„Szívós asszony maradtál, Theodóra, fölágaskodnának reád
nemcsak a hullámok. Katonáid kanteste görcsbe rándul,
kár, hogy madárka-agya van a legtöbbnek. Szűk s fojtó
levegőjű folyosókon taperolták eleget a csapzott, tengerifű-
hajú, buja némbert. (Ki emlékszik még a cirkuszi medve-
idomár szajha lányára?) Az ortodox pátriárka, ha tehetné,
zsákba bújtatna ma is – nézzetek a keblemre! –, akár egy
szoptatós rabszolgaszajhát; pedig én testesítem meg a
fenséget és a bizánci udvari etikettet! Hiszen a császár egy
műveletlen illír paraszt, reggeltől estig képes vedelni és
zabálni, ámde az önhittséget meg az öldöklési szenvedélyt
még nagyobb túlzásba viszi. Igaz, visszafoglalta Afrikát,
Itáliát és fél Hispániát (a többi „reform” reám vár: ki-
zárólagossá tenni az ortodox hitet… Nesze neked, Róma!)
Ez az óceán is éppolyan mohón nyúl utánam és ölelne
magához, mint számtalan fojtott dühű darázslénye a
birodalomnak. Ha fulladásig telnék férfinedvekkel, habos
spermával, Justinianus ideggörcsöt kapna, vagy tán
gutaütést. Lábnyomomban langyos fényű medúza lüktet,
ilyenkor érzem a természet ősanya-erejét. Zúgó tengeri
kagyló: ha magamba szívhatnám ezt az egész kisportolt,
borotvált fejű ármádiát! Elegem van a társuralkodásból.”

Mielőtt vámpírvigyorral arcra bukott volna a nyálkás
homokban, hogy összefolyjon benne a kezdet és a vég,
még elképzelte, amint – mindegy: tengeri szörny- vagy
hurkás combú zsarnok-szerepben – villogó mozi-
vásznon mutogatja majd a kéjelgő utókor.

2006. június 30.