[2016. március]
TOTTH BENEDEK: HOLTVERSENY. BUDAPEST, MAGVETŐ, 2014.
Levegővétel nélkül. A tüdő ég, és a szájból előgörögnek a buborékok. Száznegyvenhat másodperc. Uralkodjatok a tenger halain. És ők visszabuborékolják valami sötéttengeri Morse-kódon: mi magunk vagyunk azok. És a víz visszhangtalan marad a buborékhasadás után.
Totth Benedek Holtverseny regénye nem enged levegőt venni. Egylevegővétellelolvasandó. A medence szurokkal teli. Itt sötét van, mint a Marianna-árokban. A lélek mállani kezd, és valami állatias görcsbe rándul a test. Itt halál sincs, csak a fulladás időtlensége. És a sötétben a formák elevenen rajzanak, mint a mélytengeri ficánkolók. A nagyobb halak. A cápává lett halak. Az ívásra teremtett halak. Seregesen úsznak. És csak porcosan tudnak szeretni, szálkásan. Nekik ezt így tanították. Vagy nem is mondták sohasem. Mert ugye, ők csak max Kossuthot vagy Széchenyit ismerik az aradi tizenháromból. Mert itt időn kívül kerülnek. Vagy maga az idő kerül ki innen. Itt látni lehet. És elfelejteni. Füstölög a spangli. (Be)tépnek a halak.
Száznegyvenhét másodperc. A pikkelyek összehorzsolódnak. Egymásba akadnak. A szerelem horogra akasztott. Csalétek. És ráharapnak. Itt nincs szemérmesség, tartózkodás. Ez a hallét. Itt elpusztul, aki nem úszik. A közömbösség ridegségével. Érdektelenül. Test kell. Kopoltyúlelkük van: külső légzésük. A lélek testen kívül szuszog. És ez a test kell. Tárgyiasítottan, meztelenül, lélektelenül. Mert a pornósztárok kapásból felsorolhatók. És itt rezdül meg először a horgászzsinór. Ez a sötétben ténfergés, a peshedt lápban való uszonyrezgés. Ahogy a derítő akna vizében két haltest egymásnak csapul, beleberzenkedik a szuroksötét, és a kopoltyúréseken csendesen áramlik a nihilizmus. Oxigén-széndioxid. És megnyugtató, hömpölygő lesz a sötét. Ez a végérvényesség, a közönybe való teljes átlényegülés nyugalma. Száznegyvenhét és néhány tizedmásodperc.
Névtelenségbe merülés. Lebukás. A merülés hangja keveredik a vaddisznók derülő akna menti vérengzésével. Éjjelente járnak erre, és olyan öregember arcúak meg részegesek, és félelmükben döfnek, felöklelnek. Az autópályán biciklijük hangosan csattan, ahogy állkapcsaik a derítő akna mellett, mikor acsarkodnak és halat ölnek. Mert végül a Bóják is elsüllyednek.
Száznegyvennyolc másodperc. Itt halak vannak. Uszonyos emberlebegők, akik pusztításra és pusztulásra születtek. Egy halat nem lehet felelősségre vonni. A hal azért van, hogy ússzon és elnyelje a gyengébb halakat. És egyszer talán még cápa is lehet belőle, ha már eleget evett. Addig pedig bámulják az üveglapot, kerengenek egy akváriumban, vagy a derítő aknában ődöngnek, és lebegnek a hínárok felett. Ők most díszmárnák és guppik és gurámik akarnak lenni. Sziámi harcoshalak. Addig tengődni, amíg össze nem zúzódik az ötszáz literes akvárium. A földön téglatörmelék. És hirtelen sehol sem lehet levegőt venni. A kintben reggeli pékségillat van és akváriumszilánkokon csapdosó haltestek. A riasztó visít. A vértesharcsából csak a párducminta marad a járdán. A víz elönt mindent. És hiábavaló a testdobálás. Nekik itt nincs levegő. Száznegyvennyolc és 20 ms.
Száznegyvenkilenc másodperc. A víz itt más. Hideg, betonos. Szürke a boltozat. Mozdulatlan. A jég alatt sárvíz. Stig Severinsen is megfullad alatta, és nem ússza meg a hetvenhat métert egy szál fecskében. A lék kereken tátong, fénytelenül. Nem látni a kiutat. Ez a lét pereme. Egy világvégi jégpáncélos szeglet. Itt él a huszonegyedik századi panelakváriumos emberhal, a cápává válás előtt. A mélytengeri sötétben elcsökötté lesz, felnőtté válása torz átalakulás. És ezeknek a halaknak, ott lent, egyszer elfogy a levegőjük. Hiába tátognak utána – –
Kék–piros. Átlépni a biztonsági korláton. A víz is, a külső, medencés tér is korláton kívüli. Félálombeli korlátlanság. Hajborzoló a szél, kapaszkodni kell. A völgyhíd alatt meztelen a víz. Meztelen a zuhanás is. Hetven méter magasan. Az emberlebegők fiatalon halnak. Még ikrakorukban partra vetik magukat, vagy a vízben maradnak, és cápák lesznek. Amikor végül rádőlnek a sötét levegőre, a távolban villódznak a kék–piros fényjelek. Kék–piros, piros–kék. Száznegyvenkilenc múlt.
Vagy talán futni kéne az erdőben. Futni, amíg akkumulátorsav nem áramlik az erekben. Elfutni ettől a halléttől. Partra evickélni és valami rovar lenni. Mondjuk, cserebogárként újjászületni valamelyik következő életben és nem meghalni többé. Vagy vaddisznó lenni, mint az öreg faterbicajos. Mindegy, csak elmenekülni a halságtól, amiben, mint Zolikát, aki fél(ke)szeg, elnyelnek a nagyobb halak, és felkavarodik a sötét, iszapos derítő akna.
Százötven másodperc. Két és fél perc a víz alatt. Levegővétel nélkül. A tüdő ég, és a szájból előgörögnek a buborékok. Ilyenkor nem lehet mást tenni, mint a felszínig áttörni, áttépni, zavarni az acélos víztömeget és lélegzetet venni. Hagyni, hogy a tüdőbe tóduljon a levegő nehéz atomhalmaza, a szürke, érdes, szúró részecskék. A levegő átjárja az ereket, a gerincet, az áll alatti szögleteket. És megszürkíti a tüdőt, a bőrt, a testet. Érzéktompulás. Aztán újra lemerülni és úszni a medencehosszokat. Egy, három, tizenkilenc. Ez, asszem, az átcápásiasodás. És a cápák sosem állnak meg.
Cápává lenni vagy megfulladni. És belefolyni a túlfolyóba, majd továbbfolyni, a túlfolyón (is) túl, ahol alábukik a fémes ízű termálvíz és gőzösen csobban.
