[Látó, 2006. március] 

(Balázs Imre József: Mint egy úszó színház. Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2005.)

Nem könnyű dolog kívülről, de legalábbis bizonyos távolságból szemlélni és aztán higgadtan reflektálni arra, amiben benne, aminek aktív részese vagyunk. Balázs Imre József (a továbbiakban: BIJ) ezt valahogyan meg tudja „csinálni", valami rejtett, mondjuk Karinthytól vagy Bajor Andortól „örökölt" szemüvegen keresztül. Vagyis jelen könyv több írása alapján kortársként felismerni, pontosan árnyalni jelenségeket, azok jelentőségeit, hangsúlyait vagy felfedezni bizonyos hiányosságokat. De van itt még valami (ami lehet, ugyanaz): BIJ humora, alapossága, ráérőssége, vagy ha úgy tetszik „lassúsága", de ezekről később.

A könyv anyaga már napvilágot látott publikációk formájában. A különböző erdélyi magyar és magyarországi szak- és szépirodalmi folyóiratoktól a napilap mellékletéig terjed a „lista", minden írás végén jelezve van a megjelenés helye és ideje. Mitől érdekes mégis?

„Mint egy rejtett irodalomtörténetben, úgy rajzolódnak ki a könyvből ennek az [erdélyi magyar] irodalomnak a különböző korszakai, a huszadik század első felétől napjainkig" – jegyzi Lövétei Lázár László a könyv fülszövegében. Nem szeretem (el)olvasni a fülszövegeket, mert sok esetben a fülszövegíró pózáról többet akarnak elmondani, mint a könyvről. Lövétei nem így jár el. A könyv elolvasása után is hihetünk fülszövegének, miszerint: „Balázs Imre József egy kicsit máshonnan nézi az erdélyi magyar irodalom történetét, mint ahonnan megszokhattuk." (Kiemelések tőlem, V. Cs.)

Azért is hiteles a megállapítás, mert bebizonyosodott ez már a könyv szerzőjének néhány munkája kapcsán, legyen az kritika- és tanulmánygyűjtemény, több (újra)válogatott verseskötet vagy monográfia stb.

Ez a „máshonnan nézi" nagyon fontos megállapítás. A látásmód alternatívái mindig is valami fordulatot jelentettek. Mi fordul itt meg, tehető fel joggal a kérdés? Mondjuk az, hogy BIJ kánon alatt valami mást ért, pontosabban többes számban érti azt: nincs kánon, kánonok vannak, nincs irodalomtörténet, irodalomtörténetek vannak. A kérdés megkerülhetetlenül korszakfüggő: mindig más a „fontos", változik a kontextus, a diskurzus, az írói/olvasói elvárás. Az új könyvek is „átírják az irodalomtörténetet visszamenőleg" – írja A nonsalansz esélye című esszé- és tanulmánykötetében (KOMP-PRESS, Kolozsvár, 2001). Tehát erdélyi magyar irodalom sincs, erdélyi magyar irodalmak vannak. Mert, írja ugyanitt, „az irodalomtörténet: válogatás, válogatni pedig csak valamilyen nézőpontból lehet; aki az irodalomtörténetet írja, bizonyos művek, irodalmak iránt fogékonyabb: valamit keres, és elsősorban erről a keresésről van mondanivalója".

Úgy tűnik, mintha a fent jelzett könyv bevezető tanulmányának referenciapontjait írná tovább és használná fel ebben a „gyűjteményes" jellegű könyvben, nagyon körültekintő és árnyalt probléma-felvetésekkel. A válogatás szempontjai ezúttal kizárólag az „erdélyiségre", erdélyi művekre és jelenségekre irányulnak.
„Egészen pontosan fogalmazva, az alábbiakban nem is az erdélyiség hasznáról és káráról esik majd szó – hiszen ez rendkívül változékony és sokoldalú kategória –, inkább az erdélyizéséről. Csakhogy ez a szó nem létezik, meg kell tehát alkotni a jelentését. Jelentse azt a továbbiakban, hogy különféle szavak mellé odaillesztjük az »erdélyi« jelzőt, és ezáltal úgy gondoljuk, közelebb érkeztünk azok tartalmához. Például: erdélyi magyar konyha, erdélyi magyar irodalom, erdélyi magyar karrier, lehet folytatni." (Kiemelések: BIJ.) A záró sorok pedig így hangzanak: „… a köznapi életben természetesen szükség lehet az erdélyi identitás megélésére, használatára. (Itt viszont már az irodalom határain túl járunk.)"

Az allegorikus könyvcím egyrészt rájátszik a fent említett félrevezető beszédmód mítoszára, illetve annak csináltságára, amiből egy adott pillanatban erőt lehetett meríteni, de ma már csak pragmatikus szempontok szerint van „haszna", ideologikusan (mint minden ilyennek) csak hátulütője lehet. A hasonlattal el is távolodik attól, és relativizálja jelentéskörét, sőt, a lebegés érzetét teremti meg, de ez már egy másfajta lebegés, amelynek állapotában van idő több mindent alaposan szemügyre venni.

A könyv szerkezetileg nincs felosztva, nem dátumokban megjelenő határvonalak közé szorított, szigorúan értelmezett korszakokról van szó. A szövegek irányának nincs „linearitása", nem valamilyen (történeti, kronológiai értelemben vett) szervezőelv mentén rendeződnek el. (Például a könyv közepére kerül az Ezredfordulós körkép az erdélyi magyar költészetről, amely a kilencvenes években jelentkező költőkig jut el.) És nincsenek nagyon pontosan körülhatárolható tematikai blokkok sem.

Nagyobb megszorításokkal mégis három részre lehet osztani a könyv anyagát: 1. rövid tanulmányok, helyzetjelentések és -elemzések az erdélyi magyar irodalom sajátos problematikáiról; 2. író-portrék, amelyek olyan (lezárult?) életművekre irányulnak, mint a Tamásié, a Karácsony Benőé, Molteré, Tompa Lászlóé, Horváth Imréé; 3. kritikák, recenziók (kortárs szerzők műveiről Bodor Ádámtól Fekete Vincéig).

A könyv elolvasása után (ismét) sok minden kiderül BIJ irodalomszemléletéről, a szigorú kritikus, vagy mosolygósan elnéző, de megbízható filológus megoldásairól, a legfrissebb irodalmi művek és a tágabb összefüggések iránti érzékenységéről. Összességében az jut eszünkbe: mindez esszé formájában. Csakhogy az „esszé külön kulcsot kér minden szerzőhöz, műhöz, és humort is". (A nonsalansz…, 10.) A humor szerves része és szervezőeleme ennek a megszokottól eltérő látásmódnak. A krokodil között című írást például így vezeti fel: „Legyen a könyv mondjuk Arany János Összes Művei – jó vaskos, nem létező kötet –, (…) Miközben Arany Jánost olvasom, az a hagyomány is közbeékelődik, amely Aranyt hivatkozási alapul használta, amely továbbgondolta, parafrazálta, szétírta, el- és kitakarta szövegekkel műveit. Egy ősi és alighanem regionális viccből (»Kérdés: – Mi a különbség a krokodil között? Válasz: – Hosszabb, mint zöld.«) persze az is kiderül: nemcsak a könyv és az olvasó közé ékelődhetnek dolgok, hanem az olvasó »között« is van valami."
Vagy vegyük a Zetelaka Blues-t, az első E-MIL irodalmi „táborbeszámolót". Blues, mondja az írás címe, némi lazaságot, eleganciát és kevés iróniát is, végső soron várakozó álláspontot tömörítve: vajon mi lesz a következő dal?

A Mint egy úszó színház olvasmányosan és választékosan (a széles körű publikációs fórumok is jelzik), az olvasónaplószerű esszé lassú nyelvén megírt szövegei élő irodalmi „útikönyvvé" szerveződnek. Néhány figyelmes pillantás, megmerítkezés, úszás az erdélyi magyar irodalom (a századfordulótól napjainkig született) szövegtengerében. A part pedig egyre távolabb kerül, mert a másik egyre közelebb van. És a harmadik, a negyedik, attól függ, merre indulunk el, és mire vagyunk kíváncsiak. Kaland az egész (irodalom/történet/írás).