Demény Péter: Visszaforgatás. Kolozsvár, 2006, Éneklő Borz.
A megértés – megbocsátás? Ha működtetni tudná és akarná e keleti bölcseletet, másképp alakulna, nem ilyen zaklatottan és ellentmondásosan Demény Péter új regényének narrációja. Ám az nem ebben a narratívában, hanem az analizáló és moralizáló attitűd kettősségében íródik. A Visszaforgatás tépelődő elbeszélője az egyik oldalon keresi szereplői cselekedeteinek okát, azoknak a múltbeli előfeltételeit, motivációját, mintáját – tehát magyarázatát, ám egy ezzel ellentétes vonulatot is feszeget: a felelősségét. Amikor meg kell vallani, amit elrontottunk, elhazudtunk, be kell vallani, hogy valakit elárultunk, akármi is vezetett ahhoz. Ez a két attitűd látszólag ötvöződhet, jobban belegondolva és a narratív kompozícióhoz közel hajolva viszont kirajzolódik: mégsem férnek meg jól együtt. Ha azt vizsgáljuk, mi miért történt úgy, ahogyan, egy adott módon, azzal a megértést, a megbékélést keressük, megnyugvásra törekszünk, s óhatatlanul is felmentést adunk. A másik esetben a felkavaró beismerés, a megvallás ténye, a kimondás, a gyónás a tét. A pszichikus valóság és az írás retorizáltsága tisztán, önmagában egyik magatartást sem teszi elképzelhetővé, mégis elkülönülő alapállásokról: a determináció és a szabadság konfliktusáról van szó. Ráadásul akkor, ha a hazugság feltárása nem a saját, hanem a másik alakját, pozícióját érinti, tehát az elbeszélő nem a maga hazugságát vallja be, nem is mérhet magához, nem mérhet egyenlő mércével: a megvalló narratíva önéletrajzi elbeszélője mindössze önmagán kérhet számon bármit is – ha máson teszi, az ítélkezés.
A konfesszió nem irányulhat másra, más bűnét nem vallhatjuk mi be. Mintha ez lenne az elbeszélő által fel nem ismert etikai, ontológiai és gnoszeológiai, egzisztenciális tétje ennek a hibrid narratívának.
A két alapállás összeférhetetlensége zavart okoz az „emlékirat” beszédmódjában, torzítja, zilálttá, kapkodóvá, önellentmondóvá teszi hangját és gesztusát, heterogénné indulati karakterét, retorikai hevületét. A beszélő mentálisan nem tud megbirkózni önnön indulatával, amely beférkőzik a leíró, elemző modalitásba. Feldúlja, attól hogy: az okot megtalálta, még nem válik elfogadhatóvá számára a következmény. A narrátor a felmentés és a tűrhetetlenné ki(ki)áltás határmezsgyéjén áll. Főszereplőit, így magát is ezzel a kettősséggel közelíti. A feltárás következtében létrejövő oksági oldal következményeit már nem mérlegelheti objektíven. Nem mérheti egyenlő mércével alakjait, indulata átszínezi, amit a józan logika felszínre hozott. Így bár képes apja viselkedését bemutatni s érzékelni, érzékeltetni azt súlyos tényszerűségében, s ki is tör belőle a düh, a keserű indulat, apafiguráját mégiscsak felmenti, s anyjára terheli a fő bűnt. Ugyan nála is keresi, sőt megtalálja egy ismétlődő (részben a szeretett nagymamától eredő!) családi mintában, miféle oka, gyökere lehetett annak, hogy ilyenné vált, egyedül neki nem kegyelmez. Semmire nem megy tehát az objektivitással: hiába súlyosabbak objektív leírása alapján (amire néha képes kívülről rálátni) apja tettei, ő mégis anyja mentalitásától: alamusziságától borul el. Több hullámban hozzá tér vissza mint ősrosszhoz, gyermekkoruk és jelenük elviselhetetlen, megbocsáthatatlan elrontójához. Hiába talált rá tehát anyjában is az öröklött habitusra, a múltba nyúló eredetre, viselkedésének nem a mélyből jövő, öntudatlan mozgatóira, hanem mérhetetlenül, fájdalmasan és feldolgozhatatlanul káros következményeire irányul kényszeresen a figyelme. Az apafigura üt – ám az anya az, aki nem fogja le a kezét. Az elbeszélő beállításában, interpretációjában a feleség nemtörődöm háztartásvezetése váltja ki a férj elkeseredett agresszióját.
A Jóisten mentsen meg minden empirikus anyát az itt következő, kifinomultan, hátborzongatóan gonosz irodalmi-intertextuális szitoktól: „– Olyan vagy, mint Imi anyja Demény Péter regényében –”, amit már volt szerencsém hallani a regényt olvasottak körében.
Az elfogultságot, úgy tűnik, nem lehet kiküszöbölni. A leleplezés, a szembenézés szándéka a program szerint magára az elbeszélőre fokozottan vonatkozik, nyomon is követhető permanens erőfeszítése ez ügyben. Fájdalmasan, helyenként katartikusan időz el megidézett emlékeiben, a feltépett sebekben. Dühödten bízik a leltárba vett történetek leleplező erejében. Gyönyörködő-önkínzó módon tétova, tébláboló fél-bűnmegvallás lesz a következmény – annak a kimondott és kimondatlan tanulságával, hogy nem tud kilépni a körből, hiába tehetséges (ez utóbbit többször hangoztatja), hiába e gyónás, emlékirat. Nem tud megbirkózni a terheltséggel, a hozománnyal, a maga által kezdeményezett kapcsolatokban sem képes (minta, rálátás, érzelmi, értékítéletbeli stabilitás híján) helytállni, tisztességesen, empatikusan viselkedni. Túlfűtött, zavart, érzelmileg terhelt és terhelő, jobbára kétségbeesett és rosszkedvű visszaemlékezésében magát és másokat is ostoroz. Feltűnő, mennyire megmarad önnön monologikus nézőpontjában mint visszaforgató, vallomástevő, mi pedig ráláthatunk a műfaj sajátos, szűkített horizontjára, reduktív hozadékára, amelyben – kevéssé reflektálatlan – az jelenítődik meg, ahogyan a zaklatott gyerekkor áldozata, önéletrajzi hőse tovább gördíti a terhet: s tesz tönkre feleséget, szerelmet.
Nem történik meg teljes súllyal és nyíltsággal a felelősség megvallása, önmaga felelősségre vonása. Nem láthatja kívülről alakját. Szokásaival, ízlésével, fóbiáival mentegeti magát (gyűlöli a gumióvszert), öntetszelgően, szinte kérkedően magyarázkodik, amikor saját részességét, felelősségét érinti a házasságával párhuzamos szerelmi kapcsolat eltorzulásában, az abortusz megtörténtében. Nem tanúsít mély megbánást és együttérzést egyik nő iránt sem, bár – a mottó szerint is – feleségének, Máriának szeretne igazságot szolgáltatni, s készül szeretetét megvallani e könyvvel. Hogy bármi történt a visszaemlékező én életében, mindaközben – és a párhuzamos kapcsolat befejezése után különösen – jó volt vele élni, Máriával, az elfogadni és megbocsátani tudóval.
A Mária-szál háttérben maradó lágy szomorúsága szép, nyugtalanító szólama a műnek. A felelős, mélyre hatoló, fájdalmas szembenézés helyett azzal, ahogy Mária elmagányosodott mellette (talán mert el sem lenne bírható), inkább csak hárító hunyorítást érzékelünk.
Izgalmas és eldönthetetlen, s talán irreleváns kérdés, hogy önleleplező avagy lelepleződő, elleplező ön-elbeszélővel van-e dolgunk. Másként: olvashatjuk-e az empirikus szerzői szubjektum közvetlen, komolyan vett vallomásaként a művet. A stilizált én-elbeszélések narrátor-főszereplőjét ugyanis már úgy tekintjük, mint felépített teremtményt, az író, a szöveg szülöttjét; alakot, akin átlátunk. Könnyű fogást lelni rajta, elfogultságai nyíltan adják, már-már felfedik magukat. Nehezebb a dolgunk viszont a magát vallomásosnak feltüntető, fiktivitását zárójelbe tevő én-elbeszélővel, azaz az önéletrajzi beszélővel. Itt a külső, empirikus szerzői én, a szöveg szerzője és a narrátor-főszereplő mintegy azonosítódik. Demény regényében a szembenézés, a hazugságok és önhazugságok leleplezésének vágya, szándéka, ígérete még fel is erősíti a fenti elvárást és várakozást, azt, hogy önéletrajzi referenciatérbe helyezkedjünk. Mégsem feledhető, hogy irodalmat olvasunk. E szöveg mesteri példája annak, hogy a távlat híján, keserű érintettségben, zaklatottan felidéző és indulataitól hajtott elbeszélés eredménye, ha a magával szemben támasztott etikai és ismeretelméleti elvárásait komolyan vesszük, csekély, nem hoz elő bölcsességet. A szöveg azt mutatja meg, miként nem bújhatunk ki magunkból, gúzsba kötözöttségünkből, családi poklunkból. Megejtő, tanulságos kísérlet, amely inkább negatív eredményt hoz azzal, hogy a célját el nem érő leleplezést ábrázolja. A kimondott, fülön csípett hazugságok mellett rejtve maradó, be nem ismert, fel sem ismert, reflektálatlan hazugságokét, hálátlanságokét, amelyekre a befogadói perspektívából derül fény, s az elbeszélő átsiklik rajtuk, nem veszi őket észre. Közli, de nem érti, leírja, de nem vallja meg. A szembenézés és igazságtevés dokumentált kudarca e mű. Számon kéri szülein elrontott sorsát, magával viszont nem olyan szigorú, amikor ő vétkezik, szerelmeivel szemben.
A jó sajtójú fiatal író szép kiállítású könyve zavarba ejtő alkotás. Mondatai lendületesek, érzelemgazdagok, meglepően hajlékonyak, szinte a női írásmódra jellemzően analitikusak, érzékenyek; rugalmasan foglalják magukba a belső monológot, a szabad függő beszédet, a leírást, s kerülik el a dialógust. Színük, dinamikájuk van, nem bicsaklanak meg. A regény nagy részét kitevő önreflexivitás nem az unt modern-posztmodern metafikcionalitás, metanarrativitás felé térül el, mely szerint folyamatos figyelem kell, hogy irányuljon a szöveg teremtődésére, a nyelvi megelőzöttségre. Még csak nem is az emlékezés rafináltságára koncentrál: az emlékező és a visszaidézett kettősére. Ezeknél nyersebb: őszinte, szenvedélyes rákérdezést indítványoz és tűz ki célul a hogyan voltra, a valósra, az igazra és a hazugra.
Amit nem sikerül végrehajtania. Ám nagyszerű, nagyszabású a kudarc. Emlékezetes alakokat és jeleneteket rajzol, időnként fenomenológiai pontossággal. A párhuzamos kapcsolat kihűlésének, megunásának hátborzongatóan pontos szcénáját a busszal. Szól az érzékiség, a kívánt test, a vágy plasztikus, szókimondó nyelvezetén. Felmutatja fátylon át az életbe betörő „Másik”: a nyugodt, a tiszta, a megbocsátó és csendes társ meggyötrésének, késői méltánylásának tragikumát. Egy fiatalember kínlódását, helykeresését, a katasztrófák utáni tisztázás szándékát s ennek részleges megvalósíthatóságát, jobbára lehetetlenségét.
Egyúttal és éppen ezáltal viszont a szöveg mesteri példája a célját el nem érő hazugságfeltáró láncolatnak. Ráláttat a szembenézés korlátaira, s egyben önmagunkkal is szembesít, hiszen mi sem vagyunk különbek. Lejeune, az önéletírások szakértője szerint az ilyen szöveg lemezteleníti a befogadót is. Másképpen hat rá; elevenebb a válaszreakciója, mivel csak saját sorsával párhuzamosan tudja olvasni azt. Kölcsönhatásba lépnek a papíron megjelenő személyesnek tűnő, annak mondott élmények, tapasztalatok az övéivel annak következtében, hogy kénytelen jobban magába, magánvilágába engedni az önéletrajzi térből szóló alkotást. Azért olyan fájdalmas és felkavaró olvasni Demény Péter regényét is, mert óhatatlanul felelevenednek – éppen a vallomásos szöveg ismérveiként kezelt – tragikus, gyönyörűséges, boldog és boldogtalan kapcsolataink, árulásaink és csalódásaink, a test emlékei: a gyerekkor, a szerelem, a fogantatás történetei, az emberi élet sorsfordulói: házasság, halál, felnőtté válás. Mágikus hatású a mű: legszívesebben felhívnánk az írót, hogy vallomásáért cserébe, a beavatottság érzésétől vezérelve megosszuk vele a mi hasonló élettörténeteinket, érzéseinket.