[Látó, 2016. november]
ILMA RAKUSA: NYOLC BÚCSÚÉNEK (LOVE AFTER LOVE). FORDÍTOTTA KISS NOÉMI. NÁDAS PÉTER UTÓSZAVÁVAL. BUDAPEST, MAGVETŐ, 2016.
Ilma Rakusa Rimaszombaton született, anyanyelve magyar, és ahogy ő mondja, szlovén az apanyelve. Triesztben volt gyerek, ott megtanult olaszul, Zürichben vált nagykorúvá, németül ír, többek között Cvetajevát, Csehovot, Duras-t, Danilo Kišt fordít, szinte valamennyi európai nyelven beszél. Kritikusként (a Neue Züricher Zeitungban vagy a Die Zeitban) figyelemmel követi a német, francia, szerb, horvát, szlovák, szlovén, orosz, magyar irodalmat. Átjárása van különböző nyelvű, szemléletű, habitusú kultúrák között, a Berlini Akadémia tagja, egyetemeken tart előadásokat. Kevesen élnek ma olyanok, aki előtt ennyire kitárulna a nyelvben rejtőző emberi tudás. Egyetlen-egyszer járt Erdélyben, Marosvásárhelyen kevesebben, Kolozsváron sokan kíváncsiak voltak rá. De most megjelent magyarul is a verseskötete (eddig két prózakötete volt olvasható, Lassabban! és Rengeteg tenger), és sokan ezt tartják a főművének. Fontos még az előbb említett tudásról elmondani, hogy az nem a nyelv logikájának deduktív összegzése, pontosabban, ha nem teljesen független is a nyelv egyedi struktúrájától, az egynyelvűség zártságától mindenképpen megszabadult, eloldozott, az ismeretlenségen fölülemelkedő, ezért távlatokban érzékelő, a kitaposott ösvények útvesztőit felülről átlátó tudás. És ez a tudás segít az olvasónak abban, hogy szembenézzen saját nyelvi megkötöttségeivel, miközben épp a megkötöttség teszi lehetővé, hogy a nyelvet megértve szembenézhessen vele, mégpedig azért, mert a szerelem nyelve szólal itt meg. A szerelem kilépés a megszokottból, de mivel szövegeken, irodalmon keresztül éljük át, képesek leszünk nem elbukni: a kilépés nyelvi útja bár elveszejt, nem dob a semmi csapdájába. Vissza tudunk térni.
A nyolc búcsúének (Nevermore, Everywhere, Nowhere, Limbo (I), Limbo (II), Limbo (III), Lament, And Venice) egyetlen örvénynek a nyolc karja, vagy ha kerülni akarjuk a metaforákat, a távolítás kegyetlen stratégiája. Nemcsak a címek játszanak az angollal, mind a nyolc énekben (eredetiben Abgesange) sok az angol vendégszöveg, legfeljebb egy-egy szó, félmondat, ismert szólam.
A szerelem nyelvi kérdés. Ahogy Nádas Péter írja: „A szerelem drámájában a két nem és a két nyelv között egy olyan én lesz a mi akadálya, amely a másikban ismerte fel az énvesztés és az énveszejtés mámorát. Két szerelmes én a másik mámoráért folytatott mániás küzdelemben elvarázsolt birodalomba érkezik, ahol nem érvényesek többé a nyelveik, se az egyiké, se a másiké. Ezt a veszteséget és nyereséget vagy ők nem élik túl, vagy túlélik, ám akkor a szerelmük pusztul el.”
Kiss Noémi fordítása arra törekszik, hogy elhagyja a bejáratott idiómákat, nyelvileg is kilépjen a megszokottból, a látszatragaszkodás álbiztonságából. Ahol nyelvileg is történik valami, ahol elfordul a szöveg, ahol grammatikai terében görbület jön létre, kidudorodik a felszín és elcsavarodnak az utak, ott érdemes lelassítani az olvasásban.
A nyelv problémáját az eredeti mű is felveti, elsősorban az angol jelenlétével. Mivel szerelmi énekekről van szó, egyértelmű, hogy két nyelv párbeszédéről is szó van. Németül szólnak a versek, de az angol a domináns. Azért domináns, mert nem ért németül. Hatalmi dominancia, természetesen, mert a két megszólaló viszonyában nincs mellérendelődés, nincs evidencia. Épp ezért a megértés is, de már annak előtte, a magyarázat is az utalásos formára hagyatkozik. Az asszociációs háló befog olyan eseményeket is, amelyek amúgy kihullanának a szavak hálójából. „A halálban hangsúlyos az A. A lesz hozzád / a létra. / So fucking perverted. / Egy létra, langaléta. / I can’t reach you! / Hatezer mérföld, ne húzd fel magad. Tartsd / a vonalat. // Na és? / Játszik a képzelet. // A képmutatás forrás. / Csináljuk telefonban.” De már az alcím (búcsúének) eleve megteremti az asszociációs teret, eleve utal egy eseményre, amelynek, mivel búcsú, az emlékezés adhatja csak terét és idejét. Nem lehet újból megélni, csakis emlékezni lehet rá. Ez maga perverzió, átfordított, negatív lehetőség. Poétikailag viszont tág lehetősége a kifejeződésnek, azaz a megírásnak. Miként csepp a tengert, a verssorok mindegyike magában hordozza az egész történetet. Csak a fenti részletben, ebben a tucatnyi sorban benne van egy egész szerelem története. Megtörténte, lefolyása, a lélek elmozdulásától a test kétségbeesett vágyakozásán át, a szerelem nyelvének és filozófiájának rendszertanáig. Ez a poétika egészen sajátságos, magyarul nemigen dívik, ezért is volt nehéz (a fordító dolga) megteremteni a magyar megfelelőt hozzá. A német alkalmasabb a gondolatjátékok kifejezésére, ugyanakkor a magyar játékosságában képes társa lenni. A fenti idézetben az „A” sokféle jelentést kap, miközben a játék („A lesz hozzád…” a helyes és elvárt „az lesz…” helyett) szubverzíven megbontva, illeszkedik a szerelmi nyelv szelleméhez és formájához (direkt és indirekt egyszerre, a hiányt és a hiánytól való teljességvágyat, a szótlanságot és a szavak kegyelmét egyszerre ki tudja fejezni).
A kötetben az efféle nyelvi játékok játékossá emelik a rontott nyelvi formulákat is. „Mert te engem pont nem, inkább a képemet, inkább a / szerelmet. Mégis inkább tégedet.” Ebben a két sorban ráadásul a játékosság alapját a gyerekbeszéd játékos humora adja.
„Ahogy kiszóródnak a madarak az éjszaka bokraiból” – metaforáiban sem hagyományos. Metaforakezelése a kortárs zenére emlékeztet, amely a szépség rilkei fogalmát használva a harmóniákon túllépve, a szépséggel való viszonyra hajt, nem magára a megfogalmazásra. „… Szenvedés lobbantja fel a szenvedélyt, / a kétség egy szögön inog. / A valóság kidugja fejét / a homokból, nasty little things. Építek egy házat neked. / Telekkönyvek, vázrajz. Fuck. / Ki az épületből, azonnal, kifele. Bárcsak tudnék. Ahogy / egy vonzó fecske, égnek felfele, / harapós öleléséből menekülnék.”
Miközben a hagyományos metaforakezelést átszövik a búcsúfejsze csapásai nyomán keletkezett repedések, sebek, véraláfutások, az asszociációs háló, akárcsak fecskék röpte megteremti az égboltozatot, ami biztonságot szül. Biztonságot, mert mindennek van előzménye, van egy lépés, amelyet ha megtehetnénk, visszajutnánk a legbiztonságosabb helyre: „csak a kötelek örülnek” – lehangoló, miközben a múltbeli utalással, épp a visszatérés gesztusának ízével: megnyugtató egyben; „csüngtünk a vágy függönyén” (telitalálja az asszociációs ablakot ez a sor is).
A szerelem képe torzó, Apolló torzó. A szerelem állaga víz és levegő is. Meg föld is. A négy elem. Valahol Rilke utáni költészet ez. És ahogy az éneklés, a hangszín, a hangok helye, a hangokat felváltó szünetek, a két hang közötti csend, amely abszolút értelemben nem létezhet – valóban, igen, a szerelem zeneként metaforizálhatóvá, vagyis kifejezhetővé, egyértelműen megfogalmazhatóvá válik.
„Bellini angyala üdvözöl / az angyal fanyar ráncokkal / és Purcell énekli: / O Solitude! my sweetest choice / falzett: the element of noblest wit / tudom / a mi zűrös / viszonyunkban / már csak két dolog van: a hó és / a te távozásod // lefolyik a víz, elmossa / mind az egeket”. De a pont már nem tartozik az idézethez, a kötet pont nélkül ér véget. Akárcsak egy dal, ott sem lehet pontot kitenni, elhangzása után sokáig rezeg a légben, a tárgyakban, a testekben. „Nagy realista mű”, mondja a könyvről Nádas Péter. A közös nyelvnek mégis van hatálya a testre. Realista nagy mű azért is, mert (akár a hang) megérinti a testet, kívül, belül. Kibillenti, izgalomba hozza, felajzza, anélkül, hogy formát adna bármi izgatónak. A forma maga a tudás, méghozzá a tudás logikáját feltörő tudás.
