[Látó, 2006. március] 

Van a táskámban egy vanília-cseresznye ízű ajakbalzsam. A tégely piros, a táskám is piros, virágmintás, a virágok bogyói apró gyöngyök. Semmi más nincs a táskámban. Sétálok az utcán, és tudom, hogy semmi nincs a táskámban, csak egy tégely ajakír, ettől kiszolgáltatottnak érzem magam. Nincs nálam zsebkendő, pénztárca, igazolvány, kulcs, mobiltelefon. Ez a sorrend, így kell elsorolni, mielőtt elmegyek otthonról. Nagymamámtól ered ez a szokás, és most elképzelem, hogy áll kék ruhában az ajtóban, kezén fehér kesztyű, kalap, haja sűrű és hullámos. Áll az ajtóban, készül valahová. Anyukám tizenöt, a bájos és kedves Zsuzsika, csak épp nem meri fölvenni a telefont. Mert akkor mit is mondana? Halló! És utána mit? Nagymamám áll az ajtóban, szedelőzködik, és sorolja: zsebkendő, pénztárca, igazolvány, kulcs, cigaretta.

Anyukám figyel, tudja, hogy ezek a fontos dolgok. Milyen a nyár Ontarióban? Ugyanolyan forró és sűrű, mint Nebraskában vagy Iowában? Fúj a szél a végeláthatatlan búza- és kukoricamezőkön? A szél, ami nem hoz enyhülést, olyan, mint sütőben a ventillátor, nem hűt, csak kavarja a hőt. Mi lapul Gizella táskájában, amint halad az utcán Windsor, Ontarióban a házak között? A pénz, amivel kifizeti a boltját terhelő adósságot? Egy levél a kamionsofőr öccsének, akit hátrahagyott Magyarországon? A hajójegy, amivel hamarosan elutaznak Budapestre, hogy tíz év után a lánya újra láthassa az apját? Vannak fák az utcán? Szereti Gizella ezeket a fákat? Élvezi-e a napot, érzi-e bőrének illatát, amint megpuhítja a meleg? És a járda, melyen cipője kopog, milyen ez a járda? A cipője kicsit szorít, fehér lakk, mint a táskája. A táskája, amiben ott lapul a zsebkendő, pénztárca, igazolvány, kulcs, cigaretta. Mikor beszáll a kocsiba, rágyújt.

Zsuzsika otthon, harminc évvel később. Fölveszi a telefont, a lánya az, Magyarországról hívja, sír. Aztán már mindketten sírnak. A lánya egy sötét, budapesti lakásban. A szerelme elment, lejárt az ösztöndíja, hazautazott. Egyedül van egy budapesti lakásban, ahol hallja, ha a szomszéd fürdik, csobog a víz, a kakukkóra kakukkozik; sír, és felhívja anyukáját otthon, Connecticutban. Zsuzsika miután leteszi a telefont, letörli könnyeit. Később összeszedi a holmiját: zsebkendő, pénztárca, igazolvány, kulcs. Cigaretta már nincs. Anyja is leszokott rég. De a felsorolás megmaradt. Egyszer elment a barátnőjével egy egész napra Torontóba, gimnazista volt még, és nem sorolta a listát. Kabátzsebébe vágott egy húszdollárost, és elindult. Torontóban aztán egy galamb rákakilt a fejére, és nem volt nála zsebkendő.

Azóta sorolja a listát. A zsebkendő a legelső, a legfontosabb. Most is hangosan elmondja a listát, bezárja az ajtót, és elindul. Beindítja a motort, a táskáját a hátsó ülésre teszi, elkezdi kapargatni a jeget a szélvédőről. Padlizsánszínű Chevy kombi. Van mit kaparni róla. Közben a lányára gondol. A lánya Budapesten fekszik egy ágyon, ruhástól, hallgatja a szerelme kazettáját, a szerelme hangját, míg el nem alszik. Addig sír, míg el nem alszik, aztán reggel újra kezdi. Elfogy a zsebkendője. Anyja kapargatja a jeget, beszívja a friss, új-angliai levegőt, fagyos és éles, és egy kicsit buja, érezhető benne az égett fenyő édes illata. A kesztyűje átázik, leveszi, a táskája mellé teszi, kiterítve. Elindul óvatosan a jeges kisúton. A főút már tiszta. Szereti ezt az utat, behajolnak a fák. Most még jobban lehajlanak az ágak, rajtuk a sok, tiszta hó. Fölteszi a napszemüvegét a piros lámpánál, annyira vakít a havas táj. Elhalad a Mr. Donut előtt, ahol a lányával ültek minden szombat reggel, mikor hegedűórára vitte Hartfordba. Minden szombaton ugyanazt rendelték: cherry cheese. Most már nem mennének be a Mr. Donutba, félelmetes hely lett, sötét és riasztó, tele idegenekkel. Elhalad a Mr. Donut előtt. Hová megy? A kesztyűje szárad a hátsó ülésen, amíg megveszi az utolsó ajándékokat a hartfordi mallban.

Mire visszaér, a kocsit újra hó takarja. Beteszi hátulra a csomagokat. Jövő héten hazajön a lánya. Karácsony, a lánya díszíti a fát, amíg ő a konyhában szórja a köménymagot a sós stanglira. Együtt lesz a család. A kandallóban ég a tűz. Egyszer egy évben gyújtanak be; nehéz takarítani, és bepiszkítja a szőnyeget. Beszáll a kocsiba. Nem takarítja még le a havat. Ül a kocsiban, sötét van, de mégis világos a fehér hótól és a mall fényeitől. Hallja a többi kocsi motorját, a roppanó lépteket a porhóban, a hókotró kocsit, amint küszködve tisztítja a parkolót. Ül a kocsiban. Tompa csend és hideg. Nem lehet kívülről látni, Zsuzsika bent ül, és sír. Előveszi táskájából a papírzsebkendőt.

Sétálok az Andrássy úton a piros szatén táskámmal, benne egy piros tégely ajakbalzsam. Élvezem a fákat és a tavaszt, élvezem, hogy kopog a fehér cipőm a járdán. Kicsit szorít, majd megszokom. Élvezem, hogy a nap melegíti az arcomat, és megpuhítja az ajkamat. Ma valamiért nem soroltam el a listát. Nincs nálam zsebkendő, pénztárca, igazolvány, kulcs, mobiltelefon. Kiszolgáltatottnak érzem magam. Nem tudnak elérni, nincs pénz nálam, hogy vegyek egy kávét, nincs zsebkendőm, ha rám piszkít egy galamb. Nincs igazolványom, de minek is, hisz látja mindenki, hogy én vagyok. Megnyalom az ajkam, vanília-cseresznye ízű.

Megnyalom még egyszer és még egyszer. Ma nincs nálam semmi. A nagymamám úgyis beenged, ha anyukám nincs otthon. Lóbálom a táskámat, szép és piros, síkos szatén, kemények a gyöngyök.

Kinyitom, kiveszem az ajakbalzsamot, most már nincs benne semmi.