(The Haulier’s Wife Meets Jesus on the Road near Moone)

Cahir városában lakom
az Aherlow-völgyben,
nem messze Peekauntól,
Toureen körzetben,
a Galtee Mór lábánál,
Tipperary megyében.
Harminchárom éves vagyok,
nőiségem virágában:
nemem hegyipatakja
árad és sötéten habzik,
mellem két fehér dombja
csordultig telt és lélegzik,
két szemem magas fái
oltalmazó kék egek,
de a két tenyeremben
lehullott zárókövek.
Mikor profilban állok
hálószobatükröm előtt
csípőre tett kézzel, bugyiban,
testemre büszkén,
nem restellve büszkeségemet,
úgy látom magam, mint egy meztelen idegent,
egy nőt, akit nem ismerek,
csak fiktíven a tükörben
s mondhatni, feltűnően szép.
De lelkem mélyén szerelemre vágyom,
lelkem a szerelem hiányától üres.
A férjem szállítási vállalkozó,
vagyonos és népszerű,
alkoholista és megyei tanácsos,
négy fiamnak apja,
érzékeny lelkűnek ismerik és amúgy az is,
kivéve, mikor velem szeretkezik:
kialszik benne minden érzék,
s úgy fogdos, mint egy krumpliszsákot,
farsangi szalmabábut,
mint egy gyümölcsprést vagy dodzsemet.
Kétszer is szeretkezik velem évente,
azután nem szól hozzám napokig,
néha hónapokig.
Egy éjjel Limerickben a Cruise Hotelben
fülébe súgtam: Gyere, kérlek, gyere –
Jézusom, tudod, mit mondott erre?
Hová? hová akarod, hogy menjek?
Azzal egyet fordult s elaludt,
teletankolva tizenhét korsó sörrel.
Egy viktoriánus, Tudor, klasszikus görög,
mór, spanyol hacienda, György-kori
farmon, háromemeletes bungalow-ban lakunk
a város peremének peremén –
a városiak úgy hívják, Cigánysor,
de valódi címünk Ronald Reagan-allé,
arról a keselyűképű tagról az Államokban.
Ez Ballyporeentól úgy tizenkét mérföldre van
vagy keselyűvonalban, nyolc mérföldnyire.
Egy-két hónap hallgatás után
így szól hozzám a férjem: Bocs, asszony,
tudom, hogy külön kéne élnünk,
érvénytelenítve, vagy mi,
de a kuncsaftok s a szomszédok miatt,
a fiúkról nem is beszélve, világos,
mint a szurok, hogy össze vagyunk ragasztva,
míg a halál el nem választ.
De mér’ nem leped meg magad
egy dublini hétvégével,
elmennél színházba egy este,
majd én állom a csekket.

Épp műsoron volt egy darab
az Abbey Színházban Dublinban,
A Gigli-koncert
és mert tetszett a név –
na meg játszott benne kedvenc
színészem, Tom Hickey –
felhívtam az Abbey-t Cahirból.
Csak egy üres helyük volt még!
Úgy felvillanyozódtam magamtól
s a perspektívától, hogy Tom Hickey-t látom
egy darabban, melynek A Gigli-koncert a címe
(milyen hangzatos cím egy darabnak),
hogy egy esős napon Clonmelbe bementem,
becsavarodtam s vettem egy teljes új szerelést.
Csöppet se félek bevallani,
hogy ráköltöttem mind a 200 fontot
(persze nem azért, hogy Tom Hickey lásson benne,
de mert látom magam, ahogy Tom Hickey-t nézem,
ami, bár nem ugyanaz, mondhatni
a második legjobb dolog):
hosszú, testhezálló fekete szoknyát
kínai selyemből
hozzá illő blézerrel
és csipkezsabós törtfehér inget,
flitteres fekete neccharisnyát
és fekete tűsarkú cipőt
valódi struccbőrből.
Azt gondoltam magamban – a tudatalattimban, persze:
ha át nem lényegülök valaki femme fatale-jává,
igazán nem rajtam fog múlni.

Dublinba menet álmodozni kezdtem
és Horse & Jockey-nál vagy Abbeyleix-nél
rossz útra tértem s negyedórán belül
tudtam, hogy elvesztem. Megálltam
s az első embertől megkérdeztem
az utat.
„Kövess – mondta –, a nevem Jézus.
Ne félj tőlem, vándorszínész vagyok.
Iszunk valamit, van itt egy fogadó."
Kiderült, hogy Moone mellett vagyunk az úton.
(Jártál már a Moone-i kőkeresztnél?
Egyszer Moone-nál piknikeztünk, a gyerekek meg én,
mikor még kicsik voltak és éppen egyik
Menekülésegyiptomosdinkra mentünk Dublinba.
Futkároztak a kereszt körül,
mintha májusfa volna – lehet, hogy az:
faragott kenyerek, halak, delfinek, oroszlán.
Én feketét ittam termoszból,
a gyerekek piros limonádét ittak
és kék flanelkabát volt rajtuk piros sállal,
és kerek, kacagó, szeplős kis arcuk
olyan volt pont, mint az apostolok arca,
ahogy a talapzatról néztek le ránk
több mint ezer év távolából.
Épp csak az apjuk nem volt, persze, velünk:
ő olyan elfoglalt – az „elfoglalt" a családi eufemizmusunk.
Írországban minden családnak van családi eufemizmusa,
olyan ez, mint másoknál a családi címer.
Jézus, kiderült, nagyon kellemes ember,
minden, amiről  egy nő csak álmodik:
gyöngéd, vad, halkszavú, udvarias, szomorkás,
félszeg, gátlásos, nyílt, módszeres,
jópofa, szenvedélyes, dühös, nyájas,
érzékeny minden rezzenésére a nőnek.
Diszkréten ajánlatot tettem, hogy töltse velem az éjszakát –
Maradj velem, mindjárt vége a napnak és sötétedik is már –,
de leintett egyetlen intésével kezének,
nem megvetéssel: részvétteljesen.
„Eljön a mi éjszakánk", mosolygott
és újra érdeklődni kezdett a gyerekekről,
nagyon kíváncsi volt rá, hogy jól vannak-e.
Mintha tűz lobogott volna bennem, mikor hozzám beszélt.
Egy dologban éreztem csak ludasnak magam,
üresen maradt helyem miatt az Abbey-ben.
Zárórakor megcsókolt kétfelől az arcomon,
jó éjszakát kívántunk egymásnak és akkor –
épp, mikor lemondtam már minden reményről –
szájon csókolt.
Megcsókolta alizarin-rúzsos ajkaimat
(Guerlain 4, ezt használom tizenkét éve).
Ahogy továbbhajtottam
az úton Dublinba a Shelbourne Hotelig,
hallottam végig közép-írországi hangját,
ahogy ismétli egyre a Gecsemáné-kerten át:
Eljön a mi éjszakánk.

Visszatérve Cahir városába
az Aherlow-völgyben,
nem messze Peekauntól,
Toureen körzetben,
a Galtee Mór lábánál
Tipperary megyében,
hogy valamit mondjon
négy fiunk előtt,
így szólt hozzám a férjem:
Na, milyen volt Benjamino Gigli?
Ó, fantasztikus koncert volt!
És milyen volt Tom Hickey?
Csodálatos, suttogtam, csodálatos.
Eljön a mi éjszakánk, mosolygott, eljön a mi éjszakánk.

MIHÁLYCSA ERIKA fordítása