Nyarunkat madárlakta szigeten óhajtottuk tölteni, valahol északon. Untuk a pincérek izzadó szemhéját, a gutaütött balkáni délutánokat. Éles, félre nem érthető körvonalakra vágytunk.
Elintéztünk néhány telefont.
Pénzt váltottunk, vonatra ültünk.
A nemdohányzó fülkében nem dohányoztak. Gyermekünket hordozókendőstül felakasztottuk egy megsárgult kampóra, tenyerünk élével fölborzoltuk a bordó bársonyhuzatot. Térdünkre fektettük a térképet, és felváltva aludtunk. Gyermekünk békésen ringatózott tarisznyájában, mint egy bőregér. Kávét kértünk a zsúrkocsiról, s puha kartonpohárban teaízű folyadékot kaptunk. Némán álmélkodva forgattuk kezünkben a poharat: hogyan nem ázik át. Útitársaink azt kérdezték, fehéroroszok vagyunk-e. Mi nem szeretünk menetiránynak háttal utazni, szerettünk volna szabadkozni, de nemigen jutottak eszünkbe a szavak. Az idegen pénzérmék lehúzták zsebünket, útlevelünk színén álmélkodtak a kalauzok. Még tizenegy óra, mondtuk. Ugye, nem fázol.
Térdünkön a térkép jótékonyan melegített. Az északi szélesség ötvenötödik foka fölött keskeny, madárformájú sziget nyújtózott. Zöld volt, mint a pomorzei hátság, s köldökzsinór – megerősített homokpad – kötötte a szárazföldhöz. A térképre nem fért föl a sziget mindössze négybetűs neve. Ahol madárinfluenza van, ott madár is van, gondoltuk félálomban. Vonzott minket a sziget nevében található ipszilon. Még hat óra, és ott vagyunk. Már csak öt.
Gyermekünk kétszer riadt fel. Enni nem kért. Mint egy kis pápa, kidugta kezét a nagy sárga kendőből, s miután egy-egy nyáltalan csókot nyomtunk rá, azon nyomban visszaaludt. Utastársaink kötelességtudóan mosolyogtak.
Egyszer csak elfogott minket valami lámpaláz: nehogy tovább utazzunk. Már csak egy óra. Elraktuk a térképet, s a gyereket leakasztottuk a kampóról. Fenekünk nyomát tenyérrel elsimítgattuk. Csomagjainkat a szűk folyosóra cipeltük. Összeszűkített szemmel füleltünk a hangszóróra, de a megálló nevét sosem értettük. A sárga állomástáblákat mind elszalasztottuk. Káromkodni az anyanyelvükön sem mertünk, mivel a folyosón néma csönd volt. Ha a kupékba néztünk, a gyerekek nem harangoztak a lábukkal, mint mifelénk akár a kis növésű felnőttek is. Azt gondoltuk, odabent titkon minket néznek.
A homokpadot aztán fölismertük. A legfegyelmezettebbek is fölsóhajtottak vagy fészkelődni kezdtek, amikor a vasúti töltést egyszer csak körülvette a tenger. Mintha vízen jártunk volna. Jobbra-balra facölöpök osztották parcellákra a sekély vizet. Rizsföld, mondta egyikünk. Halcsapda, helyesbített a másik. A gyerek szeme nyitva volt, szenvtelenül keresgélt valami látnivalót odakint. De se egy hajó, se egy madár.
Leszálltunk egy néptelen állomáson. A vonat után néztünk, ahogy kell, közben a szél pólónk alá kapott, és sörhasat csinált. Megöleltük, megcsókoltuk egymást. Egyikünk a sárga gyerektarisznyát hurkolta maga köré, másikunk a görgős bőröndöt emelte térdmagasságig. Átlábaltunk a síneken, gyermekünk hiába nyújtogatta kezét a talpfák közt nőtt gazok felé. A nádfedeles állomásépületet zárva találtuk, pedig odabent elvágólagos rendben sorakoztak egymás mellett a turistáknak való színes füzetek. Csak később ütött szöget a fejünkbe – mintha nem is északon lennénk – a barna füstüveg-ajtó. Menjünk, menjünk. Az állomás külső falára szögezett térképen kibogarásztuk, merre találjuk a falut, és mélyet sóhajtva elindultunk.
A vasúti töltés túloldalára hosszú, L alakban megtörő aluljáró vezetett. A zöld mozaikszemek között sófoltok ütköztek ki, meg bársonyosnak látszó, vöröses mohacsíkok. A bőrönd görgőinek zaja s lépteink visszhangja megtévesztett minket, s csak amikor az aluljáró fordulójában majd fölöklelt minket egy ló, hittük el, hogy tényleg patadobogást hallunk. A ló fölhúzta ínyét, és megtáncoltatta orrlukait. Egyikünk erre ösztönösen eltakarta a gyerek szemét: a lét ekkora nagyításban minden szépségét elveszti. (Egyikünk örökösen bölcselkedett.) A lovas – barna copfos nő élénkpiros arcrózsákkal – bocsánatkérően biccentett, mi mégsem mertük megkérdezni, jár-e busz a faluba. Szállásadónk nevét és címét, mint egy verset, bemagoltuk, s az utazás előtti napokban munkadalnak használtuk. Járás, fogmosás és takarítás közben ismételgettük, míg már ki se lehetett verni a fejünkből, és a rágás vagy a villamos-zakatolás ritmusáról is ez jutott eszünkbe. Ülhuurn, Halsund, Aagrevom.
Éles, félre nem érthető körvonalakra vágytunk.
A lépcső tetején hátba támadott minket a szél, pedig a pályaudvaron még az ellenkező irányból fújt. Hajszálak ragadtak a szájszegletbe, kezünk a bőrönd fogantyújába markolt. Alig tettünk húsz lépést, az út aszfaltozásának vége szakadt. Az ösvény kanyarodni és vékonyodni kezdett, azután egy utolsó hirtelen kanyarulattal bebújt a gát takarásába. A szél itt furcsa fintorokat csinált körülöttünk, s hogy több irányból fújt, úgy véltük, még kellemetlenebb. A gyerek libabőrös keze a tarisznya szélét tépdeste, és időről időre sárga rojtokat dobott a szél fősodrába. Kacarászását némely fuvallat a szájába tömte.
A nap magasan állt, s a tárgyak (irányjelző tábla fából, rothadó, keréktelen talicska) önmagukra vetettek némi árnyékot, s töredelmesen beismertük, hogy fázunk. A melegebb holmikat otthon a bőrönd legmélyére gyűrte egyikünk. (Nem vádaskodtunk.) Az ösvényt bokáig sem érő bozótos szegélyezte. Már csak libasorban fértünk el az úton. Egy tíz méterenként ismétlődő növény szögletes termése szárazan zörgött. A gát nemsoká élesen balra fordult. Szürke falépcső vezetett rá föl, és selymesre gyalult lőcskorlát. S amíg egyikünk a lépcsőfokok földbe ágyazottságát vizsgálta, másikunk, hasán a bőregérrel, fölhúzódzkodott a gát tetejére. Odafönt szétterpesztett lábbal tudott csak megállni. Juhok, kiabálta! De hangját rossz irányba vitte a szél. Sirályok, mutatott némán az égre. És tényleg: egyikünk feje fölött sirályok lebegtek egy helyben, mint a helikopterek. Madarak, végre. Megcsókoltuk egymást, mielőtt továbbindultunk volna.
Mire a faluba értünk, halízű lett a szánk, s az őrlőfogak mélyedéseiben valami megikrásodott lepedéket tapintott ki a nyelv – meg persze homokot. Szállásadónőnk háza a falu legelején állt, a posta épülete mögött. A házból először csupán a zsindelytető látszott, mert magát az épületet eltakarta a gát egy kanyarulata. Gyepre emlékeztető növény burjánzott a ház előtt – valami tyúkhúrféle, csak kevésbé pozsgás. Már másodszor jártuk körbe a házat, az ajtót mégsem találtuk.
Vörhenyesen szőkés nő fogadott minket: egyszer csak kilépett egy falmélyedésből. Hát mégis volt ajtó. Angol nyelvű üdvözlését szégyenkezve hadarta el, s belepirult, amikor egyikünk erre angolul felelt. Szállásadónőnk néma fejcsóválással jelezte, hogy nem ért ezen a nyelven. Jól láttuk, hogy zsebre tett jobb keze a kötény anyagába markol. Jól van. Megmondtuk a nevünket, aztán csak hümmögtünk.
A házban hűvös volt. A tágas, sötét konyha közepén szújáratig csiszolt asztal állt. Házigazdánk kikapta kezünkből a bőröndöt, és mintha üres volna, fölrobogott vele a falépcsőn. Nem gondoltuk volna, hogy a zsindelytető két szintet rejt. Gyerekünket kibontottuk a sárga tarisznyából, és a térdünkre ültettük. Fiunk, míg hűvös kezét tenyerünkkel melengettük, megilletődötten forgatta fejét a fűszerszagú félhomályban.
Vacsorára forró levest kaptunk Mette Lundtól. Ő nem evett velünk, kopoltyúmintás kötényébe ejtett kezét morzsolgatta, miközben minket nézett. A leves finom volt, elismerésünk jeleként két ujjunk hegyét illesztettük össze, a jóllakottságot pedig lapos hasunkra helyezett kézzel adtuk házigazdánk értésére. A megállapodás szerint ugyan nem járt volna vacsora – csak ágy és konyhahasználat –, mutogatva mégsem emelhettünk kifogást. Akkor is csupán hümmögtünk, amikor Mette Lund körbevezetett minket a házon. Odafent sötétebb és melegebb volt. A vastag vályogfalban ülő két ablakszem nem volt nagyobb egy nyitott képzőművészeti albumnál. Leendő szobánkban mindössze két keskeny ágy állt, egymástól ötven centire, az ágyakkal ellentétes oldalon egy kétajtós szekrény, s az egyik derékszögnél tompább sarokban fából ácsolt járóka. Közelebb hajolva látni lehetett a rácsozat finom faragásait: négylábú állatokat, napot, holdat, mezőgazdasági eszközöket. Volt még egy könyvespolc is a szobában, rajta néhány könyv és egy fakasztnis világvevő rádió.
Hát itt vagyunk. Szállásadónőnk magunkra hagyott minket. Kiteregettük a térképet, elővettük a pulóvereket. Nyaralunk. Nem vádaskodunk. Ugye szeretsz? Az ólomnehéz ágyakat nem tudtuk egymás mellé húzni. Jól van. Éjjel tizenegykor épphogy csak szürkült.
Másnap későn, kialvatlanul ébredtünk, valami furgon tülkölésére. Lebotorkáltunk a konyhába, s különböző zajokkal igyekeztünk fölhívni magunkra szállásadónk figyelmét. Beletelt vagy fél órába, míg Mette Lund megjelent. Meglepetésünkre nem a szobájából, hanem az udvarról jött, s egy nagy, kétfüles szilkét tartott a kezében. A szilkében lévő tejet két kisebb bögrébe öntötte szét. Nem értette, miért nem akarjuk elfogadni. Kifelé fordított tenyerünket mozgattuk, mintha ablakot tisztítanánk. Nincs pénzünk – mondtuk hozzá magyarul. Nem tudtuk, mitévők legyünk. A tejet végül fölhajtottuk, pedig langymeleg volt. Ha tudta volna Mette Lund, hogy mi sosem bújunk másvalaki lába melegét őrző papucsba, és a más testétől langyos foteleket is messze elkerüljük, nem kínál nyers kecsketejjel. Egyikünk épphogy csak el tudta nyomni az öklendezését. S amikor Mette Lund begörbített mutatóujjal az udvarára hívott, ahol két mellső lábára térdepelve egy megszürkült bundájú kecskét láttunk legelészni a ház hosszabbik fala mentén, csak fiunk tátotta el a száját a csodálkozástól. Valósággal kiugrott az ölünkből, hogy megérinthesse a kecskét. Beszélt a csúfsághoz, s úgy tűnt, legalább ők megértik egymást.
Egyikünk jobban megnézte ezt a Mettét. Kövér nem volt. Ha ültünk, magasnak látszott, ha álltunk, alacsonynak. Az orra kissé bumfordi volt, az arcbőre világos, selymes. Ha nagy kezét ökölbe szorította, a bütykök kivörösödtek rajta. Észrevettük, hogy mutatóujja fél centivel hosszabb a középsőnél – a mi kezünkön pedig éppen fordítva láttuk. Nesztelenül járt, hangosan köhögött. Már kora reggel édeskés izzadságszaga volt. Sárga gumicsizmában járt, ha esett, ha fújt. Özvegynek képzeltük Mette Lundot, pedig nem lehetett több negyvennél. Bizonyára gyermektelen, gondoltuk részvéttel. Esténként jéghideg vízben zuhanyozott, az orrlukából pedig örökösen kilógott egy szőrszál.
Első napunk a házban telt. Fiunk a reggeli után tüsszögni kezdett, s amikor a főutcán nekiveselkedtünk a tenger felől fújó ellenszélnek, sivalkodni kezdett. Amikor visszafordultunk, bezzeg elhallgatott. Jól van. Fölkaptattunk vele a falépcsőn, fényes nappal ágyba bújtunk, s mert lusták voltunk fölállni, fiunk testét a térképbe bugyoláltuk. Jólesett volna hármasban összebújni, de az a pelenkával és önmagukból kifordult zoknikkal telehintett fél méteres sáv ezt megakadályozta. Nem kérhettük meg Mette Lundot, hogy segítsen az ágyakat egymás mellé húzni, pedig mindkettőnknél erősebbnek hittük.
Éjjel – az utcai lámpák még nem világítottak – átható kakukkfűszagra ébredtünk.
Egyikünk még szoptatott, de már csak olyankor, ha a fiunk akarta. Hol hetente, hol két-három naponta jelzett: kezével a dekoltázs alsó szegletébe csimpaszkodott, s nem eresztette, míg szájában nem érezte a mellbimbót. Csodájára jártunk, hogy épp csak annyi tej termelődik, amennyire a fiunknak szüksége van. Amikor Mette Lund bekopogott az ajtón, s vörhenyes feje az ajtórésben megjelent, gyerekünk éppen tejet nyeldekelt. Édeset, mint a kecskéé. Egyszer mindketten megkóstoltuk az anyatejet: ujjbegyünket a kisebesedett mellbimbóra nyomtuk, és lenyaltuk a tejcsöppet. Nem éreztünk semmit. Akkor kifejtünk egy ujjnyit a pohárba, és megittuk. Öklendeztünk, mint fogmosáskor. Utána még a poharat is a szokásosnál alaposabban mostuk el. Mette jól titkolta a meglepetését, de az arcán átvonult egy árny, ami sötétebbnek tűnt, mint ha szót értettünk volna egymással. Fegyelmezett nő, ismertük el. (Valamelyikünk szemében ez érték volt.) Itt északon korábban választják el a gyereket, s aki már járni tud, méltóságán alulinak érzi, hogy anyatejen éljen. S itt az anyák nem azért tanítják járni a gyereküket, hogy öregkorukra legyen, aki újságot hoz – vagdalkozott egyikünk. Másikunk nem vette föl a kesztyűt. Mette Lund a keresztnevünket mondta, és szétterpesztett ujjakkal simogatta a hasát. A szájára mutogatott. Miközben könyökkel kitámasztotta az ajtót, fél kézzel egy karcsú mahagóni zsúrkocsit húzott át a lekerekített élű, nyersfa küszöbön. A kocsi éppen elfért a két ágy közötti résben, s amikor fölhúztuk volna lábunkat az ágyra, ő felemelt mutatóujjal integetett, hogy nincs rá szükség. A pelenkákat már előzőleg az ágy alá rugdaltuk ijedtünkben. Fiunk a zajokra fölhagyott a szopással. Mette Lund mindenhova nézett, csak a szabaddá vált emlőre nem. Egy-egy megzöldült rézfogantyúnál fogva kitámasztható oldalszárnyakat hajtott ki Mette, majd az alsó vitrinből elővette a vacsorát, két tányér kakukkfüves omlettet. Félig angolul, félig németül kívánt jó étvágyat, majd behajtotta maga mögött az ajtót. Az omlettben édeskésen szagló, majdhogynem cseppfolyós almadarabokat találtunk, mégis, egyikünk még a tányért is kinyalta. Aznap ruhástul aludtunk, s a szennyes tányérokat csak azért sem vittük le a konyhába.
Hamar eljött az idő, amikor képtelenek voltunk fölidézni, mivel töltöttük az előző napot. A faluban semmi látnivaló nem volt. A strandkosárárusnál kulcstartóra fűzhető, kicsinyített strandkosarakat vásároltunk az ismerőseinknek: kék csíkosakat és piros csíkosakat. A főutca sörözőjében összeismerkedtünk egy őslakossal, aki vikingek leszármazottjának vallotta magát, és beszélt valamicskét angolul. Mette Lund neve hallatán rejtelmesen mosolygott. Mindennap elzarándokoltunk a lőcskorlátos juhlegelőhöz, ám egy idő múltán jobb volt a tengerre gondolni, mint a tengert látni. Ha olykor egy órácskára kisütött a nap, kiderült, az emberek fürdőruhát hordanak a viharkabát alatt. Könyvvel a kezükben kiültek a csíkos strandkosarakba, és a felcsapható asztalkáról vörösbort kortyolgattak. Ha madarakat akartunk látni, a fiunkat Mette Lundra hagytuk, mert köhögése a legbéketűrőbb madarat is elriasztotta. (Éjjeli fuldoklása rendszerint az erotikus álmainkat szakította félbe.) Mind kevésbé aggodalmaskodtunk az ingyenvacsorák miatt. A kecsketejjel valamelyest megbarátkoztunk, különösen miután jelbeszéddel Mette Lund értésére adtuk, hogy viszolygunk a langymeleg dolgoktól, s ő hagyta kihűlni a szilkéket. A szelet viszont lehetetlen volt megszokni: szinte mindig nyugatról fújt, s még a házból sem lehetett kirekeszteni. Ha szobánkban kinyitottuk a szekrényajtót, az ablak és egy rosszul befalazott kéménykürtő vonalában süvíteni kezdett a szél. (Csak Mette Lund udvaron száradó melltartóival nem bírt el soha, négy-öt vascsipesszel voltak fölaggatva ezek az első világháborús, keresztpántos szerkezetek.)
Nem gyógyult a fiunk. Köhögés közben elveresedett a fülcimpája, s a halántékán kidagadt egy (suttogva figyelmeztettük egymást: ipszilon alakú) érág. Egyszer – nevetést tettetve – arra kértük a fiunkat, hogy halkabban köhögjön. Láza nincsen, csak hőemelkedése, hazudta egyikünk. Ha álmában kitakarta magát, visszatakartuk, de a leghidegebb éjjeleken is elhúzódtunk a langymeleg testtől. Átizzadt párnáját a kereszthuzatban hűtöttük. Felváltva aludtunk vele a keskeny ágyon, mert a zsúrkocsinak immár mi is szerettük volna meghagyni a fekhelyek közötti rést, és a rácsos járókát szennyestartónak használtuk. Szállásadónőnk elől elhallgattuk, hogy a legutóbbi pelenkázáskor tízcentis, lustán tekergőző bélférget húztunk ki a fiunk ánuszából, pedig úgy sejtettük, éppen a kecskeürülékkel való érintkezés okozta a fertőzést. Szégyelltük, hogy a gyerekünk nem szobatiszta, s inkább a posta mögötti terecske büdös szeméttárolójába hordtuk a pelenkákat. (Rókázni csak a fiunk folyékony székletétől rókáztunk.) Fülébe juthatott Mettének, hogy titokban a posta mögötti szeméttárolóba járunk, mert egy nap csuklónknál fogva húzott minket a kecskeól oldalában sorakozó színes konténereihez. Sorban kinyitotta a kukák fedelét, és hosszúra nőtt ujjával mutatta, hogy mi hova való. Azt képzeltük, hogy visszafelé beszél, ezért bosszúból mi is visszafelé beszéltünk. Avruk dánya, Ettem. Ez volt egyetlen összezördülésünk.
Néha telefonokat kapott Mette Lund, és olyankor teljes napokra eltűnt. Ha kinéztünk az emeleti vendégszoba képzőművészeti albumnyi ablakán, sem a gátkanyarulat mögötti távoli földdarabkán, sem a falu főutcáján, sem a ház előtti tyúkhúros területen nem láttuk a citromsárga gumicsizmát. Az üres házban fölbátorodtunk, és a Mette zöld filces íróasztaláról csent töltőtollal írtunk üdvözlőlapot az otthoniaknak. Az íróasztalfiókba is beletúrtunk, és persze Mettét okoltuk, amiért idáig aljasodtunk. (Mivel a nyáltól mindhárman undorodtunk, másnap a postást kértük meg, hogy bélyegeinket a borítékra fölragassza.) Elintéztünk néhány telefont: odahaza bankok mentek csődbe, és pogromok voltak. Északon szlovákokat, keleten cigányokat vertek. Mette Lund digitális lázmérőjét a fiunk szájába dugtuk, s anélkül raktuk vissza a fiókba, hogy a nyálat letöröltük volna róla. Belelapoztunk szállásadónőnk háztartási füzetébe, de semmit nem értettünk belőle. Amikor Mette szürkületkor megérkezett, az arcán lázrózsák égtek, mintha Jahvéval társalgott volna.
Mette egyébiránt jól kijött a fiunkkal. Még az ellen sem volt kifogásunk, hogy olykor-olykor az ölébe vegye. Ha volt Mettének egy kis ideje, csontos térdére ültette a fiút, és torz kezével bábozott neki. Hosszú mutatóujja volt a farktoll vagy a gólyaláb, tenyere a fészek, ökle a tojást összeroppantó vonatkerék. Fiunk köhögni is elfelejtett, míg Mette szórakoztatta, leesett állal, tátott szájjal nyáladzott. (Itt a szigeten vettük észre, hogy fogzani kezdett. Ha fájdalmai voltak – hiába tiltakoztunk –, Mette citromlébe mártogatott gézcsíkokat tapasztott az ínyére.) Az árnyjátékot fiunk kevésbé élvezte: azt hittük, nem tudja, hova nézzen az olvasólámpával megvilágított konyhafalon, pedig csak a látása kezdett romlani. Sokáig nem vettük észre, hogy hályog képződött a fiunk szemén, s csak amikor már a két lábon járásról is leszokott, mert biztonságosabbnak ítélte újra négykézláb közlekedni, vittük el a sziget egyetlen orvosához.
Mette Lund elkísért minket, pedig nem kértük rá. Szikrázóan napos, hűvös idő volt. Talán a szokásosnál magasabb páratartalom vagy a levegőnek bizonyos intenzív, növényi eredetű illatokkal való telítettsége okozta, hogy hirtelen elhittük: a természet nem ér véget az öt ponton záródó ajtóknál, s ami mögöttük van, az sem csak elfajzás és akarat. Az orvosi rendelő ajtajában Mette Lund ismerősökkel futott össze, de a strandkosárárus lépcsején ücsörgő viking őslakosnak épphogy csak biccentett. (Talán mégsem özvegy Mette Lund.) Amikor az asszisztens végre minket szólított, Mette Lund faképnél hagyta az ismerőseit. Búcsúzásul barackot nyomott a fiunk fejére, majd előrántotta a tárcáját, és egyikünk zsebébe két halványzöld bankót ejtett. Némán hadakoztunk Mette Lund nagy vörös kezével, amíg az asszisztens türelmetlenkedni nem kezdett.
Az orvos gyorsan végzett a vizsgálattal, s fiunkat csak a túlságosan mélyre dugott spatulától fogta el az öklendezés. Mialatt az orvos higgadtan, s a miénknél nehézkesebb angol nyelven azt firtatta, meddig maradunk a szigeten, az asszisztens fölvette az adatainkat, és kinyomtatta a receptet meg a számlát. Ijedségre semmi ok, mondták. Nem is ijedtünk meg, csak amikor a számla alsó sarkában álló összeget megláttuk. Kerültük egymás tekintetét, amikor egyikünk mégiscsak a viharkabát zsebébe nyúlt Mette Lund ropogós bankóiért. Fizettünk.
Mette a dűnéken keresztül vezetett minket haza, amerre még sohasem jártunk a három hónap alatt. A földön kúszó bokorszövedék a homokdombok északi lankáin volt a legsűrűbb, óvatosan puhatolózó lábfejünknek alig jutott hely a földre terülő levelek közt. Néhol hajszálon múlt, hogy el nem esett, aki a fiunkat cipelte. Ügyetlenkedésünkkel fölvertünk egy tollászkodó fekete lummát. Mikor visszaértünk a házba, Mette elkérte a vényt, és a fejét csóválta. (Gyógyszerre nem mertünk kölcsönkérni.) Aznap Mette már sehová nem ment, csak a kecskét etette meg déltájban. Mintha ünnep lett volna, Mette Lund fényes nappal leült pasziánszozni a zöld posztóval bevont íróasztalhoz. Fiunk az ölébe kéredzkedett, s amelyik lapra Mette hosszú ujja rámutatott, azt a fiunk megfordíthatta. Mi ezalatt a két fotelban üldögéltünk, és a visszaútra szóló vonatjegyet olvasgattuk. A Mette Lund szeme alatti széles, lapos csontra közben megint kiült a titokzatos pír, s azon sem csodálkoztunk volna, ha kendőt terít az arcára, mint Mózes. Valahogy törékenyebbnek, tűnődőbbnek tűnt Mette Lund. Menstruál – találgattuk, de küszöbön álló távozásunktól is fel lehetett dobva.
Az indulás reggelén éhgyomorra becsomagoltunk. Szájon keresztül lélegezve tisztába tettük a fiunkat, az ágyak közti résbe hasalva előbányásztuk az összepöndörödött szennyes zoknikat. A sziget térképéről lesöpörtük a homokszemcséket, s aztán nyolcrét hajtottuk. Semmi baljóslatút nem láttunk abban, hogy egyikünk ingzsebén tenyérnyi fekete foltot hagyott a lezáratlanul felejtett töltőtoll, Mette Lund fekete tolla. Fölöslegessé vált tárgyainkat kiraktuk a lépcsőkorlát mellett álló zsúrkocsira.
Mire észbe kaptunk, Mette Lund lecipelte bőröndünket a konyhába. Már túl voltunk a reggelin. (Mint érkezésünk estéjén, kakukkfüves omlettet kaptunk almadarabokkal.) Fiunknak harminckilenc fölé kúszott a láza.
Készenlétbe helyeztük a sárga gyerekhordót.
Elmosogattuk, utoljára, a tejbőrös poharakat. Csörögni kezdett a telefon. Fölvettük a viharkabátot.
Egyikünk éppen vicsorogva fésülködött a lépcsőfordulóban lévő tükör előtt.
Mette az ajtóban állt, háttal. Keze a húszkilós tápos zsák fülét tartotta.
Végre elhallgatott a perceken át hiába csöngő telefon.
Mette hirtelen meggondolta magát, keze visszahúzódott a kilincsről. A tápos zsák koszos fenekét a lábfejére eresztette. Fiunk a hideg konyhakövön ülve hűtötte forró tenyerét, és közben orrhangon dünnyögött. Ülhuurn, Halsund, Aagrevom.
Mette a zsákot a sarokba lökte, és kipirosodott arcát egy pillanatra a tenyerébe temetve közelebb lépett. A sárga gumicsizma orra megtört a lábujjhegyen egyensúlyozó lábon. Amit Mette Lund suttogott, akkor először nem tűnt csúfolódásnak. Amikor Mette Lund magához húzta egyikünket, nem ellenállásra talált, hanem ijedtségre. Erős teste a másik test homorulataiba simult. A meglepetésből ocsúdó szervezet ernyedésére keze bátrabb simogatásokkal reagált, forró szája pedig úgy játszott a másik ajkaival, mint két egymással összeköttetésben sosem állt élőlénnyel. Mette Lund egyre hevesebb mozdulatai úgy hatottak a másik emberre, mint a sziget nyugati löszfalát csupán alulról ostromló hullámverés, ami előbb láthatatlanra színezi és nyomtalanul feloldja vizében a dagály idején végre valahára beleomlott fakósárga kőzetlisztet, majd az apályt kivárva máris lerakja, és az utolsó löszcsigáig, az utolsó homokszemcséig, az utolsó vele hullott sirálytollig egyenletesen szétteríti a hirtelen mélyülő tengerfenéken. Sem az első reggeli cigaretta, sem a mégoly hosszú szünet utáni első szoptatás nem zsibbasztotta el annyira az erek falát, mint Mette Lund lassú, kitartó, mégis határozott és mohó simogatásai. A legkisebb bizonytalanságot is engedékenységnek értelmezve, növelte szorítása erejét Mette Lund, és a ruhák suhogása, a frissen mosott ingujjak egymáshoz dörzsölődése elnyomta nemcsak a gumicsizma helyzethez nem illő zajait, hanem a fájdalmas fésülködés különböző neszeit is, a homoktól összeragadt hajszálak pattogását a fésű sűrű fogai közt. Senki nem vette észre, hogy a fiunk egyszer csak abbahagyta a dünnyögést. Mette mindkét keze a kabát és a ruha alá siklott, és lázasan a bordákra tapadt, mintha egy törékeny poharat szeretett volna a szájához emelni. A nyelve akkor talált utat a másik száj üregébe, amikor egyikünk önkéntelenül sóhajtott, így az állkapocs egy pillanatra eltávolodott a fogak felső sorától, s azután úgy tapadt – szinte légmentesen – a boltozatos szájpadlásra, ahogy az örökké viharos északnyugati szél szögezte nap mint nap az állami posta zászlaját a hivatal homlokzatára. Mette Lund vöröses haját a homlokába zilálta egy hirtelen mozdulat, és amikor – Mette, Mette, mondta most már egyikünk – az ostromolt test minden védekezési képességét elvesztette, és a hozzá nyomódó szeméremcsont elől nemhogy nem hátrált többé, hanem igyekezett minden erejével ellene feszülni, a kitettségtől érzékennyé váltak a testbejáratok, s a bőr nyálkahártyaként kezdett viselkedni.
Mette sírt. A hangsúlyt az utolsó előtti szótagra helyezve próbálgatta egyikünk nevét. S mert mindvégig lábujjhegyen állt, vádlija remegni kezdett az erőfeszítéstől. Amikor az alumíniumfésűt a tükör párkányán hallotta koppanni, gyorsan viszszaereszkedett a talpára. Léptek közeledtek. Mette a hűtőszekrény felé hátrált.
A fiam hályogos szemére adott búcsúcsók még napokig égette a szám. Mette nem türelmetlenkedett. Egy ágyban aludtunk, s a térdünk néha összeért – eleinte ez volt minden. Már másnap levelet írtam a fekete töltőtollal. Csupa kérdést – hiszen nem volt mit mondanom. Válasz nem érkezett, pedig reggelente első dolgom volt a postaládát ellenőrizni. Kialakult, hogy Mettével tartok, ha kecskét fej, vagy a gát mögött legelő juhaira néz, de békén hagyom, ha egyetlen rokonával, Rikke Aaennal telefonál. Ő is magunkra hagyott, amikor a fiaméktól búcsúztam. Férjem nyakába akasztottam a sárga lentarisznyát, fölnyaláboltam a konyhakőről a fiamat, és üggyel-bajjal a tarisznyába bújtattam a lábát. A férjem nem segített, és már-már azt kockáztatta, hogy lekésik a vonatot. Kérdő tekintetére csak fejcsóválással válaszoltam, mintha most már az ő nyelvén sem értenék. Erős hátszelük volt, mikor végre elindultak. A rózsás arcú Rikke Aaen (a rángó ínyű állat lovasa) azt hitte, mindent tud rólunk, szemzugában örökösen valami huncut fény bujkált. Azt hiszem, nem szeretett. Tudott angolul, de amikor arra került volna sor, hogy Mette és én végre tisztázzunk néhány fontos kérdést, csak némán ültünk az izgő-mozgó Rikke Aaen két oldalán. Gyógyult a mellsebem. Mette hetente egyszer hazai újságokat hozott nekem a városból, és amikor arról olvastam, hogy a kórházak már csak a legszükségesebb műtéteket végzik el, a fiamra gondoltam. Ellestem, hogyan kell kecskét fejni. A lábam közé készített bádogvödör fölé húzni a kecskét, és aztán a tomporára ütve elbocsátani. Mette Lund megtanított ordát és zsendicét csinálni, de enni belőlük sosem volt gusztusom.
Elapadt a tejem.
A viking egyre tolakodóbban viselkedett, mióta rájött, hogy a fiamék nélkülem utaztak haza. Azzal traktált, hogy a sziget nyugat felől egyre vékonyodik, és ha azt hitte, sikerült leitatnia, atyaian ölelgetett. Mette Lund nem nézte jó szemmel, hogy ismerjük egymást, a barna Rikke Aaentól pedig megtudtam, hogy Mette tizenhat évvel ezelőtt vált el a vikingtől, amikor én még csak középiskolás voltam. Mette hamarosan megtanulta helyes hangsúllyal kiejteni a nevem. A fiamék nem írtak. Egy éjjel Mette magához húzott, és addig vigasztalt, míg sírva nem fakadtam. Szeméremszőrzete a sziget szúrós, földre lapuló kusza növényzetére emlékeztetett. Mette magán hordta a környék halottnak tűnő élőlényeit: melle az északi tengerek színtelen medúzáihoz hasonlított; paraffinolajos, porc nélküli fülében pedig volt valami a fényesre csiszolódott félkagylókból. Megesett, hogy míg Mette magára húzott, mint egy paplant, fésülködés hangjait hallottam a lépcsőforduló felől: többé azonban sosem volt olyan jó, mint az indulásunk előtti percekben.
Néha sétáltunk. Mette elvitt a madárhegyhez, ahol dankasirályok és csüllők százai fészkeltek. Mette az iszapból rakott kőkemény fészkekbe kapaszkodva fölmászott a függőleges sziklafal egyik párkányára, és aznap két csüllőtojásból főztünk kakukkfüves rántottát. Átléptünk a természetvédelmi körzet határát jelző drótkerítésen, és saját súlyuktól a földre rogyó fűnyalábokra taposva fölkaptattunk egy dűne tetejére. Odafönt egymásnak döntött minket a szél, és remegett Mette orrlukában a szőrszál. Mialatt Mette Lund a kabátzsebemen keresztül simogatta a fenekemet, újra hallottam az alumíniumfésű koppanását. Kihajóztunk a sziget nyugalmasabbik oldalán. Mettének saját csónakja volt. Én is szerettem volna néhányat lapátolni, de a kezem (olyan, mint egy hideg kilincs, udvarolt a férjem annak idején) nem bírta el az evezőt, és az egyik lapát a vízbe esett. Ahogy utánakaptam, majdnem fölborultunk. Fölsikoltottam. Mette csodálkozva nézett rám, és attól fogva gyengédebb volt velem. (Ha ásítottam, elfordította a fejét.) Azt hitte, nem veszem észre, hogy a háttérből figyeli, nem csinálok-e valami seteséget.
Nem írtak a fiamék. Amikor Mette Lund épp a barna Rikkét látogatta – rozsmagért trágyát adott cserébe –, reszkető kézzel fölemeltem a telefont, és a számunkat tárcsáztam. Inamba szállt a bátorságom, amikor meghallottam a férjem hangját. A szám elé kaptam a kezem, lecsaptam a kagylót. Az lett volna a legmegfelelőbb, ha az újságokban olvashatok a fiamról.
Tél lett. Az átlaghőmérséklet alig tíz fokot ha süllyedt, és az emberek ugyanazokat a ruhákat hordták, mint nyáron, csak épp bikinit nem vettek a viharkabát alá. A nap többet sütött, mint az érkezésünk utáni hetekben. Mivel már ismertem a legalapvetőbb szavakat, munkába álltam. Mette beszerzett a strandkosárárushoz, aki fizetésem felét terményekben adta ki. (A szigeten virágzott a cserekereskedelem, pénzt csak idegenektől fogadtak el.) Főként turisták tévedtek a boltba, akik kulcstartóra fűzhető, kicsinyített strandkosarakat vásároltak, és az északnyugati szélre panaszkodtak. Kék csíkosat vagy piros csíkosat tetszik? – kellett kérdeznem angolul. A fiam orvosi számláját mindig a belső zsebemben hordtam. Azt reméltem, hogy első fizetésemből leróhatom a tartozásomat, de amikor az első hónap után Mette Lund elé számoltam a pénzt, ő visszatolta elém a bankjegyeket. Keserédes mosolyú nagy színésznőnk odahaza kómába esett.
Lassan alakuló mondataimmal csak az izgága Rikke Aaen türelmét tettem néha próbára, Mettével azonban továbbra is jelnyelven beszélgettünk. Ugyanazt a két szót suttogtam, ha nem volt kedvem az érintéseihez, mint amikor épp ellenkezőleg: Mette, Mette. Ő pedig talán nem is sejtette, hogy értem az izgalma tetőzésekor ismételgetett mondatfoszlányokat. A hóna gyűrött volt, mint egy homokhátság. Mette semmiből támadó közeledései nem az ő testéhez, hanem az enyémhez igyekeztek lassacskán kedvet csinálni. Mire emésztő állhatatossága elérte, hogy akár a leglehetetlenebb időpontban is ruhátlanul feküdjek az ágyon, addigra a lábam között Mette keze által kavart légörvény vagy az ablak és a befalazott kéménykürtő között közlekedő huzat kis híján elegendő volt a gyönyörhöz. A szomjas ember nem fürdik: iszik. Mettét a távolság hozta izgalomba, és a távolodás elégítette ki.
Valamikor októberben kezembe került egy tízforintos.
A vikinget egyik pillanatban még az üzlet előtti verandán láttam ücsörögni az oszlophoz láncolt piros strandkosárban – galambvérszínű bort kortyolgatott –, a másikban már halálra rémisztett a hátam mögül fölharsanó nevetésével. Úgy nyitotta ki a strandkosárbolt ajtaját, hogy a bejárat fölé szerelt bronzharang nyelve meg sem rezdült. Kijutottunk a világbajnokságra, és koccintottunk az örömhírre. A pultomra könyökölt, és Mettéről beszéltetett. Mint egy bolygó, ami csak meleget ad, fényt nem – foglaltam össze, s azután hevesebb lelkiismeret-furdalást éreztem, mint a fiamék elutazásakor. Nem találtuk az ajtót – meséltem a hitetlenkedő vikingnek.
Tudtam, hogy Mette a hálószoba ablakából nézi, amint reggelente a postaládához csoszogok új fapapucsomban. Kezét a kardigánja zsebébe mélyesztve figyel. Szerettem, ha a mellemmel játszik. Időnként elfogta valami idegesség: zavarták a zajok. Méhviasszal kezelt szivacsdugót nyomott a fülébe, s attól a nagy belső csendtől sugározni kezdett a pofacsontja. (Mégsem Jahvéval beszélt Mette Lund.) Ha rágás közben kicsusszant füléből a szivacsdugó, a nevetéstől kicsordult a könnyem.
A viking mindegyre Mettéről faggatott. Azt hitte, megsért, ha volt feleségét fokozott mészkiválasztásba belefáradt csigának nevezi. Szinte vetélkedtünk, melyikünk ismeri jobban Mette Lundot. Sokat fejlődött az angolunk, egymásra licitáltunk a hasonlatainkkal. Tűbe fűzött spárga. (Szomjas ember nem fürdik...) Egy gyenge pillanatomban azután elveszítettem az éberségemet: Mette Lund volt férje lazacvacsorára hívott, s hátamat simogató csúzos keze közben a fenekemre tévedt. Odahaza autókat gyújtottak föl, és tovább romlott az adósbesorolásunk.
Kora tavasszal Rikke Aaen vacsorázni hívott minket az Északi Hajózási Társaság ötszáz éves fogadójába. A fogadó a városban volt, a sóraktár mögötti téren. Lépcsős oromzatáról, fakazettás mennyezetéről, karcsú, faragott oszlopokon álló karzatáról a férjem útikönyve is beszámolt. Miután Mettével közösen szétszórtunk egy adag juhtetvetlenítőt a lőcskorlátos legelőn, Rikke sötétített üvegű Volvója a ház elé farolt. Kereke alatt úgy csikorgott a hófehér murva, akár egy üdülőhelyen. Rikke két rövidet dudált, s mi alig késlekedve beszálltunk. M