésnek bizonyult. Annak a klasszikus modernségnek az értelmében beszélek itt modernségről, amely sajátosan illeszti egymáshoz a szellemi értéket és a mindennapi élet anyagi tényezőinek tiszteletét. Ez a modernség tehát a szászok eltűnésével drasztikusan tartalmat változtatott. A szászok erdélyi jelenlétéhez köthető modernitás-folyamatnak megvan a maga történelmileg jól körvonalazott iránya, elég, ha például a XVI. századi lutheri reformáció magyar és román kultúra felé történő tolmácsolására, ha úgy tetszik, fordítására gondolunk. E klasszikus modernség felé megtett lépés hiányában Erdély nem lenne az, ami bizonyos, persze sokkal tágabb értelemben ma is: Románia modernségének hajtóereje, amely napról napra veszít jelentőségéből. Az elmúlt századok legsúlyosabb vesztesége a huszadik század hetvenes-nyolcvanas éveiben lezajlott tömeges elvándorlás. A német szövetségi kormány döntése a totalitarizmusból fakadó gazdasági és etnikai feszültségek szempontjából pragmatikusnak bizonyult, ismétlem, pragmatikus, ugyanakkor katasztrofális döntés volt, ami a vidék, az egész ország, a közép-kelet-európai geopolitikai régió kulturális identitását illeti – hogy is beszélhetnénk különben egy tartomány árulásáról? A Helsinki Egyezmény által garantált emberi jogok és a politikai pragmatizmus által irányított „etnikai tisztogatás” a történelem iróniája, hogy a szászok evakuálása mellett döntő politikai pragmatizmus kétarcú: egyfelől a nacionalista fogantatású kommunista totalitarizmus arca, amely boldog, hogy még anyagi szempontból is előnyösen szabadul a szász kisebbség gondjától, illetve a szövetségi kormány politikai pragmatizmusa, amely ezzel a döntéssel bekerült azok közé, akik áttételesen anyagi segítséget nyújtottak a romániai kommunista diktatúrának. Az Úrnak, persze a kancellár úrnak, és természetesen a főtitkár elvtársnak hála, ez az első békés „etnikai tisztogatás” a politikai hatékonyság földjén: íme, a Vasfüggöny két oldalán élő „történelemcsinálók” egyetértése…
A 70-es, 80-as években én magam is ebben a kettős identitású világban éltem: hogy Erdélyben születtem, de csak ideiglenesen vagyok itt, az életem akkor teljesedik majd ki, amikor hátat fordítok és elmegyek. Az exódus, az „áttelepülés” profán eszkatológiájában éltem a mindennapi életet, a kommunista Egyiptom házából való szabadulás eszkatológiájában. Apám parókiáján kisgyerek korom óta részt vettem „háromtagú”, románok, magyarok, szászok közt zajló beszélgetésekben, vitákban is. Az ellentétek mindig a hamleti „menni vagy nem menni” kérdés körül éleződtek ki, erre a kérdésre maga a politikai hatalom válaszolt: „Eredj, tata, mit gondolkozol, szabadulni akarok tőled, ember.” Emlékszem a segesvári Eisenburger tiszteletesre és családjára, rendszeresen jöttek hozzánk látogatóba, amíg mintegy szervesen, magától, a kölcsönös látogatások, identitások és gondolatok más szavakkal való ozmózisa a „kor szellemében”, egy sötét kor sötét szellemében váratlanul megszakadt. És emlékszem erdélyi nemzettársaim irigységére, akik egy „gazdag nagybácsi”, ideális változatban természetesen kancellár álomképét kergették, aki majd megoldja az úgynevezett „nemzetiségi kérdést”. Mi előnyben voltunk, gondolok itt apámra és családomra (íme, miért maradtam itt). Előnyünk abban állt, hogy éppen a hatvanas évek közepén tértünk vissza a Bărăganból, ahol hosszú időt töltöttünk kényszerlakhelyen, édesapám pedig kegyelmi rendeletnek köszönhetően szabadult a híres szamosújvári börtönből. Ez volt a mi előnyünk: az identitás szabadságának tapasztalata – itt természetesen nem etnikai identitásra gondolok –, amely többek közt a kor szellemével való azonosulás tagadásában nyilvánult meg. A szabadon választott másság jegyében meghaladott „többség-kisebbség” dichotómiából való kilépés határozta és határozza meg mind a mai napig ezt az identitást. A „többség-kisebbség” dichotómia rangsorol, támad, megoldást csak az identitás eltörlésével kínál fel, megkérdőjelezi a természetes különbözés legitimitását.

Mire való a kisebbségi kultúra? Ez lehetne a lehetséges válasz, vagy legalább a kifejezés újraértelmezése a szászokkal való közös történelmünk felidézése által. Nem különösebben kellemes foglalatosság felidézni ezt a nem is távoli múltat, ráadásul az etnikai sokféleség idilli képének közhelye is fenyeget. Sok erdélyi református és katolikus templomban a lutheránusok hajdan szent, ma puszta, profán templomaiból átköltöztetett szász orgonák hangja szól. Az egyik kolozsvári templomban ugyancsak egy szász templomból áthozott, kőből faragott szószék látható: a kudarcra kárhoztatott kísérletnek, a „nemzetiségi probléma radikális megoldásának” furcsa romjai.

Kisebbségnek lenni maga a kultúra mintája

Mire való a kisebbségi kultúra? – hiszen maga a szellemi kultúra nem tartozik a kifejezés uralma alá. A szellemi kultúra sosem lehet kisebbségi, ahogy többségi sem lehet soha. Nem nyafogásképpen állítom ezt, egyszerűen megállapítok egy tényt. A kisebbség fogalma, ha kultúrára vagy nyelvre vonatkoztatjuk, elveszíti indulatos vagy gyalázkodó értelmét, ebből a szempontból legalábbis a különbözését. Maga a szó számomra nem kicsinyít, nem jelent megfosztottságot, távol áll tőlem, hogy rossz sorsnak, árnyéknak, sorsszerű létezésnek fogjam fel. Objektív tényezőnek tekintem, nem utolsósorban azért, mert nem vettem részt az életem etnikai-szociális vetületeit meghatározó döntésben. Objektív módon identitásom szerves, belső elemének tekintem, egyszerű, és miért ne, boldog különbségnek, és nem az elkeseredés forrásának. Objektív lévén, nem fecsérelek energiát arra, hogy meghaladjam „kisebbségi” helyzetemet, mert nem hiszem, hogy bárhol, bármilyen formában valaha is „többségi” leszek. Nem tudom mindig újraaktualizálni identitásomat, miért is tenném? „A nemzetiségi kérdés megoldása” nem az, hogy ilyen vagy olyan formában a kisebbséget „többséggé” változtatjuk. Ez hatalmi játék, az efféle történelmi kísérletekben pedig végső soron mindig a fegyvereké a legnyomósabb érv. A szellemi kultúra, a szó, ha úgy tetszik, a megszólalás eseményének kultúrája a különbözést ünnepli. Kisebbségnek lenni tehát annyit jelent, hogy a nem asszimiláló különbség jegyében élek. A „kérdés” megoldását a szintagma dekonstruálásában, szabad vállalásában látom, ahogy alapjában véve az identitás elfogadása sem jelent mást, mint önmagam kreatív, szabad, magától értődő elfogadását. Ha nem fogadom el önmagamat, asszimilálódom: a mai társadalmakban minduntalan erre buzdít a mass-média.

Ha tágabb, európai vagy akár globális körben vizsgáljuk a „kisebbségi kultúra” kifejezést, látni fogjuk, hogy rögtön elveszíti homályos, sőt frusztráló „kicsi”, „gyenge”, „törékeny” jelentését. Hiszen a globalizálódás folyamatában az úgynevezett nagy európai kultúrák, mint a német vagy a francia, maguk is az asszimilálódás konkrét problémájával szembesülnek. Az eltűnéstől, a veszteségtől, a veszélytől való tipikusan európai félelem egyáltalán nem új keletű a kontinens történetében, az ostromlott vár képe a kora középkor óta ismert. A kisebbségi lét maga a kultúra alapformája, különösen napjainkban, ebből következik, hogy a kisebbségi kultúra értelme a meglévő, objektív, ugyanakkor nyitott identitás szabad, vállalt művelése. A harmadik évezred elején nem látok másfajta kultúrát, mint a különböző, többek közt etnikai kisebbségek és identitások kultúráját.

A kisebbségi kultúra a szimbolikus és pragmatikus lét közötti feszültségben létezik, amit nem szabad feloldani. Mindaz, amit a fentiekben állítottam, mintha a különbözés szimbolikus vonását hangsúlyozná. A különbség azonban nem csupán es gibt, hanem er gibt: állandó, (inter)perszonális, dialogikus felhívás arra, hogy kifejezzük, hirdessük, rámutassunk, képviseljük, felfedjük. A pragmatikus vonások nélkül a különbözés szimbolikus oldala szegényes etnikai szolipszizmus vagy agresszív provincialitás, amely lelkesen formálja az alsóbbrendűséget magasabbrendűséggé. Szimbolikus érték nélkül a pragmatikus oldal pedig annyi, mint áruvá alakítani a különbözést, amely ugyancsak az identitás agresszív megnyilvánulási formája. Meg vagyok győződve arról, hogy engedni, sőt, mi több, segíteni egy „kis kultúra” fennmaradását nem csupán szimbolikus, hanem még a nagy kultúrák szempontjából is pragmatikus gesztus. Az elmúlt évtizedekben az európai kisnyelvek és kultúrák reneszánsza kiútnak tűnik a „nagy kultúra – kis kultúra” ellentétezéséből fakadó zsákutcából. Egy példa: a kolozsvári Magyar Színház, amelynek dramaturgja vagyok, több évadon keresztül műsoron tartotta két kortárs ír drámaíró darabját. Az a mód, ahogyan e drámák által felkínált megközelítések kapcsolódtak az etnikai, illetve kulturális kisebbség kérdéséhez, mind magyar, mind román nézőink számára felszabadító hatással bírt. Önmagunkra ismerhettünk egy távoli, ugyancsak „kis kultúra” történeteiben, ugyanakkor új távlatok nyíltak meg azzal, hogy leltárba kerültek mindazok a sztereotípiák, amelyek nem teszik lehetővé a párbeszédet azzal, akik valójában vagyunk.

Románból fordította VALLASEK JÚLIA