[2021. április]

---

„A töredék esztétikájához, ami újabban foglalkoztat” 1 – ír jegyzeteket Mészöly Miklós az Érintések utolsó sorozatában. Ugyanitt a töredék úgy jelenik meg, mint a teljesség holdudvara és a megállás ünnepe.
Fontos azonban hangsúlyoznunk, hogy Mészöly viszonya a fragmentumokhoz erősen ambivalens. „Szeretem a töredékeket, viszolygok tőlük. Majdnem megütve nem ütötték meg a hallgatás mértékét”2 – vall róluk a Tágasság iskolájának Naplójegyzeteiben. Ehhez hozzátartozik, hogy közel ötven éven át vezet naplókat és noteszeket, melyek egy részét beleilleszti későbbi könyveibe. Ezek a mikroformák az életmű szerves részei, hozzájárulnak egy gondolkodói portré kirajzolásához, az írói műhelymunka feltárásához.
Mészöly rövid formai kísérleteit főként három esszékötete őrzi: A tágasság iskolája (1977), Érintések (1980), A pille magánya (1989). Mindhárom könyvben található egy „Érintések” című rész (a könyvek második felében), mely több szakaszra tagolódik: egy csak számmal jelölt, név nélküli (I.) szakaszra, mely miniesszéket tartalmaz, majd ezt követik a Notesz (II.) és a Napló (III.) című szakaszok. A három kötet datálja is az „érintéseket”: A tágasság iskolája 1942–1975, az Érintések 1957–1978, a Pille magánya 1978–1989 közötti szövegeket közöl.




Töredékek köre

A töredék mint irodalmi forma iránti érdeklődésben Mészöly számos előképre támaszkodhat. Elsősorban Albert Camus-re, aki 1935-től egészen haláláig vezette „Füzeteit”, melyek feljegyzései között egyaránt találhatók reflexiók, aforizmák, készülő művekhez írt jegyzetek. De a francia irodalom „Cahiers”-hagyománya kapcsán említenünk kell Paul Valéry Füzeteit is, melyek a költőt a huszadik század egyik legjelentősebb megfigyelőjévé, filozófusává avatják. A naplók és a rövidprózák tekintetében pedig Kafka az, aki megkerülhetetlen példa.
Megnevezhetnénk még olyan szerzőket is, akikre Mészöly ugyan (legalábbis tudomásom szerint) nem hivatkozik, de akik a töredék talán legfontosabb huszadik századi teoretikusai: Maurice Blanchot és Roland Barthes. Blanchot fragmentumokból összeállított, az irodalomelmélet és a filozófia határán mozgó írásai a töredék töredék mivoltát tematizálják. Szövegeiben a töredékek olyan magukba záruló kört alkotnak, melyekből lehetetlen a kilépés. A „töredékes követelése”6 egyrészt az írás anonimitásának, pluralitásának és neutralitásának garanciája, másrészt egyfajta határjáték (a lezárással és a lezárhatatlansággal). Ennek a követelménynek megfelelve, személytelen (a legsemlegesebb hangnemben megírt) önéletrajzát Roland Barthes szintén töredékekből állítja össze, ebben is megjelenik a töredékek körének gondolata: „Töredékekben írni: a töredékek ekkor olyanok, mint a kör kerülete körüli kövek: körben forgok, egész kis világom darabokban, de vajon mi körül?”7
A barthes-i gondolatban egyszerre figyelhető meg az átfogó világkép széttörésének tapasztalata és a töredék magába záródó teljessége, hiánytalansága. Nem véletlen, hogy Barthes a töredéket gyakran a haikuk művé­szetéhez hasonlítja, röpke és pillanatnyi felvillanásokhoz. A filozófus a „töredékek esztétikájáról” is beszél, méghozzá a rövid zenei formák (Schumann intermezzói) kapcsán, melyek a köztességet és a folyamatot egyaránt ábrázolják: „minden, amit létrehozott, közbeiktatás volt: de vajon mi és mi között? Mit érthetünk a megszakítások puszta sorozata alatt?”8 Azonban a naplótöredékek és a naplóírás tekintetében erősen bizalmatlan, hiszen nézete szerint a hagyományos önéletrajzi napló már hitelét vesztette, mivel az író csak saját „hulladékain” elmélkedhet nárcisztikusan benne. Ennek ellenére élete vége felé maga is naplóírással próbálkozik, de erősen reflektálva az írás közben felmerülő teoretikus problémákra. Hogyan lehet elkerülni a túlzott személyesség csapdáját? Művé alakítható egyáltalán a napló? Mivel igazolható a „naplóírás betegsége”? Ezeket a kérdéseket Barthes Tűnődés című (csak posztumusz, 1984-ben megjelent) szövege teszi fel, mely szerint a naplónak sohasem személyes (pszichológiai), hanem csak irodalmi igazolása lehet. Erre példa a napló „mondatgyártó műhellyé alakítása”9, melynek célja nem a szép, hanem a pontos mondatok előállítása.
Mészölyt, Blanchot-hoz és Barthes-hoz hasonlóan, a nagy narratívákban és univerzális elméletekben megingott bizalom, a széttört világkép tapasztalata vezeti el a töredékekhez.
Őt is lenyűgözi a fragmentumokban megjelenő sűrítés és redukció. Számára a töredék egyszerre rom és teljesség. Rom, amennyiben „megejtő létszünet; figyelmeztetően tartós pillanat, amely elképzelteti a semmit, a hiá­bavalóságot, a megváltó cselekvés hiányát”.10 Ugyanakkor a töredék őrzi magában a teljességet, hiszen „a végtelennek az ezredrésze is végtelen”.11 A fragmentum működésmódját legmegvilágítóbban talán A piktúra bűnbeesé­se című esszé tárja elénk,12 Bálint Endre kollázskiállítása kapcsán. Mészöly itt látvány-fragmentumokról beszél, arról a tényről, hogy „a látvány mindig fragmentum”. A fényképezés, kiváltképp a kollázs fototechnikája pedig új lehetőséget ad a „fragmentum fragmentumának fölfedezésére”. Ahogy a rövid írás kiemeli, Bálint Endre fotómontázsain visszatérő motívum a kéz, mely kizárólag önmagát prezentálja (nem utal semmilyen távol lévő testre). Ezáltal az ábrázolt kéznek nincs konkrét jelentése, hanem jelez, egy ősi és nyitott jelentéstartomány felé mutat, vagy azt is mondhatnánk, hogy önmaga tiszta felmutatása által egy önmagán túlmutató gesztussá válik. Mészöly szerint Bálint Endrének „a fragmentumok iránti mágikus érzékenysége” a képeken megjelenő kezeket „úgy emeli át a művészet küszöbén, hogy a fragmentum kioltódik, és behelyettesítődik a maga archaikus teljességébe”.13
Ehhez hozzátartozik, hogy a látvány-töredékeket megragadni vágyó fragmentumok olyan hirtelen felismerések, melyek víziószerű jellegük miatt kijavíthatatlanok. Azonban sohasem egymagukban állnak, hanem töredékek egész láncolatában. A töredékek olvasása az olvasót lassú olvasásra – állandó megállásra, megtorpanásra, elidőzésre – ösztönzi, miközben továbbirányítja a következő gondolattöredék felé. Ám épp zártsága és átmenetisége miatt, a töredék a művészet egy lényegi vonásának felismeréséhez is elvezet. Hiszen ahogy az Érintésekben olvashatjuk: „a művészetnek mégiscsak ezek az egymást váltó átmenetei a nagy pillanatai: az útközbeniség. A megérkezettség lelki tájairól inkább csak hallgatva beszél.”14



Wittgenstein-töredékek

Mészöly Ludwig Wittgenstein filozófiájához való kapcsolódásának el­ső evidens nyoma az 1964-ben írt Levél a völgyből.15 Fontos a dátum, hiszen Wittgenstein Logikai-filozófiai vizsgálódások (Tractatus logico-philosophicus) című műve először 1963-ban jelent meg magyar fordításban,16 és Mészöly esszénovellájának névtelen, az író alteregójaként értelmezhető fő­szereplője ezt a könyvet olvassa. Pontosabban ezt a könyvet is olvassa, mivel párhuzamosan egy drámán dolgozik, a „magát bénító, lehetetlenné tevő szerelemről”, és mindenekelőtt a természet változásait figyeli. A hétköznapi, visszatérő események (mint amilyen egy gyík sütkérezése a kövön) alapos megfigyelése egybeolvad a filozófiai olvasmányélménnyel, melyet gondosan kijegyzetel, és a kétféle tapasztalat hol találkozik egymással, hol összeütközik. Wittgenstein szerint a „dolgoknak nincs a priori rendjük” (5.634), emiatt „mindaz, amit leírhatunk, máshogy is lehetne” (5.634). Ugyanakkor a dolgok állását csak leírni lehet, nem pedig megnevezni.17 Tehát az író feladata: a gyíkok és a hangyák lehető legpontosabb leírása. Ám mivel a filozófiai belátások nyomán egy alkalom leírásából még nem következtethetünk a következőre, ezért még ha meg is állapíthatunk a dolgok egymásra következése, ok-okozatisága szempontjából valamiféle logikát, akkor sincs semmilyen alapunk azt hinni, hogy a valóságban a legegyszerűbb eset fog bekövetkezni. Mészöly alteregója, a szemlélődő író a filozófiai logika és az élettapasztalat viszonyát kutatja, és nem éri be a wittgensteini válasszal. „Wittgenstein azt követeli az ideális logikától, hogy kijelentéseit semmiféle lehetséges tapasztalat meg ne cáfolhassa, de ugyanakkor ne is igazolhassa semmiféle lehetséges tapasztalat.”18 Az író azonban, az őt körülvevő táj folyamatos átalakulását figyelve, azt érzi: „és mégis mindez, az egész, valahogy logikus is, csak azt nem tudom, miért”.19 Míg a filozófus a nyelv logikai szintaxisát kutatja, addig az író az őt körülvevő élővilág (a Völgy) nyelvének szintaxisát próbálja felfedezni. Még akkor is, ha pontosan tudja, hogy ez a nyelv lényegileg néma – vagy legalábbis nem emberi nyelv.
„A gyíkom holnap is ki fog ülni a rönkre, s úgy tesz, mintha a lényeget értené. De félő, hogy nem fog érthető szót szólni soha.”20
Wittgenstein később az Érintések számos töredékében előbukkan. Ő az a radikális filozófus, aki „a logikai elgondolhatóság határán felméri a filozófia helyzetét, és megszünteti”.21 Vagy aki, ahogy Mészöly értelmezi, a filozófia helyét átadja a művészetnek.22 Ugyanakkor egy kritikát is megfogalmaz Wittgensteinnel szemben, vagy inkább megpróbálja a gondolatait kiterjeszteni, amikor így ír: „Mégsem valószínű, hogy bármilyen megszüntetésre szükség volna. A logikai elgondolhatóságnak nem adhat új játékteret a közvetlen megvalósulásokban és realitásokban adott helyzetek új vonatkozási képessége?”23
Összegezve elmondható, hogy Mészölyt erősen foglalkoztatják a wittgensteini problémák: a nyelv és a gondolkodás viszonya, a gondolatok kifejezésének nyelvi határa, a nyelv logikája, a pontos leírás lehetősége. Miközben tudatában van annak, hogy a lehető legnagyobb pontosság és szigor önmaga csapdájává is válhat.24 Ezért töredékes formában írt műveiben (a wittgensteini intencióhoz híven) azt vallja, hogy a teljességre való utalás csak a kihagyás révén lehetséges, a logika határán túl ott van a misztika, a racionalitás elér a vízióig,25 majd elhallgat. „Csak a sugalmazó válogatás adhat hírt a totalitásról. A probléma wittgensteini, magáról a maga kimerítően nem nyilatkozhat, a nyelv a nyelvet nem mondhatja ki”.26
Szintén a Logikai-filozófiai értekezés hatását jelzi a csend kérdésének is­métlődő felbukkanása. Wittgenstein művének lezárása: „Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell” (7.). Mintha erre a gondolatra reflektálna Mészöly, amikor megjegyzi, hogy „az abszolútnak a csend a beszéde”.27 Vagy amikor az Érintések egy fiktív párbeszédében a „Beszélhetek még?” kérdésre azt válaszolja: „Természetesen. Csak pontosabb, ha hallgat.”28

Jegyzetek

1 Mészöly Miklós: Érintések, Jelenkor–Kalligram, Pécs–Pozsony, 2000, 159.
2 Uő: A tágasság iskolája. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1977, 329.
3 A könyv szerkezete (ahogy a szerkesztő, Thomka Beáta megjegyzi) Mészöly 1995-ös javaslatán alapul.
4 Mészöly naplóit csak a halála után adják ki, a kéziratos hagyatékot feldolgozva. Ld. Mészöly Miklós: Műhelynaplók, szerk. Thomka Beáta, Kalligram, Budapest, 2007.
5 Első megjelenése: Apollon, 1993, 1. sz., 6–13.
6 Maurice Blanchot: A túl nem lépés, ford. Szabó Marcell, Kijárat Kiadó, Budapest, 2014, 48.
7 Roland Barthes Roland Barthesról, ford. Darida Veronika, Typotex, Budapest, 2016, 130.
8 Barthes: i. m. 133.
9 Roland Barthes: Tűnődés, ford. Z. Varga Zoltán, Kalligram, 2001/7–8, 3.
10 Mészöly: Érintések. Szépirodalmi, Budapest, 1980, 22.
11 Uo., 87.
12 Mészöly: A pille magánya, i. m. 102–103.
13 Uo., 103.
14 Mészöly Miklós: Érintések. Szépirodalmi, Budapest, 1980, 89.
15 Uő: Volt egyszer egy Közép-Európa. Magvető, Budapest, 1989, 623–630.
16 Ludwig Wittgenstein: Logikai-filozófiai értekezés, ford. Márkus György, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1963.
17 Mészöly ezt Wittgenstein-idézetként tünteti fel, de a Logikai-filozófiai vizsgálódások későbbi kiadásaiban az idézet már így szerepel: „A tényállást csak leírni lehet, nem pedig megnevezni” (3.144). Wittgenstein pedig határozottan megkülönbözteti a tények és a dolgok leírását, ez utóbbi nem a filozófia dolga. („A világ tények és nem dolgok összessége”, 1.1.) Ennek a különbségtételnek Mészöly is tudatában van, hiszen az Érintések Naplójegyzeteiben idézi: „miként Wittgenstein adja tudtunkra olyan rendíthetetlenül: »A világ mindaz, aminek az esete fennáll« – vagy: „A világ tények és nem dolgok összessége.” In: Érintések. Szépirodalmi, Budapest, 1980, 162–163.
18 Mészöly Miklós: Volt egyszer egy Közép-Európa, i. m. 627.
19 Uo., 630.
20 Uo.
21 Mészöly: Érintések. Jelenkor–Kalligram, Pécs–Pozsony, 2000, 147.
22 Habár zárójelben megjegyezhetjük, hogy Wittgenstein a művészetet nem említi a Logikai-filozófiai vizsgálódásokban, ahogy második főművében, a Filozófiai vizsgálódásokban sem.
23 Uo.
24 Ezért nem véletlen, hogy második főművében, a Filozófiai vizsgálódásokban, Wittgenstein első művét már tévedésnek titulálja.
25 Ehhez lásd Mészöly egy korábbi, ars poeticaként is értelmezhető feljegyzését: „Szigorúságból és vízióból építkezni” (A tágasság iskolája, i. m. 289.).
26 Mészöly: Érintések. Jelenkor–Kalligram, Pécs–Pozsony, 2000, 134.
27 Uo., 149.
28 Uo., 150.