[2010. december]

Talán így összeállok. Pár szélfutás,
a képeim, csikkvillanás, ha érkezem,
a kártyavár, mi benn terem,
mi volt, hogy is lehetne másképp,
a bárszékek, dór oszlopok,
a jobb versekre félretett végszó és ok,
az országút, a tréma, stoppolások,
az elhalál, mi visszhang és fogak,
vacognak végtelen telet, tavaszt,
az ölszag, porszag, alkoholszag,
és egy nap én is eltalálok, szélfutás,
és phaetonul kikérem majd lovam,
(ha jel vagyunk, mögötte hol van?)
a műhelyben csinálnak alkatrészt,
nem érdekes kinek s hová, ha fér,
ha jel vagyok, mögéje nézzen más,
a procedúra az, mit úgyis lát,
a többi semmi, titkok és kegyek,
leírhatatlan interiőr szerkezet,
mi más a jel, ha nem egy szép ellipszis,
csak szüntelen dohányzik és oly hisztis,
a procedúra pár lován a szélfutás,
hogy Hölderlin, hogy Phaeton, Don Quijote,
hogy Cseplin bár, csikkvillanásos ürge,
a láz varázs, van némi szag vele,
leírhatatlan gyomra és szeme...
leszélfutom, mi futható tehát,
őrülten, csendben, sálba vigyorogva,
mert egy nap én is elmegyek hova,
sok anzikszom, elég rá egy doboz,
kiszórom végül, szórom majd nagyon,
majd pernye hull, parázs, le rád,
a tenger felbőg, filmet is csinál,
talán így összeállok. Cseplinok.
Mi jel, inog, de járás még halad,
és végül zuhanok, napzuhanok nagyon,
leszórva mindent báva égövön,
nyerítés, város, lázvarázs, fotók,
a jel, ki voltunk, voltam, elköszön,
majd egy nap én is már doboztalan,
csak phaetonul zuhanva boldogan.