[Látó, 2008. július]
Néhány hónappal e történet megírása előtt felálltam a konyhai asztal mellől, őszinte, fiúi szeretettel csókot adtam anyám homlokára, megköszöntem az ebédet, majd szokásomhoz híven aludni mentem. Az ágyam puha volt, ahogy gyermekkorom óta mindig, s oly könnyen jött álom a szememre, mintha nem negyvenöt éves, sikertelenségeitől meggyötört felnőtt lennék, hanem egy kisiskolás, aki gondtalan, nyári szünidejét tölti. Délután három óra körül anyám ébresztett, s miután felvettem az általa kikészített ruháimat, napi rendszerességű sétámra indultam, ami a közeli folyó egyik partjáról vitt át a másikra a hídon keresztül, majd vissza. A lakás ajtajának becsukása után a szürkére festett lépcsőházban lassú léptekkel indultam lefelé, s közben azon gondolkodtam, bár sokadszorra van részem a munkanélküliek egyhangú mindennapjaiban, mégis úr vagyok, hiszen a napnak ebben a szakában kedvem szerint tehetek bármit, s ez boldogságot okoz. A kapun kilépve kihúztam magam, kidüllesztettem mellkasomat, s kopott ruházatom ellenére olyan büszkének és méltóságteljesnek akartam látszani, amennyire csak lehetett. A nyári melegben gyorsan leizzadtam a kék pulóveremben, s bár a testszagom kétutcányi távolság megtétele után már az orromat facsarta, nem vettem le, nehogy a mellettem elhaladók is megérezzék a büdösséget. A környékbeli boltosoknak hangosan köszöntem be üzleteikbe abban a reményben, hogy a legközelebbi vásárlás alkalmával ismeretségünkre való tekintettel kedvezményt kaphatok tőlük, s bár ezt gyermekkorom óta minden nap megteszem, ahogy anyám tanította, jelentős árengedményeket még sohasem kaptam.
A folyón átívelő hídra lépve, a sétáimra rendszeresített témát vettem elő a fejemben, s azt latolgattam, ha egy katasztrófa miatt a férfiak engem és egy másikat kivéve kihalnának a földről, az életben maradt, több millió nő közül hány választana engem utódnemzés céljára, és mennyi őt. Néhány hete foglalkozom csak a kérdéssel, de a mellettem szóló érveket már magabiztosan és hosszú sorba állítva tudnám bemutatni, ha erre a nők meggyőzése miatt szükség lenne egyszer, s ma is úgy tűnt számomra, bár hajszálnyival, de én lennék a népszerűbb. A híd közepén jártam, és tovább boncolgattam magamban a problémát, felkészülve ellenfelem lehetséges kritikáira, amikor tőlem három méterre egy autó felhajtott a járdára, majd a korlátot átszakítva a folyóba zuhant. Hosszú másodpercekig mozdulni sem tudtam a rémülettől, hiszen csupán néhány lépés választott el attól, hogy a kocsi magával sodorjon, de a bámészkodók lökdösődése miatt erőt kellett vennem magamon, s egyre gyorsuló léptekkel elindultam hazafelé, hogy anyámat mihamarabb értesítsem a fejleményekről, majd visszafutottam, nehogy lemaradjak a folytatásról.
Napokig nem tudtam szabadulni az élménytől, s a szobámban az ágyamtól az ablak felé piros ragasztószalaggal jelöltem ki azt a távolságot, ami elválasztott a haláltól. Sokat töprengtünk anyámmal azon, vajon szerencsétlen és véletlen balesetet láttam-e, vagy öngyilkosságot. Minden gondolatunkat, feltételezésünket leírtam, s később listába szedtem az általam felismert tényeket, majd ezek alapján úgy láttam, a sofőr szándékosan okozta saját halálát. A döntésem megszületésének délutánján vonalas, nagy alakú füzetet vettem, hogy az üggyel kapcsolatos feljegyzéseimet rendezett formában megírhassam, valamint az esethez kapcsolódó újságcikkeket melléjük ragaszthassam.
– Megint regényt ír, Nagy úr? – kérdezte a papírbolti eladónő, akibe évek óta szerelmes voltam, viszont sohasem mertem megvallani neki az érzéseimet.
– Nem – válaszoltam szégyenkezve.
– Nem is kérdeztem még, hogy megjelentek-e a regényei?
– Nem, sajnos nem.
– Egyik sem?
– Nem – feleltem, s abban bíztam, könyörületes lesz hozzám, nem kérdezősködik tovább a témáról.
– Hányat írt?
– Tizenhármat.
– Olyan sokat?! – válaszolta gúnyosan, majd fizettem, és kiléptem az üzletből.
Hazaérve a vonalas füzetet az ablakom előtt álló kopott íróasztalra tettem kinyitva, majd egészen estig azon dolgoztam, hogy a korábbi feljegyzéseimet rendszerezetten belevezessem. Munka közben elhatároztam, hogy új fejezetet nyitok az életemben, s az újságok által megírt történetekből összegyűjtöm magamnak a tanulságokat.
A helyi lapok több cikkben foglalkoztak a folyóba zuhant autóval, s a megkérdezett szakértők a fiatalok körében manapság divatos öngyilkossági szokás példájának tekintették az esetet, ami nagyon meglepett. A szerzők szerint a mai huszonévesek megoldhatatlannak látszó problémáik elől menekülve egyre gyakrabban lesznek öngyilkosak akár csoportosan is (utólag derült ki, hogy az autóban négyen ültek). Haláluk az általuk megtapasztalt igazságtalanságok elleni lázadás, amely nem csupán figyelemfelhívás, hanem a földi élet teljes elutasításának kifejezése. A szokás nem köthető vallási csoporthoz. Eltérő anyagi helyzetű, iskolázottságú fiatalok gyakran spontán szerveződő öngyilkosságairól van szó. Az újságírók értelmezése nyomán keveredtem bele én a folyóba zuhant autó történetébe igazán, s mielőtt ennek okát leírnám, bemutatkozom, mert eljött az ideje. Nagy Sándor vagyok, 168 cm magas, átlagos testalkatú, barna szemű, enyhén kopaszodó, munkanélküli, nőtlen, gyermektelen. Élettörténetem összefoglalásaként elegendő, ha sikertelenségeimről írok röviden. Gyermekkoromban focista akartam lenni, azonban már az első edzésen kiderült, hogy zavarba jövök a felém repülő labdától, s mivel a sportágnak olyan változata nem létezik, amelyben tőlem csak távolodik a játékszer, fel kellett adnom az álmomat. Felnőttként valamennyi utamba akadó szakmával megpróbálkoztam. Először kőműves mellett segédmunkásként dolgoztam egy építkezésen, s olyan lassan végeztem a munkámat, hogy a főnököm szerint a bérem negyedét sem érdemeltem meg. Alkalmi állásaim sorában többek között a pincéri munka, a takarítás, az adatrögzítés és az áruházi eladó is szerepelt, s mivel sehol sem sikerült az elvárásoknak megfelelnem, mindenhonnan rövid idő elteltével eltanácsoltak. Anyám évekig kétségbeesetten nézte szakmai próbálkozásaimat, majd azzal az indokkal, hogy túlságosan öntörvényű vagyok valamely munkakörnyezetbe való beilleszkedéshez, elhatározta, írót farag belőlem, s megvette a szobámba a kopottas asztalt, majd arra kényszerített, hogy gyakorlásként naponta tíz órán keresztül többszörösen összetett, cikornyás mondatokat fogalmazzak az általa megadott témákban. Dolgozataim születtek az autóutak építéséről, a világvége lehetséges módjairól, a soha nem szűnő szerelemről, a macskák párzási szokásairól és az űrhajósok ruházatában fellelhető divatokról. Sokoldalúságomat harminckettedik életévemben ítélte anyám elég érettnek ahhoz, hogy első regényem megírására buzdítson, s a begyakorolt, túldíszített mondataimmal ötszáz oldalas mű megírását tűzte ki célul, ami el is készült, de egyetlen kiadó érdeklődését sem nyerte el. Az első sikertelenség nem szegte kedvünket, s évente születtek meg az egyre nagyobb terjedelmű, egyre összetettebb, túldíszítettebb mondatokat tartalmazó regényeim, amelyek megjelenése az elsőhöz hasonlóan elmaradt, de mindig abban a meggyőződésben vágtam neki a következőnek, hogy az előbbi hibáival teljesen tisztában vagyok, s most kezdődik a sikert hozó mű megírása, az eddigi csupán a tanulópénz volt.
Nincs önbizalmam, nem hiszem azt, hogy bármely rám bízott munkát el tudom végezni, és talán sohasem lesz annyi jövedelmem, amennyi az anyámtól való elköltözést lehetővé tenné.
Apámat nem ismertem, mert hét hónapos koromban elhagyott minket. Öntudatomra ébredésem első napjaitól anyám kettős nevelésétől szenvedtem: egyrészt katonás szigorral egyengette az életemet, másrészt erős meggyőződéssel vallotta, hogy sohasem viszem semmire. Életem egyetlen fontos ténye az, hogy létezem, nem lettem öngyilkos, holott ezernyi alkalmat s okot találhattam volna rá. A folyóba zuhant autó története azt a kérdést vetette föl bennem, hogy ennyi sikertelenséggel a hátam mögött, miért nem vetettem még véget az életemnek. Miben bízom? Mit remélek? Meglepett, hogy nem tudtam gyors választ adni, nem volt a fejemben készen egy mondat, amire az életemet alapozhattam volna, s csupán a dolgok véletlenszerű alakulásának köszönhetem létem okának felfedezését.
A roncsokat a baleset után egy-két órával emelték ki a folyóból, és a part melletti kávézó parkolójában helyezték el ideiglenesen. A rokonok, az ismerősök és a barátok koszorúi néhány óra alatt belepték az autót, körülötte sokan gyújtottak gyertyákat, s ezért a hatóságok kegyeleti okokból, a család kérésére az elszállításának elhalasztása mellett döntöttek. A kávézó tulajdonosa, akié a parkoló volt, hozzájárult, hogy a helyzetre való tekintettel néhány napig még ott tárolják a roncsot.
Máig tisztázatlan, hogyan kezdődött a vita, a család és a hatóságok között azt követően, hogy a roncs elszállítására előbbi engedélyt adott. Az újságok cikkei alapján a viszony közöttük akkor mérgesedett el, amikor tisztázni kellett volna, ki állja a szállítás költségeit. A hatóság szerint a családnak kellene kifizetnie az összeget, tekintettel arra, hogy akkor, amikor az elszállítás időszerű lett volna, az ő kérésükre nem történt meg. A család azzal érvelt, hogy a hatóságnak mindig és mindenkor kötelessége teljesíteni a munkáját, s az elszállítás költségeinek áthárítását sértésként értékelték. A sajtó jelentős érdeklődése miatt a vita rendezésében az önkormányzat képviselőtestületének megbízottja közvetítő szerepet ajánlott a feleknek.
A tárgyalások második napja érdekes fordulatot hozott.Mind a család, mind a hatóságok képviselői egyetértettek abban, hogy a városban az öngyilkossági hullám visszaszorítása az önkormányzat feladata lenne, aminek nem tud eleget tenni, s ezért a legalapvetőbb és legelvárhatóbb cselekedet az lenne a részükről, ha magukra vállalnák a szállítás költségeit.
Az önkormányzat hivatalos közleményben zárkózott el attól, hogy külső nyomásnak engedve bármilyen módon eltérjen eredeti koncepciójától, azaz a tárgyalásokon való közvetítői szereptől.
A felek napokon keresztül üzengettek egymásnak az újságokon keresztül, de álláspontjaik nem változtak. A sajtó érdeklődése az ügy iránt – látva a felek hajthatatlanságát – már-már lankadni kezdett, ám egy nap a család érdekes bejelentéssel állt a nyilvánosság elé. Egy számukra eddig ismeretlen, külföldi, magát művésznek mondó férfi magas áron megvásárolja tőlük a roncsot, a kávéház tulajdonosától pedig a parkolónak azt a részét, ahol az állt.
Az ismeretlen művész a sajtónak elküldött közleményében a következőket írta: „Egy barátomtól hallottam a baleset és a roncs történetét. Azonnal ide utaztam, hogy a helyi újságokból tájékozódjam a részletekről. Néhány napja megkerestem a családot és a kávézó tulajdonosát, felajánlottam nekik a roncs illetve a terület megvételét, s mind a ketten igent mondtak. Az autó megmaradt részét ott hagyom, ahol most van, és szoborként fogok tekinteni rá, amely ennek a történetnek a jelképe. A roncsot magára hagyom, hogy az élet rozsdásodással, firkálásokkal és az alkatrészek szétlopkodásával tovább »faragja«. Az eset szerintem a legjobb példája annak, hogyan fordul át a kisstílűségen a tragédia komédiába."
A művész közleménye napokon keresztül foglalkoztatott, s a következő tanulságra jutottam: Manapság leginkább az érdekel, ha egy katasztrófa miatt rajtam és egy másikon kívül kihalna minden férfi a földről, a sok millió nő hány százaléka választana engem utódnemzés céljára és mennyi őt – erről már írtam korábban. Esélyeim latolgatása közben rákényszerültem arra, hogy önmagamban értékeket fedezzek föl, hogy a másik férfival való, elképzelt vitámban be tudjam bizonyítani, én lennék a megfelelő partner a nők számára, s bármilyen hihetetlen, ha ezzel a helyzettel foglalkozom, magabiztos vagyok, úgy hiszem, érek valamit, s az életemet nem látom kilátástalannak. A fejemben a világ legodaadóbb szeretőjévé váltam, s a képzeletemben biztos vagyok abban, hogy új önmagamat egyszer valakivel megismertethetem.
Az álmozás tart életben – ez a végső ok arra, hogy létezem.
Az óra elütötte az éjfélt, mire a történetem leírásában eljutottam idáig, s a kezem a szememmel együtt elfáradt, alig bírom már róni a sorokat. Tudom, hogy nincs logikai kapcsolat a művész közleménye és a tanulságom között, mégis kiváltó oka volt, előhívta bennem a felismeréseket.
Vonalas füzetem utolsó oldalára értem.
– Még ébren vagy? – nyitott be a szobámba anyám váratlanul.
– Igen – feleltem félszegen.
– Aludj!
– Azonnal.
– Már két órája aludnod kellene. Zavar a villanyod fénye.
– Mindjárt alszom.
– Ne kelljen még egyszer bejönnöm! Te is olyan vagy, mint az apád, nem törődsz másokkal.
– Mindjárt alszom – válaszoltam, s kiment.
Befejezem a történetet, mert elfáradtam, s már mindent leírtam, amit fontosnak gondoltam. A füzetem betelt, s azt hiszem, anyám elől rejtegetni fogom.