---

A test történetei című sorozat öt1 szövegből áll, amelyek a nyitott dramaturgia technikájára épülnek. Elképzelésem szerint az öt szöveg különböző kombinációit adná elő a színház, így a néző mindig másik két előadást nézhetne meg, akár különböző sorrendben is. Így a szövegek – és nagyjából 50–60 perces előadások – egymás tükrében és kontextusában mást jelenthetnének: a test történeteit, a lehető legkülönbözőbb fénytörésben, egyetlen színházi tér (díszlet) variációjaként.
Öt darab esetén, ha estéről estére két darabot adnak elő, a nézők 10 kü­lönböző előadáskombinációt láthatnak, a következők képlet szerint:

 , ahol n = 5 és k = 2.

A darabok külön-külön is előadhatók, önálló, egyestés előadásként.
A nyitott dramaturgia lehetővé teszi, hogy az előadások egyszemélyes színházként is létrejöhessenek, és hogy a színészek számát a rendező, illetve a producer vagy a társulat döntse el.
Mind az öt darab nők valós történeteire épül, és különböző településekhez kötődik: Budapest, Kolozsvár, Kalkutta, Róma, a 17. századtól a 21-ig.
A darabok fikciók.
A darabok: Artemisia – Róma; Éva – Budapest; Lina – Kolozsvár; Nadia – Bukarest; Teréz – Kalkutta.





ÉVA

(HANG – SZÍN)

Be kell vallanom, nem tudom pontosan,
mi az, hogy emberi méltóság.
(Jean Améry)

BEVEZETŐ MEGJEGYZÉSEK

A darab kiindulópontja és ihletforrása Surányi Z. András és Frivaldszky Bernadett Az ember lánya című, 2001-ben bemutatott dokumentumfilmje. A film nem mutat egyetlen prostituáltat sem. Egy budapesti örömlány mondja el a saját megrázó történetét benne anélkül, hogy egyetlen pillanatra láthatnánk őt, a film képsorait ugyanis a töredékes monológ sugallta szabadasszociációk szülik. Nem tudtam elfelejteni ezt a hangot, az ismeretlen nő története mélyen belém ivódott. Az ő hangjából született a darab.
Köszönöm a film alkotóinak, hogy támogató beleegyezésükkel lehetővé tették, hogy a névtelen budapesti lány élete közel jöhessen hozzám.
A darabban nem jelöltem külön a lehetséges szereplők dialógusait, a sze­replehetőségek többféle változatát.

ELSŐ JELENET

Betöltöttem a huszonhét évet... Huszonhét, igen. És hát ő tartotta a születésnapi bulit...
Igen. Amit nekem a huszonhét év alatt soha. Soha senki. És akkor, hát azokat, akiket rég láttam, azokat meghívta, és akkor itt ültek. Rengeteg embert hívott, és az asztalon huszonhét gyertya... El sem képzeltem, soha. Nagyon örültek nekem, láttam.
Idegileg kivoltam, elegem volt, nagyon. És hát akkor ajánlották, hogy utazzunk el, öt lány, Olaszba vagy hova. Németbe? Örültem, jó lesz, legalább rakok össze lakásra. És otthagytam a helyemet, az utcán. Azt a sarkot, ahol annyi ember. Jöttek, vittek, visszajöttem, visszavittek. Leszámoltam vele, én már jövő héten utazom el. Legyen ház, élet, hazajönni este, gyermekek várnak, ilyenek. Ez volt a terv. És hát itt akartam előhozni, a születésnapomon. Bejelenteni, mindenkinek. Elfújni a gyertyákat. Én nem akartam ezt űzni. Újra kiállni az utcára, újra így éljek.
Nem.
Akkor inkább az intézet. Mint régen. Amikor elszöktem az anyámtól...

MÁSODIK JELENET

Berohantam egy olyan irodába, és akkor mondtam, hogy én az intézetbe akarok jönni. Hát az anyukád hol van? Hát az anyukám, az otthon. Elmondták az anyunak, az anyu meg kegyetlenül, nagyon ütött. Kaptam én intézetet! Maradtam vele. Ütött, ahogy bírt.
Amikor az iskolát kijártam, amikor elvégeztem a nyolcat, azonnal bedobtak a téeszbe. Nem adott anyám enni, ez volt a rossz nekem. Mindig éhes voltam. Valamit adott, időre, mindig. Kétszer. Egy órakor. Meg olyan este hat órakor. Alig. Reggel meg nem. Nem tudom, miért. Utált engem, hát engem nagyon utált.
Hat órakor ébresztett, ugrás, a tegnapiakat elmosogatni, rakjak rendet, rakjak tüzet, és hát én ugráltam, mert én ilyen voltam, hogy hát amit anyu akar. A többiek meg aludtak, anyum is visszafeküdt. Nem tudom, miért. Gondolkoztam, de semmi. Nem tudtam megmagyarázni, és hát én ettől nagyon ideges voltam.
Vettem egyenként a mosatlant, kinyaltam, és sok vizet ittam rá. Hánytam, marta a torkomat a hányás, sok vizet ittam megint, hallottam, ahogy lötyög bennem, mosogatás közben. Egy egész tenger hullámzik a hasamban.

HARMADIK JELENET

Eltört a lábam, és otthagyott az erdőben. Anyu, igen.
Mentünk fát szedni, messze. Csak mi éltünk ott, azon a helyen. Üres hely, senki más. Egy ilyen homokos úton kellett menni. Erdő, ilyen sovány ártéri, nem tudom, hogy hívják. Mindig féltem tőle. Szedtem a fát, leginkább akác, fölvettem a hátamra, de ő már messze volt. Rohantam utána a fával, és elestem. Reccs. Nem a fa, a lábam. Na tessék. Ott hagyott. Ordítottam, de hiába, nem jött vissza. Anyu, anyuuu...! Senki. Csak az ordítás. A hangom. Uuuuuu! Nem tudtam felállni, menni, vinni a fát. Ő meg eltűnt a szemem elől. Meg se fordult. Erős asszony az anyám.
Nem baj, mondtam, jönnek majd az őzek meg a farkasok, megnyalják a lábamat, meggyógyítják, megtanítanak járni, és velük maradok. Nem tudom, mennyit ültem ott, meg feküdtem, de már nem fáztam, és a lábam sem fájt. Lehet, hogy elaludtam, és itt voltak az őzek? Itt voltak a farkasok? Nem tudom. Mintha még egy térdem volna a sípcsontomon, akkorára dagadt. Két térd egy lábon, nem rossz. Már nem fájt semmi, elmúlt. Boldogság, végre. De nem, mégsem. Valami orvosnál ébredtem fel, mert felébresztettek a hülyék, anyunak a húga jött értem az erdőbe, ő mentett meg. Kimentett a boldogságból anyám húga.

NEGYEDIK JELENET

Ha egy kicsit boldog vagyok, tudom, hogy jönnek és megmentenek és visszahoznak. A saját életembe. Ott a helyed. Pedig nincs is saját életem. Hova hoznak engem vissza? Nem tudom. Meggyógyítanak. Kikezelik belőlem a boldogságot. Valami csepeg belém, és elmúlik a boldogság.
Nem tudom, igen. Ez jó, legyen így: nem tudom. Jön a saját élet, ami nincs nekem.
Nem tudom, hány éves voltam. Még nem jártam iskolába. Emlékszem rá amúgy. A boldogságra, igen. Nem felejtem el. Azt gondoltam, hogy a felnőttek azért vannak. Hogy anyu kiveri belőlem a boldogságot, mert, ha megnövök, akkor könnyebb lesz, ha nem tudom, milyen. Ez a nevelés, azt gondoltam. Én nevellek, nem más, ordította, az enyém vagy, senki másé. Amikor meg az iskolában leszidtak, hogy neveletlen vagyok, tudtam, hogy igazuk van. Mit vigyorogsz, idióta, üvöltötték a fejembe?! Nem tudtam, hogy olyan szép tud lenni, amikor hangosan olvasok az osztályban, és a betűk a papíron az én hangomon szólnak. És akkor kacagnom kellett mindig. Mindig, amikor sikerült elolvasni egy mondatot. Idióta, debil! Miért ordít itt mindenki? Akkor még volt bennem boldogság. Elég sok.
Amit otthon nem vernek ki belőled, az az iskolára marad. Ott folytatják. Ott kiverik.



ÖTÖDIK JELENET

Otthonról úgy jöttem el, hogy jött az ünnep. Karácsonyeste jött, és akkor odajött valahonnan egy erős hapsi, hogy udvarolhat-e hozzám. Akartam én is, igen. És akkor azt mondta nekem anyu, hogy hozzatok innivalót. Persze, hát hoztunk. És azt mondja a hapsi, hogy itt lakik nem messze az egyik rokona, ugorjunk el hozzá. Mondom, hogy hát jó, ismerjük meg. De azért siessünk majd haza, mondtam neki. Persze, mondta. El is hittem neki. Odaértünk a rokonához, nekem is adtak italt, és ittam. Az erős hapsi először kivitt az udvarra, ölelgetett, kiszívta a nyakam. Hát észre sem vettem, hogy kiszívja... Mit csinál ez itt? Ilyen, ha az embernek udvarolnak, gondoltam, ki kell bírni, a csupasz nyakára mennek. Visszavitt a házba, nagyban ölelgetett ott is, nem hagyta abba, a rokon meg minket néz a sötét sarokból meg szuszog meg nyög nagyokat.
Jaj, jaj, jaj, hagyjál, hagyjál, hagyjál, nem, nem, nem, nem akarom.
Kopognak, verik az ajtót. Egy nagy szekrény volt ott, abba raktak be engem, hogy hát bújjak oda, ki tudja, ki az. Hallom, anyu, jön. Elkezdte rángatni a szekrény ajtaját, én meg tartottam belülről. Én is húztam, ő is húzta, de aztán elengedtem az ajtót, mert hát miért húzzam. Ahogy én elengedtem, úgy ütött rám azzal a szíjjal, amit hozott. Az arcomba. Nagyon ütött, de nagyon. Lehet, hogy igaza is volt ebben, hogy hát mit keresek én ott abban a szekrényben. Ütött a szíjjal, az arcomat is, és ahogy ott álltam az ablaknál, hát úgy ugrottam ki, az üvegen át. Kiugrottam a hóba, repültek az üvegszilánkok, utána meg rohantam az er­dőbe. Rohantam, rohantam, rohantam, és anyunak a hangját hallottam. Gyere elő, gyere csak haza, majd akkor meglátod! Semmi, egy hang sem. Azt hitte, hogy meghaltam, mert az ablaküveggel összeszabdaltam magam. Csupa vér voltam, de nem fájt semmi, csak az álom szállt rám hirtelen. Meleget éreztem, amikor elaludtam a hóban. Végre, így. Megint ez a boldogságérzés, itt van, ismerem, gyere, gyere már... Nehogy megmentsetek!

HATODIK JELENET

Rohan a hapsi, felrángat, tudtam.
Anyád elment, mondja.
Én akkor most hova menjek?
Haza.
Oda nem.
Hát akkor viszlek az anyámhoz.
Itt maradok inkább.
Hol, te?
Hát itt, a hóban.
Gyere, nem lehet.
Odaértünk, éjszaka, az anyja felébredt, rongyokat hozott. Feküdjünk le, aludjunk. De hát én nem tudtam aludni, csak az egereket hallgattam, ahogy mindenütt rágnak. Nem is aludtam semmit, hanem csak ültem. Mit csinálnak ezek? Reggel aztán látom, milyen az a lakás, csupa kosz, retkesség, szaros ruhák halomra... Úristen, hát hova jöttem én!
Eltelt három nap, azt mondja az erős hapsi, ideje, hogy együtt aludjunk most már. Nem értettem, mit akar. Aludjunk, mondtam. Mit akar ez tő­lem? Hát nem együtt élek itt az anyjával meg vele meg az egerekkel ebben a mocsokban, ahol meg se lehet mozdulni?! Eljön az este, lefekszem.
És akkor azt mondja nekem, hát te, te hogy alszol?
Mondom, hát így alszom.
Húzd le a ruhádat, a nadrágodat, mindent, és úgy.
Hogy?
Hát hogy ne legyen rajtad semmi. 
Jaj, hát én nem, eszembe’ sincs.
Hogyhogy nem? Hogyhogy?
Hát úgy, hogy nem.
Nem hagytam, hogy hozzám érjen. Úgy rúgtam, ahogy bírtam, amikor rám feküdt. És nem engedtem, nem én. Hát haragudott rám a hapsi, hogyne, mert hát nem hagytam. Hallgattam az egereket. Reggel azt mondta nekem, hogy gyere, hozzunk fát az erdőből. Megyünk a szép hóban, nincs hang. Egyszer csak puff, elakaszt, lelök a hóba, elestem. Ő meg csak húzza lefele a nadrágját, és azt mondja nekem, hogy, hogy kapd be! Hogy én, hogy én ezt bekapjam? Én bizony nem kapom be! Rohantam, rohantam, ahogy tudtam, ő meg elkapta a hajam, és újra azt akarta, és hát újra nem jött össze neki. Egész hazáig ütött. Nem fáj, nem hagyom. Ez is egy boldogságűző.

HETEDIK JELENET

Járt oda egy idős hölgy, egy öreg, támlás szék volt a hátára kötözve. Mindig vele volt a szék. Látta, hogy én hogyan élek ott. Ütöttek, alig adtak enni. Azt mondja nekem az a székes hölgy, hogy akarsz egy új helyet? Mondtam, hogy hát igen, akarok. Azt mondja, vedd fel a legszebb ruhádat, a többit meg rakd össze. Gyere. Elmentem. Valami pénzt hagyott ott az asztalon.
Nagyon szép idő volt akkor. Mentünk, mentünk, amíg egy tisztásra nem értünk az erdőben. Rengeteg ember állt ott, nem láttam még ilyen sok embert, a mi fajtánk mind. Az idős hölgy meg levette a hátáról a széket, és azt mondja nekem, állj csak fel erre a székre. Ahogy felálltam, kiáltozni kezdett:
Eladó ez a lány! Eladó!
Ne tessék engem eladni!
Hallgass, nem értesz te ehhez.
Ne tessék eladni!
Eladó!
Nem hallotta senki, amit mondok. Rengetegen jöttek oda, jöttek, jöttek... Én megveszem, én, én, én. Látták, hogy én egy új lány vagyok. És hogy még nem voltam senkivel. Garantáltan. Esküszöm mindenre, ami szent, mondja a székes asszony. Új, hú, hú, hú, nagyon szép, vadonatúj lány. Príma áru, full extra, mondta a székes.
Odajött egy ilyen hosszú asszony. Adjátok nekem, az enyém lesz. Fizetett, a többiek összesúgtak, majd elhallgattak. Csend lett. Ennek a hosszú asszonynak volt otthon egy kislánya, arra ügyeltem. És hát ott éltem, elég jól. Nem ütöttek, adtak enni. Tizenhat voltam, amikor eladtak. Tudom, hogy szép is. Erő.

NYOLCADIK JELENET

Egyszer hamarabb hazaért a hosszú asszony ura. Az ajtót kulcsra zárta. Jött, megragadott a hajamnál fogva, tépni kezdte rólam a ruhát. Ne, ne, nem akarok, hagyjon... Adott egy nagy pofont, a földre tepert, és már húzta is lefelé a nadrágját. Én meg rúgtam meg kapálóztam, nem, nem, nem, nem, hagyjon engemet... Nem szólt egy szót sem, csak nyomakodott.
Kevés beszédű emberek voltak ezek, csak néztek hosszan, és gondolkoztak.
A hosszú asszony meg rohant haza, mintha tudta volna, mi készül, vagy nem tudom. Örültem neki, nagyon. Nem mondott semmit, nagyot rúgott az urába. És akkor azt mondta, nem élhetek itt, hanem odaad az öccsének engem, hogy éljek azzal meg az anyjával.
Az meg egy olyan hülye ember volt, hogy mondjam, idegbeteg, nem tudom, olyan éneklő idióta. De nagyon.
Összeraktam a ruháimat, a kislány sírt, hogy elmegyek, én nem. Nem szabad nekem sírni. Minden nap féltem, amikor egy kicsit boldog voltam. A kislány segített. Mondtam neki, vedd át a boldogságomat, nekem nem szabad. Ő meg átvette. Van még? Van. Átöleltük egymást, táncoltunk, így adtam át neki, ami még volt. Ezt játszottuk. Tele volt boldogsággal. Aki sír, tud boldog is lenni, nekem meg ki kell űzni, ami még van. A sírást is.
Elvitt a hosszú asszony az öreganyjához, és hát ott éltünk, vele meg a bolonddal. Jó bolond volt, nem kellett félni tőle. Az öregasszony nem beszélt semmit. Kitakarítottam, mostam, hoztuk a bolonddal a fát az erdőről, elkergettem az egereket. Jó szagot hoztam, mondta a bolond, meg olyan frisset, mint az erdő, és nevetett, nevetett, visítva, mint egy ló. Nem bántam, nevessen. Örüljön nekem valaki. Egy ember.
Vele jött össze először, azzal a visítós hülyével, az ágyban. Valami szerelemféle. Lengtünk, hullámoztunk egymás felett, egymás alatt. De nemcsak. Nekiadtam, megérdemelte. Semmi boldogság, csak hát odaadtam neki, hogy ne adjanak el megint. Megszabadultam tőle, hadd csökkenjen csak a piaci áram.

KILENCEDIK JELENET

Megtalált a nővérem. Azt sem tudtam, hogy van nővérem. Ő meg megtalált. Elvitt, Pestre. Ragyogó lakása volt neki, igen, na de akkor ő már ott állt az utcán, ebből élt. Én nem is tudtam, hogy ő ezt űzi.
Nem az övé volt a lakás, hanem a fiúé, akinek dolgozott. Akivel együtt élt. Meg még mások is, lányok. És akkor rá, három nap után este, azt mondják nekem, hogy eridj le kenyérért, ide és ide. Megmagyarázták. Én meg mentem.
Láttam, hogy állnak ott a lányok. Ragyogó ruha, rúzsoztak, tükrök, hajvas, kicsi ruhák. Szépek, de valahogy mégse szépek. Mégse.
Már vártak, mondják nevetve.
Kenyérért küldtek, mondtam, sietek.
Gyere, itt fogsz állni, itt keresed a kenyeredet. Ők segítenek.
Nem én.
De igen.
Körbeállnak, magyarázzák, hogy a fiúnak dolgoznak ők is, a nővérem fiújának, ő futtatja őket. Pedig nem futott ott senki, csak állt és várt. Autók jöttek, elvittek egyet-kettőt valahova. De hát nincs is ilyen ruhám, meg hajam, semmi rúzs... Neked nem is kell, mondták, olyan gyö­nyörű vagy. Príma áru. Szabad leszel, mint a madár.
Egyszer látom, egy ilyen hosszú rendőrautó jön. Ninó, ninó. Ezek elrohantak onnan mind, ezek a lányok, egytől egyig. És hát én ott álltam, persze. Elkaptak engem, engem elkaptak.
Na, azt mondja a rendőr, hát te meg? Irány be a kocsiba!
Mondom, kenyérért küldtek. Nem engedtek el.
Valami papír?
Milyen papír? Nincs nekem papír, nem is volt soha.
Elvisznek az intézetbe.
Vigyenek.
Hát ahogy hajtottak kifelé a városból, egy ilyen nagy hájas rendőr néz engem, de nagyon.
Azt mondja nekem, na egyezkedjünk.
Mondtam, hogy hát miben.
Ha nem akarsz az intézetbe menni, akkor mind a hatunkkal leszel, baby, és minden rendben, elengedünk.
Baby, mondja a hájas, és nyúlkálni kezd. Baby, én.
Mind a hat rendőrrel legyek?!
Hallottad.
Inkább az intézet, mondtam.
Jó, akkor intézet.
Apád?
Anyám, mondtam.
Mindegy. Hol lakik?
Mondom.
Nem az intézetbe vittek, pedig így egyeztünk, hanem anyámhoz. Amit én nem is akartam. Az anyámhoz?! Odaértünk, anyu felkel, jön, azt mondja, minek hozták ide? Ahonnan hozták, ugyanoda vigyék vissza. Visszavittek Pestre.
Pá, baby, fogsz te még engedni.

TIZEDIK JELENET

Dolgozni mentem egy helyre. Takarítónő. Kevés pénz, de valami. Az én életem. Olyan, amilyen, de mégis.
Nem köszön senki, nem baj. Cigánynak nem köszönnek. Nem emelem fel a fejem, így a legjobb. Jönnek, megfogják a fenekemet vagy a mellemet. Ütök, visszaütnek. Hogy merek visszaütni, kérdik. Üvöltöznek, piros a fejük. Nem ütöttem vissza, ütöttem, mondom. Ha fogdosnak, ütök. Ők ütnek vissza, nem én. Mit képzelek? Semmit, mondom, azt semmit. Megfogtak, ütöttem, ütöttek. Nem értem, hogy nem értik.
Akadt ott egy fiú, ő is roma. Utána már nem ütöttek. Vele éltem három évig. Ő a fiam apja. Terhes lettem, na de hogy. Mert hát nem lehettünk együtt, úgy, hogy ágy vagy ilyesmi, hanem kint az erdőn vagy ilyen helyeken, bárhol. A munkásszállóba, oda nem jöhetett be. És én sem az övébe. Álltunk az ablakban, integettünk egymásnak. Ő szembe’ lakott, a másik blokkban, a fiúkkal.
Először éreztem, egyetlenegyszer, hogy jó volt. Szerelem. Szeretlek. Szeretnek. Mi ez, Uramisten?! Akkor lettem terhes. Hujjé! A vécén volt, én nem bántam. Én leültem, és ő úgy rám, valahogy. Ez ott volt, mikor jó volt.
Egy hónapos voltam, és azt mondtam, utazzunk haza. Anyuhoz. Azt hittem, hogy ez egy öröm, hogy hát én terhes vagyok. Haza is utaz­tunk. Ott is éltünk mi anyánál, na de csak addig, ameddig adtunk neki. Három hónapos lettem, elfogyott a pénzünk. Takarodjatok el a háztól, takarodjatok, menjetek innen el. Mondtam, hogy na most hova menjünk, ilyen hassal? Ahova akartok. Sehova.
Anyunak az apja odahívott hozzá, hogy lakjunk ott. Hát az is koszos volt, az a lakás, de hát örültem neki. Helyrehoztam mindent. Jöttek az egerek, puff, egyet ráütöttem, annak annyi. Hordtam a vizet, a fát, az emberem visszament Pestre. Küldte a pénzt, amíg küldte, de anyám apja azt mind elhordta. És akkor egyre nagyobb lett a hasikám. Loptam, amit csak tudtam, uborka, hagyma, kukorica, hát amit. Csirkét is. Eltekertem a nyakát, aztán hazavittem, megfőztem. Így éltem.
Jött az ünnep. Karácsony. És akkor valami a hasamat annyira szorította, egyre, egyre gyakrabban. Mondtam, hát ez nem igaz, én odapisiltem, vagy mi? Mit tudtam én, hogyan születik egy gyermek. Rohanok az egyik rokonomhoz, kérdem, mi ez? Mi van velem? Jaj, hát hívjuk a mentőt. Mentőt? Nekem aztán nem kell. És hát, hívták. Se hálóingem vagy ilyesmi, semmi. Honnan legyen? Retek ruhákban vittek be.
Ülök ott, azt mondják, hogy hát itt az ideje. Énnekem nincs is itt az időm! Ébredek reggel, és akkor hoznak ilyen rengeteg ollót, ilyen olló, olyan olló. Mit akarnak ezek? Ugrás az ágyról le, futottam, ordítottam, de nagyon, nem adom, nem adom senkinek. Megfogtak, föltettek az ágyra, rám rakták azt a maszkot, én meg letéptem, nekem ilyen nem kell, hagyjanak békén Az orvosok kétségbeestek, hogy jaj, ne, segítenek. Ne segítsen nekem senki, még csak az kell. Attól mindig féltem, ha segíteni akarnak. Fogtak. Na, adjon erőt a babának, nyomja, segítse. És kicsúszott. December 22-én. Roni.

TIZENEGYEDIK JELENET

Hazamentem, gyalog. Esett a hó, fáztam. A fiamat nem engedték ki velem, én meg nem maradhattam tovább bent. Menjek, majd hozzák. Mentem. Semmim nem volt. Az uram meg keresett amúgy, de ivott. És ütött. És én is ütöttem őket. Akkor már ütöttem én is. Az uramat meg az anyám apját. Az öreget. Adtam nekik. Erős lettem a fiamtól. Én nem ittam. Vártam a fiamat.
Hazaengedték Ronikát. Muszáj volt örülni, nem volt mit tenni. Ébredni hozzá, megszoptatni. Muszáj volt. Nem tudtam, hogy van ilyen muszáj, hogy örülni. Baj lesz még ebből. Megfürdetni. Azt játszottam, hogy odaadom neki mind az örömet. Erre meg a fiam mind egy szálig visszaadja. Még többet is. Tartsd meg, te, nehogy visszaadd. Erre meg nevet, és tessék, máris visszaadta. Baj, baj lesz. Jön majd a büntetés, mert örültem. Elszakítottam a lepedőt, azt raktam alá, mostam. Na, hát így éltünk, egészen míg kilenc hónapos lett Ronika. Már húzta fel magát a kezével. Nem bírtam ezt az életet, nagyon nem. Újra lopni, egy cipőm nincsen, semmim... Hát hogy?
Összeszedem a gyermeket, megyek Pestre vissza, elállok dolgozni, hagyok itt mindent. Hallottam, hogy van hely a húsiparba’. Megyek az orvoshoz, csináljon nekem egészségügyi könyvet, mert felvesznek.
Járja el ezeket, mondja az orvos, és jöjjön vissza. Jó, megyek, sietek, minden rendben. Visszamegyek, az orvos, mondom, adja ki a könyvemet. Nem adja, mert hiányzik a tüdőröntgen. Megyek és hozom, ha ilyen lassan küldik át. 
A röntgenes azt mondja, üljek le.
Nem érek rá, ez az egy, ami kell nekem, a röntgen, és mehetek dolgozni.
Üljön már le, mondja az orvos.
Leülök.
Hol élt maga eddig?
Hogy kerül ez ide? Mi köze hozzá?
Nem dolgozhat.
Miért nem?
Maga ragályos beteg.
Hogyhogy? Én nem értem. Úgy éltem, ahogy éltem.
Menjen, vegyen hálóinget, vigye a gyermeket az anyjához. Maga tébécés. Egy év kell, amíg helyrejön.
Egy évig? Na nem.
Ha nem megy, féléven belül meghal.
Hazamentem, elmondtam anyunak. Vállalja el Ronit, amíg helyrejövök. Elvállalta, ilyen aranyos volt. Elhagytam a gyermekemet. De nem fogok meghalni, azért sem, mert ő vár rám.

TIZENKETTEDIK JELENET

Üzent anyám, hogyha nem küldök neki húszezret, a Ronikát adja az intézetbe. Most én a Ronikát az intézetbe nem akartam, hogy ő ott, nem, azt nem lehet, nem és nem akartam. Kiszöktem, elmentem egy rokonhoz, ő már ott állt az utcán. Mondtam, hogy hát hogy anyu ezt üzente, adjon húszezret, majd megadom. Itt a hely, állhatsz ide, megkeresed. Én is álljak ki? Miért ne állnál? Hipp-hopp, meglesz a pénz és fizethetsz a Roniért anyádnak.
És akkor jött egy hapsi. Azt mondja a hapsi, jössz akkor? Adok ezret. Mondtam, hogy nem. Adok kétezret. Nem. Adok akkor háromezret. Hát a háromezer rengeteg pénz volt akkor... Elkezdtem sírni, hát hogy én így éljek? Én nem. Nehéz volt ott azért nagyon, de már így egyre okosabb lettem. Akkor sírtam utoljára az életben.
Nincs boldogság, ez a titok, nagyon erős lettem.
Így álltam ott nyolc évig. Ölni akartak, a rugóskést iderakták a nyakamhoz, erdőbe vittek, odakötöztek a fához, mindent, mindent megcsináltak velem. Élek.
Felejtés, mindent. Odaadni mindent. Munka hajnalig, utána felejtés.

TIZENHARMADIK JELENET

Jött egy ilyen német hapsi. Mindig hozzám jött. Addig jött, amíg összeálltam vele. Ragyogó háza volt. Ott laktam nála. Nem akartam boldog lenni, akkor már tudtam, hogy nem is lehet. Ostor, láncok, bilincs meg sok-sok tű. Hat órán át. Odabilincselt az ágyhoz, ütött az ostorral, ez volt neki a gyönyör. Elhatároztam, hogy nem érzek semmit, de hát nem nagyon ment. Sokszor elájultam meg vért köhögtem. Ezt nagyon szerette, amikor jött a vér belőlem. Mindenféle mocsokságra kényszerített, a kutyájával nyalatta fel a véremet. Boldog volt, velem. Elmegyek, mondtam neki, nem bírom, nagyon gyenge vagyok. Nem enged el, mondta, nagyon jó vagyok, a legjobb eddig, verjem ki a fejemből. Újra ragályos lettem, mondtam akkor neki. Tébécés vagyok, ordítottam, ahogy a számon kifért. A kutya nyüszített. Erre megijedt és elengedett.
Ittam is, igen, akkor már csak úgy bírtam. Mire jött, már jól beittam. Nagyon rászoktam az italra. Meg hát a rokonok is mondták, igyál, igyál, igyál, megfogtad az Isten lábát, nehogy otthagyd azt a németet! Rengeteget ittam, a német nem bánta. Otthagytam.
Kiálltam megint a német után, kiálltam az utcára. Amit kerestem, mind elittam. Jött egy másik német, Olaf, nagyon szerettem. Ő is szeretett, csak hozzám jött, amikor jött. Gyöngéd volt hozzám, szeretetet láttam a szemében. Volt, hogy tetőtől talpig megmosott, szépen megtörölt, sok pénzt adott, és elment. Nem kell a pénzed, Olaf. Vedd csak el, a tied. Nem ittam többet egy kortyot sem, vártam Olafot. Ha vele összejön, a fiamat is kihozhatom valahova az intézetből. Egyszer csak nem jött. Megszakadt. Nem szabad szeretni. Meg remélni. Valahogy mindig elfelejtem. Belebukok ebbe a szeretet-dologba, mindig.

TIZENNEGYEDIK JELENET

Sírtam utána. Sírtam, én! Régen sírtam, és most megint. Ebből baj lesz. Álltam kint az utcán, és sírtam. Ne legyek ilyen, ne, ne, ne... De nem bírtam, csak droggal. Jött a pénz, drogot vettem, ment a pénz, semmi. Jött egy szociális munkás, mondta, segít. Ne segítsen, mondtam, nincs mit. Ne szégyelljem, amit csinálok, mondta, szexmunkás vagyok, ő meg szociális munkás. Munka, munka. Ezen sokáig nevetett. Ilyen jó fej vagyok, mondta.
Na jó, mondom, ezt hagyjuk.
Hogy figyeljek az egészségemre, az a fontos, és ő segít, ez a dolga. Ad drogot is, ha muszáj nekem, mert ő nagyon megérti.
Ne segítsen, mondom, abból semmi jó nem sülhet ki.
Okos vagyok, és még mindig nagyon szép, mondta nekem, én vagyok a legszebb az utcán, segít, ne féljek tőle.
Nem félek én senkitől, mondtam a szociális munkásnak.
Addig-addig, amíg a pénzemet is kezelte. Mire észrevettem, ő futtatott.
Összeköltöztünk. Egy szóval se mondta, hogy szálljak ki az egészből, miért nem mondta, nem tudom. Csak hogy ne szégyelljem. Ő sem szégyenli, hogy szociális munkás. Ezen mindig nevetett.
Ő szállt be, nem én szálltam ki.
Megszívtam ezt is.
Ritkán ütött, ütött ő is azért, én meg adtam a pénzt. Mondtam neki, lakást akarok, ki akarom hozni a gyermekemet az intézetből. Jó, mondta a szociális munkás, én majd gyűjtöm neked. És összejött a lakás ára. Nem mondhatom, hogy rossz volt, mert hazudnék. Az a kevés ütés, az igazán nem sok. Meg hogy kiszolgáltam őt is, amikor kívánta.
Megvette a lakást, én reggeltől hajnalig az utcán álltam és dolgoztam, de azért kitakarítottam és berendeztem. Lejöttem az anyagról, valahogy nagyon könnyen ment. A szociális munkás viszont drogozott, igaz, csak néhanapján.
Lakás. Az enyém. Tiszta volt, mint a patika, és olyan szép is. Egy hajszál se, sehol. Na akkor most kiszállok, mondtam a szociális munkásnak, hozom a fiamat, munkát keresek, ennyi volt. Hozom Ronit.
Ne szálljak még ki, mondta ő, és hogy most már nemcsak engem futtat, ideköltözik még két lány, itt fognak élni velünk, egy ideig.
Menjen innen mindenki a francba, mondtam a szociális munkásnak, menjen ő is a lányokhoz, én kiszállok és kész. Semmit nem tudtam a lányokról, semmit.
Ide nem teszik be a lábukat, az én házam.
Na, na, na, mondta a szociális munkás.
Hazahív anyu, vigyek neki pénzt. Hallotta, hogy van lakás, akkor pénz is van. Hatvanezret kért. Hát, mondom, annyi most nincs, de adok harmincezret. Elvette a pénzt, a földhöz vágta. Hogy akkor vigyem innen Ronit, mert akkor nála volt, kihozta az intézetből, hogy pénzt kérjen tőlem.
Mondom neki, hogy éppen azért jöttem, viszem Ronit Pestre. Csupa mocsok volt a fiam, meg gebesovány. Na ennyi, viszem is. Rengeteget adtam, hogy neveljék és tiszta legyen, de hát nem törődtek vele, a pénzt meg elverték.
Vissza Pestre, a lakásba, hát nem tudok bemenni. Mi van itt? A zár lecserélve, bent meg több hang. Verem az ajtót, nyissák ki. Kinyitja a szociális munkás, de rajta hagyja a láncot. A lányok is odajönnek, néznek.
Mi van itt, mondom.
Menjek el, mondja a szociális munkás, ne csináljam a cirkuszt, mert kénytelen lesz kihívni a rendőrséget.
Hát ő nem kell kihívja, mondom, kihívom én, és kirakom a lakásból.
A lakás egyedül az ő nevén van, mondta akkor a szociális munkás, jobban tenném, ha nem okoznék bajt magamnak.
Addig vertem az ajtót, amíg csupa vér lettem. Nem a rendőrség vitt el, hanem a mentők.
Azt hittem, az enyém volt a lakás. Nem az enyém volt, hanem az övé. Én meg azt hittem. Megkerestem a lakás árát az utcán. Most meg semmi.
Semmit nem hoztam el onnan, semmit. Majd megjavul egyszer a szociális munkás, hátha. Neki sem jó, hogy ilyen. Lehet, hogy egyszer eszébe jutok. Hát hogy ott volna a helyem a lakásban. Szét fogják kúrni az egészet. Pedig milyen szépen megcsináltam. Egy hajszál, nem sok, annyi se. Neki is nehéz, amúgy, a szociális munkásnak. Nehéz kiszállni. Én kiszállok, eszküszöm.
Kiállok megint, és elkezdek összerakni megint egy lakásra, ha mégse. Arra az esetre. Ha nem jutnék az eszébe. Ott van az a fiú anya és apa nélkül. Ki kell venni az intézetből. Anyám. Nincs is. Apám meg sohasem volt. Roninak sem. Apák nincsenek, na igen, csak futtatók. Futtatók vezetik az országot, baby.

TIZENÖTÖDIK JELENET

Nem megy. Nem bírok visszamenni. Ha megyek, a lányok elkergetnek, ez a parancs, a szociális munkás nem akar látni többet. Nincs helyem az utcán, minden hely elkelt, nem kellek.
Vizet iszom, hullámzik bennem a tenger. Énekelek inkább, szépen énekelek. Nem? Mindegy. Kinek? A farkasoknak, az őzeknek. Hogy vigyázzanak Ronira, amíg újabb lakást veszek, hogy együtt legyünk. Vigyázzanak rá, amíg fel nem nő, hogy vigyázzon rám.

There are so many worlds I stumble into
And only a few words I can say
„Hello”, „I’m fine”, „goodbye”
are the ones I know in every language
resting on the tip of my tongue

I draw red lines around the places
I never want to go back to
but I never see them in the dark
I become less and less as I leave myself behind
In every corner in which I fall asleep

I’ve built a prison for myself
So that I don’t slip through my fingers
But soon I have to go
To find another corner
Where I can feel invisible again.2

Senki, nem baj. Na, mim van még? Én magam vagyok magamnak. Milyen gazdag vagyok!
A karom, itt van, tessék, odaadom, eladó. Az orrom meg a fülem: nagyon finom, nézzék. A bokám: eladó! Osso bucco, pompás, igen, a bárányénál finomabb, esküszöm. Tessék, vegyenek, csupa delikatessz.
A szemem: tele képekkel, tessék – csak nagyon bátraknak! Lássam? Igen: soha senki nem mert a szemembe nézni.
Roni! Hol vagy? Gyere, nézz a szemembe!
Hullámzik bennem a tenger.
Győztem.






LINA

(IDŐ – KÉP)

Demény Attilának

Szereplők:

NŐ
FÉRFI
MADÁRFEJŰ ORVOSNŐ
SZARVASFEJŰ ORVOS
MEDVEFEJŰ ORVOSNŐ
KISLÁNY(HANG)
RENDŐR
TŰZOLTÓ

Bevezető megjegyzések

A darab Peteris Vasks lett zeneszerző kompozícióira született, ezért jelzem jelenetenként, milyen művét hallom, amikor olvasom, illetve hallgattam, amikor írtam. Az előadásnak, ami a darab alapján születik, mégsem kötelező követnie a zenei előírásokat. Meghagytam őket a szövegben, mert Vasks darabjai finoman felidézik az egyes jelenetek hangulatát, terét, a szereplők lelkiállapotát.
Zenére íródott, látomásos, illetve mesei elemeket is magában foglal, de nem fantázia szüleménye a darab. Egyik barátom, akivel a ’90-es években színházi előadások létrehozásában is dolgoztunk együtt, elveszítette mindkét lábát. Közelről szembesültem a lehetetlennel. Elkezdtem érdeklődni, miatta is, a világ érzékelésének a különösségéről egy megcsonkult testben: hogyan változnak meg a nyelvi jelentések; milyen viszonyba kerül egymással a való és a fikció; mi a tulajdonképpeni útja önmagunk elvesztésének és újraépítésének.
Az emberi lény mindig egész, mert érzékeli a maga csonkaságát.
Nem szükséges, de minden darabom bevezetőjében leírom, hogy a ren­dezői utasítások csak javaslatok, és hogy szerepösszevonási lehetősége­ket is kínál a szöveg, valamint, ebben a darabban, a férfi és női szerepek fölcserélhetők. Még annyit, hogy az állatfejek semmiképpen se legyenek ijesztők, hanem inkább szépek, színesek, kedvesek, és mindenképpen nagy méretűek.

1. Anax imperator

Fékcsikorgás, ütközés zaja, szikrák tűzijátéka, fém hatol a fémbe, szirénázás, rendőrautók és mentők villogó fényei. A hangok és a fények előbb valóságosak, majd egyre elnyújtottabbá válnak, átcsúsznak egy álomba, mígnem zenei karakterrel bírnak.
Közben beszédet is hallunk (Véralkohol? Nulla. Drogteszt? Negatív. Altatók? Semmi. Anamnézis? Tudunk valamit? Semmit... stb., stb., más ideillő orvosi szakkifejezések.).
Ebből a hangzavarból bontakozik ki az intenzív osztály monitorjainak a hangja, amely átvált a halált jelző, hosszú sípolássá, majd:
NŐ (fölriad) Hú, basszus! Majdnem...! Még egyetlen rövid lépés hiányzott... 20 centi se... (Vissza a bódulatba, nagyon röviden, fölriad ismét) Tudtam! Pedig tudtam! Megpróbálom még egyszer. Nos. (Hadar) Törzs: Ízeltlábúak (Arthropoda). Osztály: Rovarok (Insecta). Rend: Szitakö­tők (Odonata). Alrend: Nagyszitakötők vagy egyenlőtlen szárnyú szitakötők (Anisoptera). Család: Karcsúacsafélék (Aeshnidae). Genusz: Anax. Faj: Anax imperator... Uramisten! Mi ez? Kik ezek? Kik vagytok, hé?! Nem hallatszik?! Süketek vagytok Nem engedem... nem... nem... nem!

2. Tala gaisma

Álomszerű elnyújtott fények és hangok ismét, ami alól kibontakozik Pe¯teris Vasks Tala gaisma (Distant Light) című concertója Gidon Kremerrel.
NŐ 33 perc 28 másodperc... 33 perc 28 másodperc... 33 perc 28 másodperc... 33 perc 28 másodperc... 33 perc 28 másodperc... (Taps és bravózás hallatszik messziről, egy kicsit ügyetlenül, bizonytalanul.)


3. Pas de deux

Csak a concertót halljuk. Kórterem, színházi próbaterem, kórterem: gyors fényváltások.
NŐ (két kézzel táncol a zenére, ütemet számol, hirtelen abbahagyja) Tudtam! A lábam... A lábaim?! Uramisten! Nincsenek. Leharapták a lábaimat. Valaki tőből befalta mind a kettőt... Nyam-nyam-nyami... Lássuk csak, mi ez: Andante – Cadenza 1. Mit is jelent? Esés, esetleg zuhanás... Igen, az megvolt, biztosan... 7 perc 52 másodperc cadenza. Táncoltam én ezt? Nem lehet, azt mondták, nem lehet ilyen zenére táncolni, nem erre van.
Próbaterem.
FÉRFI Fel, még fennebb, röpülj... szállj... És akkor most forgás, és, és, és: esés.... Ripp-ropp, ripi-rop... Valami baj van?!
Kórterem.
NŐ Megvan: Tala gaisma. Igen, ez a címe. Concerto? Nem, nem... De igen! Tala gaisma... Mit jelent? Nem tudom... Hogyhogy nem tudom? Tala gaisma! És igen, vegyük a lépéseket... Vegyük már azokat a kurva lépéseket!
Próbaterem.
FÉRFI (színtelenül) Pas de chat = macskalépés; Pas fouetté = ostorlépés; Pas des anges = angyallépés; Pas des ciseaux = ollólépés; Pas balancé = mérleglépés; Pas de chassé = vadászlépés...
NŐ Utálom! Nem bírom... Lépésről lépésre utálom a lépéseket... A művé­szetet, azt, azt, azt, igen!
FÉRFI Jól van... jól van... Próbáld meg még egyszer! Még egyszer! Nem így kell esni, ízeltlábú! Leérkezni, puhán, hangtalanul... Na?
Kórterem.
NŐ (keresi) Tala gaisma... Igen, megvan: Távoli fény. (Distant light) Látom, igen, ott van... 33 perc 28 másodperc... És Gidon Kremer. Megvan! Ott van a távoli fény... Jövök... jövök... Uramisten!
Próbaterem.
NŐ (hisztériásan) Ne érj hozzám! Ne érj hozzám, megértetted?!
FÉRFI Szeretem a testedet.
NŐ Ne szeresd! Engem szeress!
Kórterem.
NŐ (keresi a lábait) Hol lehetnek? Héj, hol vagytok? Lábak!? Nem érzem őket... És ők sem éreznek engem... Érzem, hogy nem éreznek... Na tessék! Elveszítettem, biztosan elveszítettem őket... Mind a kettőt... Azt a...! Kifutottam a színházból, és, és, és... Biztosan a metrón felejtettem őket, igen... Mindent elhagyok!. Tele van a város a dolgaimmal... Engem keresnek a dolgok... Táskák, csatok, sálak, kesztyűk, meg egy fog vagy kettő... (Próbálja utánozni a dolgokat, játékosan) Uram, nem látta véletlenül Linát? És egy fogtömés is, külön... Lina! Meg cipők! Azok is... Egy egész cipőboltot elhagytam már a városban... Lina! Lina! Nem látták? Az előbb még itt volt... Persze! Jaj, lábaim, drága kicsik, ne sírjatok, feladok egy hirdetést máris... Megtalálóját jutalomban részesítem... Lábaim! Nem éreztek engem?! Én sem, hát én sem... Legalább van rajtatok cipő... Remélem... Vigyázzatok egymásra! Igen, igen, igen... megvan: feltéptem a balett-terem ajtaját, és azt ordítoztam, soha többet nem teszem be ide a lábam... Erre emlékszem, igen... Egy tükröt is széttörtem, igen... Ez történt... Nem teszem be ide a lábam! Na a lábamat, azt nem. Egyiket sem, azt hiszem. Hát ez nagyon is igaz lehet... Ripp-ropp, ripi-rop... Kirohantam a színházból... Soha többet nem teszem be ide a lábamat... Igen... Kocsiba vágtam magam, és neki az éjszakának... Ripp-ropp, ripi-rop... Velem voltál?! Velem? Velem? (Elájul. Vagy: jár körbe, végtelenül.)

4. Pas des anges

Peteris Vasks: Presences. Cselló: Sol Gabetta.
MADÁRFEJŰ ORVOSNŐ, SZARVASFEJŰ ORVOS, MEDVEFEJŰ ORVOSNŐ átfutnak a téren, ki a színpadról, majd vissza. Mikor már majdnem kiszaladnak ismét, megállnak, visszajönnek, nézik a NŐt. Majd szagolgatják egymást, ismerkednek, táncolni próbálnak, tipegnek, forognak, esetlenül, de kedvesen, ahogyan a gyermekek szoktak, egészen finom hangokat is kiadhatnak magukból stb., stb. Végül körbecsókolva egymást, forognak körbe, amíg be nem jön a FÉRFI. Akkor a háttérben megállnak, és figyelik a jelenetet, olykor bólogatnak, a testükkel kommentálnak, de nagyon megfontoltan, ritkán és sohasem túljátszva.
A hármójuk alkotta háttérkép inkább a 4. és az 5. jelenet „lekísérése”, semmint önálló cselekvéssor.
A jelenet alatt egy KISLÁNY felolvas az Erdélyi magyar szótörténeti tárból, odaadóan küzd a szöveggel. Mindez lehet vide&oacu