Szótárt hordoztam egy őszön át
a zakómba varrva az őrök előtt,
ha motoztak, az izzadság elöntött,
mint jótékony köd a Deltát.

Írott kapcákkal a hátamon
toltam rabszekerem föl rámpán,
s ha fölértem, fénylő csoda várt rám,
kinyílt a láp, a vérző szirom.

Most már más szót azóta sem
tudok, bárhogy forog az eszem,
a futó esők vize rég lemosta

szószedetem; mint a táncterem
forog a táj, s emlékezetem
törülközik mind homályosabbra.