[2005. augusztus-szeptember, SzínházLátó]

Emmi néni saját maga gyűjtötte össze azt a rengeteg cikket, interjút, ami a szerepeiről, a szatmári színház előadásairól szól?

Dehogy! Anyuka igazi színházi mama volt, neki köszönhetem, hogy a birtokomban van az előadásainkról megjelent rengeteg kritika, velem készített interjúk stb. (…) Állandóan kivagdosta az újságcikkeket, de nemcsak ami a mi előadásunkról szólt, hanem mindenfélét, amit ő hasznosnak ítélt. A dohányzás ártalmasságáról, hogyan vigyázzak magamra, hogyan lehet meghízni, mivel kell a hajat ápolni, milyen vitaminokat szedjek – csupa ilyesmit.
Anyukát rettenetesen bántotta, hogy fiatalon elmentem nyugdíjba. 57 éves voltam, változatlanul jól mozogtam, megvolt a hangom, az utolsó turnémon A papagáj és a zsaruban játszottam, egy fergeteges vígjátékban, amelyben rengeteget szökdécseltem. És anyuka folyton kérdezgetett, „téged miért nem játszatnak, miért nem hívnak vissza". Nem tudtam mit válaszolni neki, azon kívül, hogy hát, mert nem hívnak, és kész. Valahogy nekem is az volt az érzésem, alig várták, hogy megszabaduljanak tőlem. Pedig nem gáncsoskodtam, tudomásom szerint soha senkit meg nem fúrtam. Utolsó években egy-két szerepet játszottam, senki nem mondhatja, hogy előle vettem el a szerepet. Bárcsak megérhette volna anyuka a ’93-as évet, amikor eljátszottam az Öregasszonyt a Csirkefejben. Ezt is csak azért kaptam meg, mert Kövesdy ragaszkodott hozzám.
A szatmári színház már a ’80-as évek végére megváltozott. Sokan el akartak menni, sok új ember jött, az állandó változásban fellazult a társulat. Fellazult fegyelmileg is, pedig mi nagyon őriztük. Nem tudom… Most nem számít, hogy késik valaki a próbáról. Pedig a színház olyan, mint a zenekar, ott senki sem hiányozhat! Ütemesen kell mennie, gördülékenyen, tilos a kollégát megzavarni a pontatlanságoddal. Olyan is volt, hogy leállt a próba, mert egy színésznek eszébe jutott, hogy éhes, hát elment, épp amikor a belépése következett volna. Állsz a színpadon, és csak álldogálsz, leáll a jelenet, mert a kolléga egyszerűen nem jön be. A szatmári híresen jó színház volt, sikeres, egységes társulattal. Ha voltak is elégedetlenségek, a produkcióra mindig összeforrtak az emberek. Annyi öröm megadatott nekem, amikor a Tartuffe-ben játszottam, hogy a fiatalok egy csoportjában éreztem ezt az összetartást, igényt a csapatmunkára. A régiek közül már senki sincsen ott, Ács volt az utolsó.

… aki élete végéig játszott.

Nyugdíjazás után többen kérdezték, miért van az, hogy Ács játszik, én meg nem. Nem volt szükség rám. Voltak tíz-tizenöt évvel fiatalabbak, akik az én korosztályom szerepeit is meg tudták oldani. (…)
Én meg, mire „beleértem" volna az idős szerepekbe, addigra már nem játszottam. De ez nemcsak velem történt meg, hanem Kolozsváron is: Dorián Icuka, Krasznai Paula is korán mentek nyugdíjba, mégis, amikor visszahívták őket egy-egy szerepre, ragyogóan alakítottak. Ha lett volna rendező, aki a nyugdíjazásom után is folyamatosan foglalkoztat, játszottam volna. Eleinte nem is hiányzott. Annyira nyakig voltam azzal a helyzettel, ami a ’80-as évek közepétől beállt! (…) Nem a szerepekbe, nem a próbákba untam bele, hisz az életszükséglet egy színésznek. Hanem abba a nyavalyás léthelyzetbe, a munkakörülményekbe, meg hogy az áramkorlátozás miatt a nézők is elmaradoztak a színházból.

Hogyan lehetett kikapcsolódni ebből a nyomasztó helyzetből?

Kikapcsolódásnak a barátok voltak és a römizés velük. De szabadnap ritkán volt, és én olyankor is koncertre mentem a fiammal. Majd, miután már megvolt a kis Trabantunk, akkor az állandó mehetnék, horgászni jártunk – én ültem a parton és kézimunkáztam –, bejártuk a Székelyföldet, megnéztük a moldvai kolostorokat, elmentünk a tengerig. Ahogy tavaszodni kezdett, én kívánkoztam a hegyre. Ki a poros, lapos kisvárosból, fel a hegyekbe! Lám, mostanra kaptam egy egész hegyet, amit mindennap mászhatok, csak most már nem bírom… Mindig azt mondtam, az egyetlen hely, ahova soha nem költöznék, az Vásárhely.
(…)
Kolozsváron a férjem az Utunk szerkesztőségében dolgozott, tanított az egyetemen, aztán alapító tagjai voltunk a hatodik magyar színháznak – mindig tele volt a lakásunk emberekkel, más városból jött barátokkal, írótársakkal.
Olyan kamaszos, romantikus döntésnek tűnik az, hogy a pályakezdő színész, huszonéves fiatalasszony az idegen városban való színházalapítást választja. Holott Kolozsváron voltak a szülők, és a férj meg a biztos állás.
Maradhattam volna Kolozsváron, mert volt egy olyan törvény, amely szerint a feleség abban a városban juthatott munkához, amelyben a férjének lakhelye és állandó munkahelye volt. De Harag hívott, hogy legyek együtt a színházalapításban is az évfolyammal. És hívta Ferit is, mert dramaturgra, irodalmi titkárra volt szüksége.
Elkerültünk Nagybányára. Akkor már működött egy éve a román színház, velünk együtt kéttagozatos lett. Neves színészek dolgoztak a román társulatnál akkor, olyanok, akik később a bukaresti Nemzetihez, a Komédia Színházhoz kerültek. Ott is az történt, hogy egy évfolyamnyi fiatalhoz „odacsatolták" az időseket.

Hogyan boldogultak, ami a színházon kívüli életet illeti? Nem könnyű dolog színészfizetésből egzisztenciát teremteni.

Mindannyian albérletben laktunk, különösen azok, akik már házasok voltunk. Mi Ziffer Sándor nagybányai festő lakásába kerültünk, egy szobát kaptunk az eléggé roggyant házban, ahol iszonyú hideg volt. A fiúk viszont az István-szállóban laktak, az amolyan munkásszálló-féle volt, emeletes ágyas szobákkal, amelyeknek a falai beáztak. (…) Hanem a nagybányai közönség felkarolta a színészeit, az emberek segítettek mindenben, amiben csak tudtak. (…) Ez valamennyire pótolta az otthont. Mert volt ott sírás-rívás… Ahányszor felültem a vonatra vagy a repülőre, és mentem vissza Kolozsvárról Bányára, végigbőgtem a búcsúzkodást és az egész utat. Pedig csodálatosan szép volt a három bányai év.

’56-ban a színház mégis fogta a sátorfáját, és odébbállt egy várossal. Miért?

Szeptemberi határozatnak neveztük a döntést, hogy átköltözzünk Szatmárra. Ott állt üresen a gyönyörű épület, amit az osztrák Fellner és Helmer építettek. Én emlékszem arra az időre, amikor még forgószínpad is volt. Hogy ezt miért szüntették meg, nem tudom. Nagyszerű dolog, hogy amikor több helyszínen játszódik egy darab, nem kell hosszú sötétet tartani, amíg átrendezik a színpadot, hanem hátul bedíszletezik, és gyorsan átforgatják a színváltozásnál. Nagyszerű akusztikájú, szépséges épület volt a szatmári egészen addig, amíg valakinek eszébe nem jutott, hogy építsen egy körfolyosót, és lebontsa a pénztárat, meg tudom is én, micsoda változtatásokat műveltek még, amivel statikailag tönkretették a színházat. Akkor elkezdett süllyedni az épület, és meg is hasadt a fala. Igaz, hozzájárult az is, hogy a városnak nem volt művelődési háza, és a Megéneklünk Romániát a színházterembe zsúfolták be. Az őrületes tömeget, a nagy dobogtatást nem csoda, hogy nem bírta az a kis ékszer épület. Bár én azt szoktam mondani, hogy elmentem nyugdíjba, és utánam hasadt meg az épület szíve… (…)

Milyen visszhangja volt a szatmári színházalapításnak?

Az erdélyi magyarságnak nagy lendületet adott, hogy megalakult a hatodik magyar színház. A társulat tagjai többnyire egykorúak voltak, és már az akadémián jól összeszoktunk. ’56 októberében – alig pár napra rá tört ki a forradalom Magyarországon –, amikor megtörtént a szatmári „letelepedés", a kolozsvári írók, az Utunk szerkesztősége Szatmáron az utcára vonulva ünnepelt. Barta Lajos darabja, a Szerelem volt a díszelőadás. Ebben szerepelt egy virágkosár, azt vitték magukkal, és vonultak végig az utcán. Ez a hangulat végigkísért a pályán, csak a ’80-as évek közepétől kezdett megszakadni, amikor már annyira figyelték az embereket, és követték minden lépését. Azelőtt Bukarest nem volt messze, Szász János időnként csak úgy eljött nézni minket, Anamaria Narti, a Teatrul folyóirat munkatársa beült hozzánk három hét próbaidőszakot végignézni. Mi is sokat mentünk Bukarestbe. Kacsir Micu mindig jött, Halász Anna szintén, hiszen ez volt a foglalkozásuk. (…) Írók, szerkesztők jártak hozzánk, nálunk szálltak meg, amikor megfordultak a városban. Sokszor eszembe jut, hogy szegény Feri mennyire egyedül érezhette magát Szatmáron, mennyire hiányozhatott neki a kolozsvári szerkesztőség és a parázs, mozgalmas irodalmi élet. Volt néhány irodalomtanár, akikkel időnként beszélgetett, de azoknak más életritmusuk, más napi programjuk volt. Feri későig benn ült a színházban, ők viszont nem jártak ki este, mert hajnalban keltek, korán kezdték a tanítást. Borzalmasan hiányozhatott neki.
Akadémista koromban sokat jártunk Gaál Gáborékhoz, Szász Jánosékhoz, Márki Zoliékhoz, akik szintén az Utunknál dolgoztak. Nagy, heves viták, számomra érthetetlen irodalmi csevegések, csatározások törtek ki ilyenkor. Én rettenetesen untam az efféle irodalmár és szerkesztői beszélgetéseket, egy kukkot sem értettem belőlük.
Szerettem viszont az olvasó-elemző próbákat. Nálunk az olvasópróbán az irodalmi titkár – kezdetben az én férjem, Kovács Ferenc – folyamatosan jelen volt. Felkészült a darab elemzésével, felkészült a korból, amelyben a darab játszódott, és afféle előadást tartott a színészeknek ebből. Utána következett a szövegelemzés. Nekem ez volt a kedvencem. Ekkor lépésről lépésre végigvettük, hogy melyik szereplő melyik replikával mit akar tulajdonképpen mondani, aközben a másik mit gondol stb. Mert az egész darabot, az egész majdani előadást ismerned kell ahhoz, hogy a saját szerepedet jól meg tudd oldani. (…)

Megkérem, beszéljen bővebben erről, hiszen színházban a munkamódszer műhelytitok, ezért nagyon izgalmas a kívülálló számára.

Fontos, hogy már évad elején tudtuk egész évre előre, milyen darabokat fogunk bemutatni, és melyikben ki milyen szerepet kap. Mindenkinek volt kisebb és nagyobb szerepe is. Az első hat-nyolc év a bányai-szatmári színházban úgy telt el, hogy a próbákon minden rendező és az irodalmi titkár is jelen volt. Megtárgyalták egymás között az észrevételeiket, egyeztettek, ötleteket adott mindenki, de összehangolták őket. Előadás után is volt megbeszélés, sőt, a rendező jegyzetelt az emlékpróbák alatt, és próba után másfél-két órát ültünk még benn, és ő elmondta az észrevételeit, tanácsait.
Manapság nem sok színház dolgozik így. Pedig ez a módja, hogy megóvják az előadást a rutinossá válástól. És a társulat közösségi életét is meghatározza, hogy előadás után szétfut a csapat, vagy van egyfajta levezetése a munkának.
Valószínűleg ez a munkamódszer kovácsolta össze a társulatot, meg az, hogy minden színész minden előadásban benne volt, mert annyira kevesen voltunk. Már az akadémián így dolgoztunk: a színész-mesterségtanárok, Delly Ferenc, Kovács György, Senkálszky Endre kiértékelték a munkánkat. Másképp nem is tudtam volna dolgozni. Visszajelzés nélkül hogyan lehetne továbblépni?! Próbálunk, de nem tudom, hogy jó irányban haladok-e, érzem, hogy valami baj van, de nem mondják – így nem lehet dolgozni. (…)
Aprólékosan megbeszéltük egymással a darabot, a rendezői elképzelést. A próbák szünetében vagy az öltözőben egész kicsi részletekbe menően lebontottuk, hogy egy-egy pillantás, gesztus, félszó mit jelent, milyen érzést vagy gondolatot hivatott közvetíteni. Ennek köszönhetően, ha az előadás összejött, valami olyan erős kapocs fogott minket össze! Szerintem ennek a színháznak ebben volt az ereje, az erős emberi kapocsban. Csíkyvel is, Boérral is így dolgoztunk, mindketten igen igényes színészek. Volt úgy, hogy hamarabb mentünk be próbára, csak ezért. Jólesett, hogy ugyanezt tapasztaltam Rappert Gábornál, István Istvánnál, amikor a Csirkefejet próbáltuk. (…)

A szereposztásokat nézegetve azt látom, Csíky András szinte állandó partnere volt Emmi néninek, amíg át nem szerződött Kolozsvárra. S ha felidézem hozzá kapcsolódó előadásélményeimet, valóban egy roppant fegyelmezett, aprólékos színészt látok. Milyen volt vele dolgozni?

A drámai vagy szerelmes szerepekben ő volt a partnerem, mert ő volt a társulatban a – mondjuk úgy – drámai és lírai színész. Van humora, természetesen, hisz minden színésznek kell legyen humora, mégis jobban találtak rá a drámai mélységű szerepek. Nagyon jól tudtunk együtt dolgozni, a játék minden mozzanatát megbeszéltük, kidolgoztuk. Engem mindig elragadott a hév, annak ellenére, hogy tudtam, mit vár tőlem a rendező. De nagyon vitatkozó természetű voltam, ellentétben Csíkyvel, akinek pontosan el kellett magyarázni, hogy mit hogyan csináljon, melyik replika miről kell szóljon. Mióta elszerződött Szatmárról, még láttam párszor, és azt gondolom, azóta is így dolgozik. Nagyon igényes, mindent megbeszél a rendezővel és a partnereivel. Nem improvizál a próbákon, hanem a rendezőtől várja az utasításokat. Az improvizálás inkább Ácsra volt jellemző, ő sokkal könnyedebben, magabiztosabban viselkedett, már az akadémián is. (…)

Mit gondol, Csíky András és Boér Ferenc miért szerződtek el a szatmári színháztól?

Szerintem mindketten azért mentek el Szatmárról, mert újítani akartak, más színházat, más partnereket megismerni. Talán meguntak minket, de az is lehet, hogy sokszor visszasírtak. A mostani helyzetben viszont azt mondom, szerencsésen döntöttek. Ebben a szakmában nem árt, ha elmozdul néha az ember. Nincs mit csodálkozni Harag Gyurin sem, amiért elment attól a színháztól, amelyet ő alapított. A színházvezetés olyan teher, amely mellett nem fér meg a rendező kísérletező kedve. Harag elment, hogy fejlődhessen, kibontakozhasson mint rendező. Nekem is lett volna alkalmam elmenni, Ferinek is, de végül mindig lusták, kényelmesek voltunk a változtatáshoz. Munkánk volt, a gyerek ott járt iskolába – nem megyünk mi már sehova. Negyven évig Szatmáron éltem. Nagyon későn, alig négy éve szántuk rá magunkat a költözésre, hogy minél közelebb legyünk a fiamhoz. Ezért sem tudom megszokni a várost. (…)

Egy gondolat erejéig sem merült fel, hogy esetleg a marosvásárhelyi színháznál is szükség lehet Elekes Emmára?

Én félek az idegen társulattól, rosszul érezném magam egy másik közösségben. A saját színházamban tudtam, hogy ki mit akar, talán azt is tudtam, hogy ki mit ér, hogy mennyire kedvel, tart tőlem, vagy elutasít. Borzalmas lehet egy idegen közegbe csöppenni. Nem tudni, hogy kiben mi lakik, akármilyen kedves is, milyen hátsó szándék van benne – én az ilyesmihez túl érzékeny vagyok. Ilyesmi előfordul a színházban, ez természetes velejárója a színházi munkának: ha valaki nem játszik annyit, mint te, mellőzve érzi magát, akkor nincs túl nagy szimpátiával irántad. Hacsak nem annyira intelligens, hogy felismerje, az illető szerep esetleg nem is való neki. (…)
Egy társulatban a tökéletes, ideális helyzet, hogy senki ne legyen még titokban sem féltékeny néha a kollégára – szerintem ez nem is létezik.
Én mindig azt hittem, hogy engem mindenki szeret. Talán azért, mert nem volt időm a színházi intrikákra figyelni. Ha épp nem játszottam, nem volt szerepem, akkor lekötött a családom. Élt édesanyám, anyósom, apósom, a gyerek, a rokonok… (…) Szóval mindig dolgozott bennem valami, hogy nekem menni kell. Ezért szerettem a turnékat is, akármilyen hideg volt. És soha azt meg nem engedtem magamnak, hogy valamit pluszba felvegyek a színpadon az eredeti kosztüm alá vagy rá, csak, mert farkasordító hideg van a színpadon. Na és ha hideg? Ki kell bírnom! Nem fosztom meg a közönséget az élménytől, mikor amúgy is kisebb a színpad, és a körülmények sokat rontanak az előadáson. Amikor játszom, belelendülök, és úgysem érzem. Igaz, most érzem az eredményét, nagyon reumás vagyok. De lehet, hogy hajlamos is vagyok rá, s akkor a színházra fogjam az egészet?!
(…)

Részlet a Polis Kiadó Prospero Könyvei sorozatában ősszel megjelenő Elekes Emma-életinterjúból.