Tompa szürke volt az ég, és tejfehér a föld, a fák dermedt fekete árnyak, sehol egy apró színes folt, a sötét palástos pap pedig az istenért sem bírta abbahagyni véget nem érő beszédét, amit láthatóan egyedül csak ő élvezett. Villogott a szeme, hadonásztak hosszú karjai, érces hangja tőrként döfködte a szívemet. A gyerekek úgy szorították a karomat, hogy teljesen elzsibbadt. A lábam beledermedt a jeges hóba, és úgy tűnt, hogy az a sok ember is a fekete karmú fák alatt kezd lassan egymáshoz fagyni, mint a függőlege­sen lógó félbevágott marhák a vágóhíd hatalmas jégkamrájában.
– Ha nem hallgat el, rögtön elájulok – sóhajtottam, és akkor lassan egy nagy, fekete varjú szállt a ravatal felett nyújtózkodó faágra, kicsit hintázott, aztán hirtelen potty, letojta a szónokló vállát. A sötét bársonytaláron úgy ragyogott a nedves varjútrotty, mint egy magas fokozatú érdemrend. A tiszteletes hökkenten elhallgatott, és a megváltó csenden felszabadult sóhajok vitorláztak át.
– Köszönöm – suttogtam, és zsibbadtan indultam a koporsó után a megváltottakkal együtt.
Fújni kezdett a szél, és letört ágak csapódtak az arcomba. A kalapom hirtelen magasra emelkedett, és előreszáguldott, megelőzve a menetet. Utánaszaladtam, de mielőtt elértem volna, megbotlottam egy kiálló, jeges gyökérben, és jól bevertem a fejemet egy alattomosan lapuló kis padba.
A fájdalomtól felriadtam, és lihegve néztem a telehold felfuvalkodott, sáf­rányszínű képébe, amely pimaszul bámult be az ablakon. Felmutattam neki a középső ujjamat, aztán a helyére állítottam az éjjeli lámpát, amit álmomban levertem. Lehúzgáltam a derekamra csavarodott hálóinget, és szívdobogva araszoltam ki a fürdőszobába. Ittam egy kevés klóros csapvizet, és a kagyló szélére támaszkodva belenéztem a tükörbe. Nem örültem a látványnak. Vállamra és homlokomba hulló hosszú, szőke hajam alól egy álmos szemű, negyven körüli Csipkerózsika tekintett vissza. Ráöltöttem a nyelvem, aztán benyitottam a középső szobába, ahol békésen aludt a fiam és a lányom. Betakargattam őket, majd megnéztem a fenyegető faliórát, ami évek óta kegyetlenül uralta felettünk az időt.
Még csak hajnali fél négy volt. Felhorkant a hűtőszekrény, mint egy dühös vadkan, és összekoccantak a tetején a poharak. Árgus szemekkel kutattam a hűtődobozban szunnyadó zöldségeket, míg fel nem fedeztem egy kígyóuborkát. Néhány karikát levágtam belőle. Visszaslattyogtam a hálóba, hanyatt vágtam magam az ágyon, majd a homlokomra és lehunyt szemhéjamra tapasztottam a még nedves, zöld karikákat. Nem mertem visszaaludni, mert féltem, hogy megismétlődik az álmom, ezért elkezdtem fejben kiszámolni, hogy ha a keresetemből kifizetem a közköltségeket és a tartozásomat, akkor megint nem tudok cipőt venni a nagyobbik gyereknek. Et­től aztán végképp kiment a szememből az álom. Az uborkaszeleteket lefejtettem az arcomról, és elrágcsáltam. Nyújtózkodtam, kiléptem az erkélyre, és lenéztem a városra. A látvány cseppet sem élénkített fel. Az egyetlen de­rűs színt egyedül én képeztem a tájban, a rózsaszínű köntösömben.
Az utcában hajnaltól késő estig autók, motorok, villamosok zöreje és az építkezésen zajló munkálatok gyilkolták a csendet.
Becsuktam az erkélyajtót meg az ablakot, hogy kizárjam a büdös város fortyogó, zaját. Uzsonnát készítettem a gyerekeknek, és levelet írtam mellé utasításokkal, amit az asztalon hagytam. Hirtelen gyengeség fogott el, megfájdult a fejem, és a szívem is rendetlenkedni kezdett. Kiütött rajtam a hideg veríték. Leültem és mélyeket lélegeztem, míg jobban nem lettem. Ittam egy pohár vizet, és mielőtt dolgozni indultam, belenéztem a tükörbe. Sápadt voltam nagyon, ezért kirúzsoztam az ajkamat, kicsit kikészítettem az arcomat, és amikor már tetszettem magamnak, elindultam a szerkesztőségbe.
A Béke-domb enyhén meredek oldalán alig bírtam felkapaszkodni, úgy éreztem, rögtön elájulok. Összevissza vert a szívem, nem kaptam levegőt, elmozdultak előttem a házak. Megálltam, megkapaszkodtam egy fában, aztán elvesztettem az eszméletemet.
Középkorú, kék szemű doki hajolt fölém. Alaposan megvizsgált, kikérdezett, majd beutalt az osztályára, mert különböző analízisekre volt szükség.
– A baj forrása idegi- és pszichikai eredetű – állapította meg –, de ezen ne is csodálkozzon, kedves hölgyem, hiszen ön nemrég vesztette el a férjét meg az édesanyját, ráadásul az újságnál a megye összes szociális esete is a maga nyakába szakadt, és az írásaiból tudom, hogy valóságos szélmalomharcot vív, hogy javítson az emberek sorsán, miközben a sajátján képtelen segíteni. Ön két évig cipelte a lelki, fizikai és valószínűleg az anyagi terheket, és dicséretére legyen mondva, csak most roppant össze. Más ember már hamarabb összeomlott volna.
– Meglehet – bólogattam kábán –, és az is igaz, hogy nem volt könnyű az elmúlt időszak, ráadásul álmomban újra meg újra megelevenednek éle­tem legszörnyűbb emlékei, és nem bírok tőlük megszabadulni.
– Majd helyre rakjuk a dolgokat, és garantálom, hogy kegyed hamarosan felépül.
Az orvos a nyugtató és erősítő gyógyszerek mellett a kórház pszichológusához irányított, akinél naponta jelentkeznem kellett, és mindenféle tesztet végigcsinálnom. Különböző ábrákkal tele lapocskákból ki kellett választanom a nekem tetsző vagy nem tetsző figurát, színeket kellett egymás mellé illesztenem ízlésem szerint, és logikai feladatokat megoldanom.
Ezek után összedugták a fejüket, és levonták a következtetéseket, mert hamarosan magához kéretett a főorvos.
– Ami azt illeti, maga igen különleges ember, de mint tudja, minden ember társas lény. Kegyed pedig szép, fiatal nő, ezért férfira van szüksége, és azt javasolom, hogy… – De nem fejezte be a mondatát, mert idegesen pattantam fel, és villámló pillantásokat lövelltem felé.
Mintha tűt szúrtak volna a hátsómba. Mélységes gyászom és betegségem közepette nem óhajtottam társaslény lenni!
– Akkor ezt a mondatomat most félbehagyom – mondta a doki –, viszont holnapra házi feladatot kap...
– Ön jelenleg olyan helyzetben van, mintha kétlábú széken ülne, ezért megkérem, hogy holnap reggelre írja fel egy cédulára nekem, miből készítene ennek a széknek harmadik lábat, hogy ne billegjen. Csak írja rá egy darabka papírra, hogy banánból, trombitából vagy bármiből, ami eszébe jut. A reggeli kilencórás viziten aztán adja ide. És most elmehet.
Na, gondoltam, más sem hiányzott a boldogságomhoz. Örültem, hogy végre kikerültem az újságírás mindennapos taposómalmából, ha csak egy hétre is, és addig sem kell egyetlen betűt sem leírnom, és most tessék! Írhatok megint! Annyira ideges lettem, hogy elhatároztam, nem írok semmit. Írjon a fene! Majd megmondom, hogy jó nekem az a kétlábú szék úgy, ahogy van, legfeljebb kivágom az ablakon, ha ráunok, és kész.
Szédülten indultam vissza a kórterembe. A folyosón elgyengült, fásult tekintetű emberek bolyongtak. Mindegyikük egy láthatatlan kétlábú széket cipelt a hóna alatt.
Éjszaka zaklatottan forgolódtam. Az erős nyugtató sem bírt fejbe verni, talán azért, mert tudat alatt furdalt a lelkiismeret az el nem végzett fe­la­dat miatt.
Úgy éreztem, hogy a szék harmadik lába Damoklész kardjaként lóg a fejem fölött.
Verejtékezve másztam ki az ágyból éjjel három óra körül. Felvettem a köntösömet, és csendben kipartizánkodtam a folyosóra, amelyet intimen világított meg egy apró égő. Bekopogtam a szolgálatos nővér szobájába, és papírt kértem tőle, olyat, amire írhatok. A nővérke álmosan kelt fel a kanapéról, az íróasztalhoz lépett, és letekert kétarasznyi faxpapírt.
– Elég lesz? – kérdezte ironikusan.
– Nyugodjon meg – mondtam –, ki fogom mindet használni.
Visszamentem a folyosóra, az ablakhoz léptem, melynek széles párkányát alkalmasnak találtam az íráshoz, és kibámultam arra a göcsörtös fára, amelyet a légáramlat olyan kíméletlenül rángatott, akárcsak engem az élet szele. Részvétem, öregem – intettem neki, aztán a fantáziámra bíztam, hogy mi a jó francból legyen annak a rokkant széknek a harmadik lába, és mert hirtelen elkapott az ihlet, és tudtam, hogy egy alkotás fabatkát sem ér, ha nincs benne kovász, a következőket írtam:
„Fabatka hagyatékból széket faragtam,
s mert fabatkát ért, eltört alattam.
Most ülök sajgó üleppel, fejem kába,
és várom, hogy kinőjön az ülőke lába.
Festhetnék neki egy szép, harmadik lábat,
becsapva Patyomkin-díszlettel magam s a tájat,
de mert ez csak illúziótoldás,
számomra nem lehet igazi megoldás.
Depressziómból, mit, ha lefaragnék,
harmadik széklábat tákolhatnék.
Valószínűleg silány lenne az árva,
S székinfarktust kapna, míg rám várna.
Inkább elmegyek egy asztaloshoz, mondjuk Szatmárra,
hogy tanítson meg jól a szakmára,
aztán magam készítem el a hiányzó lábat,
amit mindenki a saját szemével láthat,
sőt, ki is próbálhatja, velem az élen,
milyen jó biztonságosan ülni e széken!”
Reggel, amikor átnyújtottam a félméteres papírtekercset, a főorvos teljesen meghökkent. Látszott rajta, hogy hosszú praxisa során még soha egyetlen betege sem fejtette ki ilyen bőven a véleményét a szék harmadik lábáról.
– Majd elolvassa, ha lesz ideje – vigasztaltam a dokit, aztán befordultam a fal felé a kórházi ágyon, és a fejemre húztam a takarót.
A halottas menetben haladók talpa alatt csikorgott a hó, a lovak patái élesen klakkogtak a fagyott földön. Kilehelt párájuk foszladozó felhőként maradt le mögöttük.
Zsibbadt aggyal, automatikusan lépegettem a koporsó után a komoran őrködő sírkövek sorfala között, amikor a szél hirtelen felkapta a kalapomat, és berepítette özv. Holubák Jánosné sírkertjébe. Nem, nem fogok utánaszaladni, mert megint hasra fogok esni, mint a múltkor, és beverem a fejem abba a vén padba, amelynek a támlájába azt véste egy, három elemit végzett szerelmes illető, hogy „Öröké a tijed”. Ezt a pompás szöveget azért újra elolvasnám, gondoltam kuncogva. Óvatosan kerülgettem a kiálló gyökereket, és amikor a két sír közé értem, melyekben örök álmát aludta Sajdik Irénke és Rácz Alajos, döbbenten láttam, hogy a pad eltűnt, a helyén pedig egy kétlábú szék meredezik az oldalára dőlve. Ijedten kaptam a szám elé a kezem, amikor valaki kivált a gyászmenetből, hozzám sietett, és rosszallóan megrázott.
– Hagyjon békén! – morogtam, és csodálkozva láttam, hogy a nővérke az.
– Menjen be azonnal a doktor úrhoz, mert beszélni akar magával – mondta a fehér köpenyes hölgy, és átnyújtott egy pohár vizet.
Nem voltam cseppet sem szalonképes állapotban, amikor beléptem az orvosi szobába, ezt a falon lévő tükör épp olyan híven igazolta, mint a frissen vasalt asszisztensnő tekintete. A pongyolám félre volt gombolva, a hajam, amit a fejem búbján sebtében lófarokba kötöttem, szanaszét meredezett, és az egyik szemem alatt sötéten virított a lepislogott szempillafesték.
Kérdőn néztem a dokira, aki rám mutatott, és a következőket mondta a nővérkének.
– Bemutatom önnek az újságírónőt. Úgy nézzen rá, hogy ő olyan ember, aki a falnak is másképp megy neki, mint más ember…
Fogalmam sem volt, hogy ezt a doktor úr bóknak szánta-e, avagy kritikának.
Ezután az orvos a paraván mögé vont, és a következőket kérdezte:
– Mondja, van valakije Szatmáron?
– Nincs nekem senkim az égadta világon – feleltem.
– Akkor miért írta a széklábas versében azt, hogy elmegy egy asztaloshoz Szatmárra?
– Van ennek valami jelentősége?
– Igen, nagyon is van.
– Tudja, doktor úr – mondtam szemlesütve –, én csak azért írtam, hogy elmegyek „Szatmárra”, mert ezt a rímet találtam megfelelőnek a „szakmára”.
A doktor úr erre nem számított, ez meglátszott rajta. Valami titkos lelki vagy tudatalatti összefüggést gyanított köztem és a Szamos-parti város között. Kicsit csalódottan hümmögött, összehúzott szemöldökkel morfondírozott, aztán mély lélegzetet vett, és így szólt:
– A verse, amit a szék harmadik lábáról írt, nagyon jó, és nyugodtan leközölheti az újság Humor rovatában, viszont nekem holnap reggelre egyetlen mondatban vagy szóban írja rá egy darabka papírra, miből legyen annak a fránya széknek a harmadik lába. Banánból, trombitából vagy bármiből! Meg van értve?
Hát ez már kész röhej! Világosan kiderül a kis lírai alkotásomból, hogy fából készítettem el annak az átkozott suszterszéknek a hiányzó végtagját, mégpedig kitanulva az asztalosságot, hogy minél tökéletesebb legyen, de ha a doktor úrnak ez nem tetszik, akkor kénytelen leszek valami olyat írni, amit ő látni szeretne azzal a két kék szemével.
Reggel aztán a vizit előtt gyorsan egy apró papírdarabra vetettem az új választ, igen röviden, és a nyakamat tettem rá, hogy ezután nem kapok több házi feladatot.
Másnap hazaengedtek a kórházból.
A cédulán a következő szöveg állt:
„Jelentem, hogy annak a bizonyos széknek a harmadik lábát a doktor úrnak egy félbehagyott mondatából, illetve egy jó nagy banánból fogom megszerkeszteni!”
Nos, azóta a saját, leltárszám nélküli ágyamban álmodom újra meg újra, hogyan veri le a kalapomat a fagyos szél, miként esem hasra a megboldogult Sajdik Irénke és Rácz Alajos sírja között, beverve a fejem a szúette pad helyett immár egy kétlábú székbe, amit a pokolba kívánok, már csak azért is, mert nagyon hiányzik nekem a padról az a vidám kis felirat, hogy „Öröké a tijed”.