Hogyan került irodalomközelbe, hogyan alakult ki irodalmi és színházi érdeklődése?

Szerencse gyermeke vagyok. Szüleim föld nélküli földművesek voltak. Nagyapámat, aki béresbíró volt, úgy adták kézről kézre, uradalomról uradalomra, mint a háziasszonyok egy-egy jobb tésztareceptet. Sárpatakon kezdte – a felső Teleki-uradalomból (mert ott kettő is volt) Kerelőszentpálra szerződött, a Haller-uradalomba, onnan meg Hátszegre, a Brázay-birtokra. Édesapám így született Hátszegen. Onnan került vissza Sárpatakra igás kocsisnak, majd parádés kocsisnak a Telekiekhez; később darabont lett, a kastély körüli dolgokat végezte, fát vágott, befűtött, vizet hordott az angolvécé tartályába. Édesanyám, aki Abafáján született, tizenkét esztendős korában apa, anya nélkül maradt. A Huszár báróék udvarába került, ahol a majorságot gondozta. Így lett ragadványneve a Tyúkász Marika. Abafájáról ment aztán Marossárpatakra, ahol a Teleki grófnő szobalánya lett. A harmincas évek közepén a felső Teleki-uradalmat eladták a román miniszterelnök fiának, s ezzel megszakadt a szüleim munkalehetősége is. Harmadában dolgoztak a nagyobb gazdáknak, ősszel a répa átvételekor akadt idénymunka, és édesapám még Bukarestet is megjárta mint ács. Volt ezután még gátőr is, tutajozott Régen és Zám között, pedig nem is tudott úszni.

A családom életét, de az egész község sorsát is meghatározta Adorjáni Károly tanító úr tevékenysége, aki Hangya Szövetkezetet és Szövetségi Hitelbankot létesített Sárpatakon. (Édesapám őáltala lett később a Hangya korcsmárosa.) Neki köszönhetem, hogy az öt elemi osztály befejezése után a Bolyaiak kollégiumában folytathattam a tanulmányaimat. 1938-ban ő mondta édesapámnak: ne tedd azt, amit az apád tett veled; ennek a gyermeknek tanulnia kell. Nagyapám ugyanis annak idején azzal utasította vissza, hogy édesapám továbbtanuljon, hogy: „nem akar urat hordani a nyakában".

Így kerültem a marosvásárhelyi Református Kollégiumba, teljesen ingyenesként – nem kellett sem tandíjat, sem internátusi-konviktusi díjat fizetnem. 1947-ben tudtam meg, hogy nem voltam ingyenes. 1936-ban ugyanis feloszlatták a marosvásárhelyi Bethlen Gábor Szabadkőmíves Páholyt, s annak vagyonát szétosztották a református és unitárius iskolák között, gondolom, a magamfajta, szegényebb sorú gyermekek iskoláztatására is. Nagyszerű tanáraink voltak. Molter Károly, Szigeti József, Nagy Ernő, Kováts Benedek, Kiss Ernő, Tóth Sándor – nekik köszönhetem, hogy irodalomközelbe kerültem. Amit tőlük tanultam, azt folytathattam a kolozsvári Bolyai egyetem bölcsészkarán is, ahol az első két esztendőben még kitűnő professzorok tanítottak: Benedek Marcell, Zolnai Béla, György Lajos, Szabó T. Attila, Szabédi László, s még sorolhatnám…

Hogyan került az Utunkhoz, és mi volt az ottani feladata, munkaköre? Milyen volt az ötvenes évek elején egy kulturális lap és szerkesztősége?

Államvizsga után két-két végzettet a Babeşről és a Bolyairól egyenest a Külügyminisztériumba helyeztek. Meg is érkeztünk Bukarestbe mind a négyen, de ott semmit sem tudtak rólunk. Egyikünk sem lett miniszteriális ember. Kolozsváron lézengtem, szégyelltem hazajőni szüleimhez. Egy nap találkoztam Gáll Ernővel, aki nevetve kérdezte, hogy legalább külügyminiszter-helyettes vagyok-e már? Mikor elmondtam, hogy jártunk, összeszidott: „Jöjjön be a szerkesztőségbe, még megvan az íróasztala." Negyedéves koromban ugyanis Balogh Edgár pár utolsó éves hallgatót szétosztott a kolozsvári folyóiratokhoz, napilapokhoz mint gyakornokokat. Így kerültem a Gaál Gábor-féle Utunk szerkesztőségébe, itt alakult, fejlődött tovább irodalmi és színházi érdeklődésem. Nem volt könnyű munka, mert a lapokat nemcsak a Sajtóigazgatóságnak nevezett cenzúra, de a megyei pártbizottság is felügyelte.

Hogyan ismerkedett meg Harag Györggyel?

Harag Györggyel egy szilveszter este ismerkedtem meg Bárdos B. Artúréknál. Reggel felé fogtuk magunkat, és Taub Jánossal együtt elmentünk a vasútállomásra. Látni akarták, hogy milyen szilveszter éjszakáján egy vasútállomás közönsége. Elszomorító volt. Haraggal később is ritkán találkoztunk, főleg színházi bemutatókon. Ő tanított az akadémián, színészként még játszott, de már rendezett is. 1951 májusában „benősültem" a Színművészeti Intézetbe. Emmi akkor volt harmadéves… És ugyanaz év őszén elvittek katonának. Ez esetben nem volt szerencsém. Mert még azon év őszétől az egyetemeken is megalakultak a katonai katedrák, s mint tanársegéd (mivelhogy az is voltam) hetente csak egy délután kellett volna katonai kiképzésen részt venni. Így hát lehúztam Gyulafehérváron egy év tartalékos tiszti iskolát, és mint tartalékos műszaki (utász-hidász) tisztet még egy félévet benntartottak. Ekkor azonban már tudtam, hogy az Emmiék évfolyama Harag vezényletével új színházat alapít Nagybányán, és ott, abban énrám is szükség van.

A nagybányai meghívás egybetartotta a családot, de milyen egyéb, szakmai jelentősége volt? Tudta például, hogy mi egy irodalmi titkár és dramaturg dolga, vagy bele kellett tanulni? Hogyan értelmezték akkor a dramaturg szerepét?

Persze, ez alatt a plusz fél év katonáskodás alatt, amelyet Râmnicu Vâlceán húztam le, már készültem az irodalmi titkári megbízatásra. Egy baj volt: Râmnicen csak román szakkönyvekhez jutottam, s amikor Nagybányára kerültem, a színpadi műszaki kifejezéseket például csak románul ismertem… De hogy mi is az irodalmi titkár feladata, azt már régebbről tudtam. Ismertem még azelőttről jó és kevésbé jó irodalmi titkárokat. Volt olyan is köztük, aki rendezett is. Éveken át azt hajtogattam, hogy én soha nem fogok rendezni! A példák riasztottak. Maradtam az irodalmi titkárságnál. A repertoár kialakítása volt az egyik legfontosabb feladat, amelyet a rendezők ajánlatait is figyelembe véve alakítottunk ki. Az olvasópróbákon kötelezően részt kellett vennem. Össze kellett állítanom nemcsak a lehető legfontosabb dokumentációt íróról és darabról, de a darab nyilvános elemzése is a feladataim közé tartozott. A Háború és béke esetében például a regényt kellett ismertetnem, a piscatori dramaturgiáról és a darabról kellett beszélnem. A rendelkező próbákon általában nem mindig, de az emlékpróbákon kötelezően részt kellett vennem. Ezt Harag is megkívánta rendezései alkalmával. Én voltam a friss szem a próbákon.

Mi volt Harag rendezéseinek nagy újítása? Mit jelent a „színházszerű színház" az ő elképzelésében? Szintén a Szovjetunióból „importálták" a kollektív rendezés gyakorlatát. A szatmári színház munkájában hogyan jelent ez meg?

Harag életében nagyon fontos esemény volt a Szovjetunió-beli háromhónapos ösztöndíja 1955-ben. A Sztálin halála utáni nagy olvadáskor olyan előadásokat láthatott, amelyekben már nem a Sztanyiszlavszkij-módszer kánonjai szerint dolgoztak. Megismerte Ohlopkov törekvéseit, látott Leningrádban Ahimov-előadásokat, hogy csak ezt a kettőt említsem.

A Szovjetunióból nem a kollektív rendezés gyakorlatát hozta haza (nem is tudom, hogy mi az), hanem éppen a „színházszerű színház" gyakorlatát. Az úgynevezett realista színház beszűkült. Az úgynevezett formalizmusok elleni harcban a színpadról eltűnt az expresszivitás, a szimbólumok bátor használata. Haragnál a moszkvai út után, 1957-ben rendezett Dreiser Amerikai tragédia előadásán már látszottak ezeknek a „vissza-színháziasító" törekvéseknek az első nyomai.

Miután elment Szatmárról, először nem értettem, hogy miért hagyja ott a maga által létesített színházát. Aztán csak rájöttem: túl nagy megterhelés volt számára a színház vezetése. Szatmárnémetiben sínre tette a maga teremtette együttest, és szeretett volna egy egész színház gondja helyett a maga színházi elgondolásaival, a saját törekvéseivel foglalkozni. Először Ploieşti-en rendezett, Karel Čapek RUR-jét volt szerencsém látni. Aztán jött a Nagy István-darab, az Özönvíz előtt nagyszerű vásárhelyi előadása és Barta Lajos Szerelem című darabja; később ugyanott a híressé vált Madách-rendezése, aztán a kolozsvári korszak emlékezetes produkciói és a Sütő András-sorozat, és legvégül megint csak Vásárhelyen, a román tagozaton a Csehov Cseresznyéskertje. Időközben rokonok is lettünk: feleségül vette első unokatestvérem lányát, Váli Icát. Vásárhelyi bemutatóira mindig meghívta édesanyámat, várta a bejáratnál, és a helyére kísérte.

Azt állítja magáról, hogy „botcsinálta" rendező. Valóban csak a körülmények tették azzá? Hogyan reagált arra, hogy első rendezését Harag nem dicsérte túlságosan?

Valóban csak a körülmények tettek rendezővé. Nemcsak Harag távozott a színháztól, hanem Farkas István és Szabó József is. Rendezőnk csak egy maradt: Kovács Ádám. Így nevezte ki az együttes rendezővé a színész Cseresnyés Gyulát (aki később szintén „dobbantott" Temesvárra) és engem. 1962 decemberében volt az első bemutatóm: Konsztantyin Szimonov A negyedik című darabja volt az első rendezésem. Harag éppen Szatmáron járt a feleségével, és megnézte az előadást. Nem dicsérte, nem is szidta. Az előadást követően csak azt kérdezte, hogy ki készítette a rendelkezést, az előadás koreográfiáját. Mikor mondtam, hogy én, csak annyit mondott: „Na ne viccelj!" A darab ugyanis fogságba került repülőtisztekről szól, akik közül csak egy maradt életben. A színpadon ennek a túlélő tisztnek a visszaemlékezései jelennek meg. Az előadás ezért három ellipszis alakú emelvényen, három síkon és három időben játszódott: a visszaemlékezés jelenében, illetőleg a megtörtént és a soha meg nem történt emlékképek idősíkjaiban. Elég bonyolult, érdekes feladatnak mutatkozott.

Melyik volt az a pillanat, az a bemutató, amikor úgy érezte, hogy valóban rendezővé érett?

Tulajdonképpen mondhatnám azt is, hogy 1962-ben a legelső rendezés után, de nem mondom, mert voltaképpen nem tudom, nem emlékszem, nem emlékezhetem rá ennyire élesen, még ezen érzés emléke sem él bennem. Tény az, hogy a színház helyzete miatt is, az első rendezői munka után következtek a továbbiak is. Összesen ötvennégy darabot rendezhettem szatmári színházunkban – ebből hármat a későbbi román tagozaton is, de ötvenegyet a mindenkori magyar társulattal. Volt a magyarul játszott darabok közt nem egy, hazai román szerző műve is, amelyeket kötelező penzumként műsorra kellett tűzni, bár azokat is kellő kedvvel és nemegyszer élvezettel, sőt, meglehetős sikerrel is vittük színre. Hanem az egész azért valahogy úgy ment akkoriban, mint az élelmiszerüzletekben: aki nem vásárol kukoricalisztet, az nem kap rizset. De persze akadtak az általam rendezett darabok sorában hazai magyar szerzők ősbemutatói is – Kányádi Sándor: Ünnepek háza, Kocsis István: Magellán, Székely János: Hugenották, Deák Tamás: Az estély, és egyetlen kolozsvári rendezésem, Csép Sándor: Mi, Bethlen Gábor című színműve. Nem is szólván más magyar (klasszikus és kortárs) szerzőkről, hiszen az idők folyamán rendeztem én Szakonyit, Molnár Ferencet, Mikszáthot, Hunyady Sándort, Márait, két ízben Németh Lászlót s három alkalommal Örkényt is. A hazai (és olykor a magyarországi) magyar színikritikusok mellett a bukaresti román szaksajtó mindig nagy szeretettel és ragaszkodással írt rólunk, a szatmári Állami Magyar Színház produkcióiról. A Traian Şelmaru szerkesztette Teatrul című folyóirat rendszeresen nyomon követte színházi törekvéseinket, több kritikát is közölt előadásainkról. Például a kitűnő Ana-Maria Narty majd minden előadásunkat látta: gyakran már a főpróbákon is részt vett, és voltak jelenetek, amelyeket átrendeztetett… Ám volt olyan is, amikor a román kritikusok a már kész színikritikát mégsem közölték, minket kímélendő. Kétszer is előfordult hasonló eset. Az egyik esetben a Találkozó a motelben című Mircea Radu Iacoban-darab előadásáról mondta Florin Tornea, hogy mégsem ír róla, mert nem akarja, hogy bajom legyen belőle. Hasonló okok miatt nem írtak Majakovszkij Gőzfürdőjéről, amelyet 1981-ben rendeztem, és az előadás díszlete valójában egy tribünszerű emelvény volt, a hátulsó felén egy olyan elemmel, mint egy malom garatja, amelyben a gabonát őrlik. Abba a garatba be-bedobtak egy-egy embert, és elől, ahol a liszt jönne ki a garatból, nagy csattogásokat, recsegéseket követően rögvest ki-kijött egy-egy kész dosszié. És mindez hatszor-hétszer megismétlődött. Hát nem csoda, hogy a Gőzfürdőről sem jelent meg egyetlen bírálat sem. Talán szerencsémre.

Hogyan készült föl egy-egy rendezésére, miképp tekintett a megrendezendő darabra, a rendezői munkafolyamat anyagára és szövegkönyvére?

Bölcsészi mivoltomból és irodalmi titkári munkakörömből is kifolyólag megszoktam már, hogy jó előre és nagyon szigorúan, körültekintően fölkészülök a próbákra. Minden esetben írásban és több rendezői füzetben rögzítettem a darab dramaturgiai sajátosságait jelenetről jelenetre, replikáról replikára. Ezt hívták a fiúk Váncza-sütőkönyvnek. Gyanakodva, folytonosan kételkedve készültem a próbákra, nehogy valami fontos dolgot, fordulatot ne értelmezzek. Például A sirály rendezésekor is gyanakodva kezdtem el a darab értelmezését. Az első felvonás végén Szorin, a nagybácsi azt mondja Trigorinról, hogy ez az ember szófukar. Gyorsan megszámláltam: Trigorinnak az első felvonásban valóban csak tizenhét rövid replikája van, hanem a második felvonásban, a Nyinával való jelenetben szinte egy oldalon keresztül panaszkodik a fiatal lánynak. Azt a szöveget viszont már ismertem valahonnan! Utánaolvastam: ez a majdnem monológszerű, hosszú replika szinte szóról szóra egy Csehov által Mizinovához írott levéllel azonos!

Nos, ezzel a gyanakvással vágtam bele 1980-ban a Három nővérre való fölkészülésbe is. Valamikor a hatvanas évek első felében, talán éppen Csehov halálának az évfordulóján már közöltem egy írást Csehov drámáiról. Abban azt találtam írni, hogy a Három nővér nyitja bizonyára maga az idő. Amikor a rendezéshez kezdtem, akkor is ezt kutattam. Az első felvonás tavaszi délben, a második egy téli estén, a harmadik egy nyári éjszakán, a negyedik pedig egy őszi délutánon történik. Négy évszakban, tehát egy esztendő alatt, de mégsem egy esztendőről lehet szó, mivelhogy délben, este, éjszaka és délután, vagyis egyetlen nap alatt játszódik le minden. A Kemény Árpád által tervezett díszletbe aztán egy nagy óra lógott be, amelynek nem voltak mánusai.

Nem vagyok gyanakvó ember, a szövegekre azonban mindig is gyanakodtam. Ki mit, miképp, miért mond, adott helyzetekben miért s hogyan viselkedik? 1977-ben például Gorkijt rendeztem. Az Éjjeli menedékhely Lukájáról is sok mindent mondtak már. Ő volt az „irgalmas hazugság" képviselője, mondták róla. Pedig csak félt a haláltól. Gorkij írt erről, még a darab megírása előtt. Csehov ugyanis arra biztatta a fiatal írókat, hogy egy-egy nyarat töltsenek el Tolsztojnál, és jegyezzenek le mindent, bármit, amit csak mondhat a Mester.

Gorkij is Jasznaja Poljanán töltött egy-két nyarat, ennek kapcsán, az emlékezései között írja valahol, hogy az orosz új vallásalapítók, Avvakum pópa kivételével, valamennyien féltek a haláltól. Lev Tolsztoj sem tudott megbékélni azzal a gondolattal, hogy ő, Tolsztoj gróf is egyszer meg fog halni. A prófétai Tolsztoj és Luka figurája itt találkozik, játszódik át egymásba a drámában… Ahogy megérkezik az éjjeli menedékhelyre, Luka éppen elrendezi az ágyát, a színpadon kívül, s meghallja, amint Vaszka Pepel éppen Vaszilisszának udvarol, a következőképpen: „Higgye el, nagysád, semmitől sem félek, még a haláltól sem. Ha kell, itt a szeme előtt megölöm magam." Luka jól hallja, és rögtön elkezd énekelni. Vaszka nem érti, és rászól, hogy hallgasson már el! Vagy ahogy Luka később a haldokló Annát próbálja vigasztalni a halál utáni paradicsomi állapotokkal az Isten jobbján, és aztán hirtelen, minden érthető ok nélkül kirohan a színről azzal, hogy ez mind csak hazugság, a halál után nincs semmi! Az utolsó színben pedig, amikor Vaszka Pepel megöli Kosztyilovot, a menedékhely gazdáját – Luka rögtön szedi a cókmókját, és látványosan elhagyja a színt. Egyszerűen elmegy, elillan, eltűnik, mintegy elmenekül a halál szagától. Hát ennyit Luka és a vallásalapító Tolsztoj gróf párhuzamáról: a megfutásról és a menedékről.

Mely rendezéseire, a szatmári színház mely előadásaira gondol büszkeséggel?

Azzal kezdtem a beszélgetést, hogy voltaképpen a szerencse fia vagyok. Ez a szerencse, amely rengeteg munkát is jelentett, úgy vélem, színházi tevékenységem idején is mindvégig velem volt. Nemcsak a hatvanas, hanem a hetvenes és nyolcvanas években is, hiszen egyebek mellett, mondjuk, Pirandellót, Euripidészt, Millert, Molière-t, Csehovot, Mrozeket és Örkényt is rendezhettem. Nem is szólván Székely János Hugenottákjának ősbemutatójáról vagy Albee Nem félünk a farkastól című drámájáról, amelyet hazai magyar ősbemutatóként vittünk színre, már 1978-ban. De az első, valóban nagy siker az Osborne, a Nézz vissza haraggal előadása volt 1965-ben, azután következett a Gibson, a Libikóka, aztán Anouilh, a Becket, avagy az Isten becsülete, és mások mellett két magyar nyelvű ősbemutató – Max Frisch: Don Juan, avagy a geometria szeretete (Szász János fordításában) és Albert Camus Caligulája 1969 májusában. Ez utóbbi különösen a szívemhez nőtt, azóta is foglalkoztat. Később láttam egy előadását a Camus-darabnak, amelyben a főhős egy fiók Hitlerként jelent meg, úgy ágált a színpadon, holott a darab ismeretében, annak behatóbb olvasatában Camus egy egészen másfajta Caligulát írt meg. Az ő Caligulája inkább a Közöny főhősével vagy a Sziszüphosz mítoszában közölt esszék alakjaival és gondolatkörével rokon.

Camus kezdetben kiegyensúlyozottnak és túl tökéletesnek induló Caliguláját annyira megrendíti nővérének és szerelmének, Drusillának a halála, hogy hosszú időre eltűnik Rómából, s amikor váratlanul, megtörten és űzötten hazatér bolyongásaiból, a patríciusok azzal fogadják, hogy üres az államkincstár, mert az államkincstár ügye mindenek fölött állt, csak az számít valamit is – hát akkor Caligula már inkább a holdat szeretné. A hold konkrétan Drusilla hiánya, hiszen a hold az ókori népeknél többek között a vérfertőzés szimbóluma is, de ez esetben Caligula számára az elérhetetlen tisztaságot, a lehetetlent jelenti. Caligula, ez a „zsarnok" ezentúl minden cselekedetében egyetlen célt követ hideg következetességgel, s a maga egyéni sorsa mellett ez is belejátszik fájdalmaiba: ne tűrjék az emberek, ugyan meddig tűrik még, meddig tűrhetik el még az emberek önnön semmiségüket, elpusztíthatóságukat, a sok megaláztatást, az embertelen, egészen állati bánásmódot! Camus Caligulájának, ennek az istentelen „zsarnoknak" egyetlen, titkos istene van: a megcsúfolt, a megalázott, eltiporható ember képe. Megkeseredett logikával, császári tébolyában előre elterveli, mintegy megrendeli Chaereától, elvárja, szinte megrendezi saját halálát. Amikor pedig az összeesküvők, a patríciusok végre már kaszabolni kezdik, utolsó szövege szinte biztatás: „Még élek!"

(Zárójelek, zárszavak)

(Kovács Ferenc befejezetlennek és utolsónak bizonyuló interjúja itt megszakad, és immár végérvényesen, mindörökre töredék marad.)

(Kovács Ferenc valamikor 2005 nyarán kapta meg Boros Kingától a feltett kérdéseket: vállalta, hogy majd írásban, pontosabban és ráérősebben válaszol rájuk.)

(Kovács Ferenc 2005 őszén és telén, illetőleg 2006 januárjában is, februárig el válaszolgatott a kérdésekre: hosszan, nagy megszakításokkal, nehezen dolgozott, félre-félretéve a már megírtakat, sokat töprengve, javítgatva, sokszor kihúzva, átszerkesztve a mondatokat, a szavak sorrendjét, a föltétlenül elmondandókat valamint időközben fölhalmozódott hallgatásait.)

(Kovács Ferenc mindvégig visszahúzódó, tényszerű, tárgyilagos és – színházi emberre nem nagyon jellemzően – túlontúl szemérmes maradt; ugyanakkor Boros Kinga utolsó három kérdésére már nem is válaszolt, már nem is válaszolhatott… „Hiányzik-e a színházi munka?" Hát mit is? Hát persze! Hát nem, nem, most már egyáltalán nem. Nem igen. Nem. Igen.)

(Kovács Ferenc megpróbált mindent elmondani, és mindent elmondott, és mindent elhallgatott, mert alázatában és kételyében is kemény és inkább öngyötrő maradt. Talán, mert nem lehetett más – sem önreklámozó pozőr, sem dicsekvő pojáca, sem hangosabb szerénytelen. Mert ő valóban színházat csinált: csak egy színházat, egyetlen színházat, egész és egyetlen életében.)

(Kovács Ferenc befejezetlen interjúja egy ideig még ott feküdt az asztalon, a betegágya mellett, és a telerótt, vonalas papírlapok mellett ott feküdt még néhány régebbi feljegyzése Csehovról, két rendezői füzet Camus Caligulájáról és a L’Exil el le Royaume román kiadásából készült jegyzetek egy borítékban, továbbá a Csehov drámai művei, amely még a Franklinnál jelent meg 1950-ben, aztán Cserei Mihály erdélyi Históriájának egy kivonatos, újdon, kis kiadása, s végül Mihail Bulgakov leveleinek és naplóinak a gyűjteménye, a Sárba taposva. Ennyi. És ilyen egyszerűen. Egy csendélet.)

(Kovács Ferenc – hogy az Ő körülírásával éljünk – minden kétséget kizáróan a szerencse fia lehetett.)

(Kovács András Ferenc)