[2011. július]
Az Olt völgye szép, akár Csíkból, akár Háromszék felől közelítem meg Tusnádfürdőt, azaz Băile Tuşnadot. Van még nevezett fürdőváros(ká)nak egy német neve is, melyet a fiatal Ferenc József renovációs tevékenysége alapján kapott, 1849-ben. Alcsík egyetlen és Magyarország legkisebb városa ugyanis leégett. Helyreállítójának tiszteletére kapta a kitüntető Kaisersbad elnevezést. Ez az a név, melyet a korabeli adminisztráción kívül senki nem használhatott. Valamilyen valószínű, de uniformizáló gondolatmenet talaján az ember azt hihetné, hogy a német ajkú erdélyi szász nemzet, az Universitas Saxonum rajonghatott ezért a földrajzi elnevezésért. Ilyesminek azonban nyomát nem találjuk. Az erdélyi szász nemzet nem egy rajongó közösség. Mára Erdélyben megszűnt tényező lenni. Váraik, erődtemplomaik, városaik és falvaik még sokáig róluk tanúskodnak.
Az Olt völgyében mindenki a maga útját járja. Az Olt is. Az Olt egy centripetális vízrendszer része, melynek közös jellemzője, hogy a Kárpátkoszorút áttörő és annak oldalából eredő folyók kivétel nélkül a medence belseje felé igyekeznek. E rend ellen csak az Olt és a Poprád lázad. Az Olt a Csíki- és a Fogarasi-medencén áthaladva töri át a Déli-Kárpátokat a Vöröstoronyi-szorosnál, és végül Havasalföldön mégis a Dunába ájul. A Poprád még különbet tud. A poprádi medencéből nem délnek, hanem északnak indul. Így kerüli el messzire a Duna vízrendszerét. Vizét a Dunajec és a Visztula viszi a Balti-tengerbe.
Harmadmagammal medvéket kerestem az Olt völgyén. Egy medvefilmen dolgoztam. Azt akartam felmutatni, hogy miként kerül a medve a szemétdombra. Ez azért volt meredek vállalkozás, mert visszatérést jelentett korábbi életem színhelyeire.
A szemétdomb szerepéről könyvtárnyi anyag tudósít. Az itt gyülemlő és erjedő szemét borítaná be újabb kori világunkat, vetne véget civilizációnknak. Ceauşescu Romániája még távol állott ettől a parádés végkifejlettől. Az itt előállított szemét mennyisége, főleg minősége silánynak bizonyult ehhez a történelmi szerephez.
Ez a szemétdomb itt a későbbi, magyar–magyar párbeszédről elhíresült városka szélén nekem az Ararátot juttatta eszembe, melyen negyvennapos vízözönt követően bárkájával Noé kikötött. A tusnádi szemétdomb véknya gőzölgött, és kihűlt csúcsán már szeptemberben hóharmat fehérlett. Eredetileg egy gödörbe kezdték hordani a szemetet, utólag a növekvő kupacra felvezetőt járt ki a szemeteskocsi.
A tusnádi Ararát történetéhez hozzátartozik az árbocnak való lucok alatt megbúvó magasles is. Az illesztések pontossága, a lépcsőszerűen kiképzett létra székely ácsmunkára vallott. Székely ácsok építették egyébként a kostantinápolyi Aja Sophia-mecsetet is. Kós Károly szerint a világ legszebb építményeinek egyikét. Ülőhelyek dolgában is érdekes megoldások születtek. A középső trónszerű alkalmatosságból (békebeli fékezett forgású fodrászszék) támasztott lövés lehetősége kínálkozott, a felhajtható (lőrés) ablakon keresztül. A jobb és bal oldali orvlövészeknek fenntartott hokkedlikről úgyszintén. A szekundálás lehetőségével csak a bal oldali lator élhetett.
Ő hivatásos vadász volt. Neki kellett helyben marasztania a Göndör által megpocsékolt medvét. A jobb oldali mellékszereplőnek csőre töltött marokfegyvere volt, esetleg hóna alatt géppisztolya. Benne a testőrgárda parancsnokát tisztelhetnők, aki a hivatásos vadászt tartotta szemmel. Mire filmezési szándékkal a tusnádi szemétdombot és a vadászati célú magaslest felkerestem, már enyészet telepedett az udvari vadászat hőskori létesítményére. Az ajtaját emberkéz szakíthatta fel, ám az ajtók feszegetésétől az újabb kori, urbanizálódott medvegenerációk tagjai sem riadnak vissza. A belső burkolat és szigetelés felfejtésében a nyomok tanúsága szerint éves, kétéves bocsok jeleskedtek. A medvebocs a fára mászásnak, felfelé törekvésnek avatott értője. Ennek ellenére nagymedvére valló nyomok is fennmaradtak. Egy vérrel itatott, bocsszőrrel borított sarka is volt a lesnek. A magaslesen az emberi jelenlét nyomai megkoptak, az állatoké kierősödött. A fedett, szigetelt magasles belső falán a jobbszélső testőr oldalán egy néhai kapcsolótábla kitépett vezetékei meredeztek. A tábláról leszaggatott dugaljak (konektor) és kapcsolók a les belső fűtését és a szemétdomb megvilágítását szolgálták. Fénykorában, téli estéken a reflektorok által megvilágított székely szemétdombot szederjes szivárvány övezte. Minek utána a diktátor udvari vadászata elfordult a tusnádi szemétdombtól, a domb tovább folytatta önálló életét. Elsősorban mindenevők jártunk ide… Medve, ember, vaddisznó és házi sertés, de kóbor kutya és felmenője, a farkas is. A medvék alkonyattájt, éjszakánként nagy számban lepték el a szemétdombot és környékét. Ember és medve keresési technikája nem sokban különbözik egymástól. A mindenevőre jellemző generalista stratégia előnye az, hogy úgy növényi, mint állati eredetű táplálékot hasznosítani tud. A szemétdombon keresgélő cigányasszony gyakorta szólongatta körötte guberáló gyermekeit, ahogy az anyamedve nyelvének sűrű klattyogó csettintgetésével tartotta a kapcsolatot bocsaival. A kétéves bocsok 15–20 méterre is eltávolodtak anyjuktól. Ezt a korosztályt medvéné követi. Az éves bocsokat anyjuk nem engedte ki abból a 4–5 méter sugarú körből, melynek középpontjában ő maga állott. Bocsos anyáknak, hisz túlnyomóan ők látogatták a szemétdombot, az itt fellelhető táplálékbőségen kívül egyéb okuk is volt idefolyamodni. A túlszaporodott medveállományon belül kierősödik a kannibalizmus. Az emberi létesítmények és települések közelsége nagyobb biztonságot nyújt, a bocsait fajtestvéreitől, elsősorban az erős kanoktól féltő anyamedve számára. A szemétdombokon, a települések környékén áttelelő medvék a medvelét két alapvető szabálya ellen vétenek: nem félik az embert, és elodázzák a téli álmot, illetve csökken az erre való hajlandóság. A medve életének nem része a klasszikus téli hibernálás, melynek során a vér összetétele megváltozik, és a szervezet működése nagyságrendekkel lelassul. A medve téli álma inkább egy belátásos alapon történő nyugvás. A barna medve törzsfejlődése folyamán a téli álomnak ez a formája mint védekező, fajfenntartó fiziológiai alkalmazkodás jelenik meg. Medvéné világszép fiai a téli álom idején kúsznak világra. Ezt követően tavaszig egy olyan anya szoptatja őket, aki folyadékot, táplálékot nem vesz magához. Felhalmozott tartalékai vállnak vérré, tejjé. Ha a téli álom egy központi idegrendszer és belső kiválasztású hormonok által levezényelt önkívület lenne, abból nem futná medveéletek indítására. Medvévé válni nem könnyű… Medvéné szokatlanul hosszú időt tölt el létrejövő süvölvényeivel. A bocsokkal való együttlét alatt az érett petesejt leszáll, de a fiait féltő nőstény nem engedi magához a kant… Az együtt töltött két és fél esztendő a védtelen kölyökállat oltalmazását, nevelését szolgálja. Télre kelve, a bocsoknak az anyjuk ágyaz meg, életükben először. Az alomnak behordott luc- és jegenyefenyő ágak vastagságán könnyűszerrel lemérhető, hogy nőstény, bocsos anya vagy kan medve használja majd a nyoszolyát. A téli álmot tanulja a medve. A bocsok a nagy erejű hátvéd tudatában kíváncsiak, és nem félnek az embertől. Játszótársuknak vélik… Nem úgy az anyamedve. A halálos kimenetelű balesetek kilencven százaléka bocsos nőstények lelkén szárad.
1987. július 22-én a sepsibükkszádi Sötét ágon egy négybocsos anyamedve összemart és megtaposott egy tizedikes fiúgyermeket. Négy–öt bocs esetén valószínű, hogy medvéné a saját bocsai mellett örökbefogadott árvákat is gyámolít… A legényke tüdeje beszakadt, fél szeme, fél arca odalett. A letépett arcot a medve kiköpte. Ott fehérlett a tetthelyen, mint egy velencei álarc. Az áldozatot Szeredába, onnan Marosvásárhelyre vitték. Hajszálon függött az élete. Az esetnek már a nap folyamán több verziója támadt. Az általam kiszűrt változat: A fiú szülei szénát takarnak. A szekeret húzó tehénkéket a munka tartamára szabadon eresztik. A munka végeztével a gyermek a kolompszó után igazodva a teheneket keresi. Ő botlik bele a medvébe. A többi pillanatok műve. Hogy mi és hogy játszódott le, újfent titok marad. A halálos balesetek száma nagy. Mivel Ceauşescu Romániájában ilyen jellegű hivatalos statisztikák nem láthattak napvilágot, gyűjteni kezdtem az adatokat. 1987. július 15-ig, év elejétől számítva Csíkban és Háromszéken (Kovászna és Hargita megye) a medve rovására írható halálos kimenetelű balesetek száma 13-ra rúg. A medvetámadás mikéntjéről egységes képet kialakítanom nem sikerült. Jegyzeteim folyamatosan egy atrappal, manökkennel (man-e ken), bábuval való filmezés megejtését sürgetik. Az egyidejűleg, különböző (kamera)állásokból felvett képsorok jobb bepillantást nyújthatnak a különféle misztériumokba. A medvetámadás egy misztérium.
A medve-szomorújáték bemutatására alkalmasabb hely, mint a tusnádfürdői szemétdomb, nem kínálkozott. A szemétdomb magassága beérni készült a gödör peremére állított őrtorony magasságát. Egy szemétdomb és környéke a guberálástól kezdve a filmezésig sokféle tevékenység bonyolítására alkalmas.
Kivéve a vadászatot.
A vadászathoz nem annyira vad kell, mint olyan ember, aki szembe mer nézni avval, amit cselekszik. Felfogja, mit tesz, amikor elejt egy állatot... Szemétdombon vadászni ízléstelen cinizmus.
A szemétdombot a kezdetekkor sűrű szegesdrót kerítés védte, mint a fogolytáborokat szokta. A szegesdrót megmaradt tüskéin medveszőrt billegtetett a felszálló légáramlás. Tavasszal őszapók, fenyves, barát- és búboscinkék medveszőrrel bélelték fészküket. A havas homlokú Ararát oldalába a medvecsaládok enyhén lejtő fennsíkot tapostak. A csúcsról leforduló friss szemét tartotta fenn a medvék plató iránti érdeklődését. Azt terveztem, hogy itt a fennsík lankáján fektetem el embert megjelenítő bábumat, és mikor a hancúrba belefelejtkezett bocsok körötte tobzódnak, a magaslesbe átvezetett huzal segítségével felrántom azt. Bíztam benne, hogy a bocsokat veszélyeztető, két lábra ágaskodó rém a nőstényből indulatokat vált ki. Ösztönvezérelt cselekvéssort reméltem három kameraállásból megörökíteni. Ehhez azonban egy szerepét tökéletesen ellátó bábut kellett alkotnom. Döntenem kellett, hogy a létrehozott útonálló az emberiséget személyesíti meg, állatviselkedéstani kutatást szolgál, vagy a mindenkori útkereső filmes mágia része. Netán valami kontár teremtésvágy uralkodott el rajtam itt a tusnádi szemétdombon.
Mielőtt az emberteremtésnek nekikezdtem, azon gondolkodtam, hogy vajon miért hat rám mágikus erővel mindenféle emberábrázolás a tomszki írott sziklán látható kőből rakott vadásztól kezdve, a madárijesztőkön keresztül, az út menti pléhkrisztusig? Válaszig el nem jutottam. A kiutat egy kérdés torlaszolta. Milyen legyen emberutánzatom eredetije? Kiről mintázzam? Álmomban is vendégemen töprengtem, aki meghívásomra majd testet ölt, és a tusnádi szemétdombon földre száll. Az utánzat vizuális vagy akusztikai jellemzői révén reakciót kiváltó módszert atrapp-módszernek nevezzük. Az attrappe francia szó jelentése ’csapda’. Hogy mit fog meg az általam felállítandó csapda? Nyilván engem. Az utamat elálló kérdéssel egyetemben. Pedig zaklatott ifjúságom jó néhány esztendejét csapdázásból tengettem. Rókák, vidrák, nyestek, nyusztok, pézsmák gereznáinak árából… Nagy fogásnak mégis a kudarcaim bizonyultak. A tanulságok. A csapda egy érdekes öntevékeny szerkezet.
Lámpalázasan és megilletődve láttam neki a bábu elkészítésének. Ha dilettáns módon is, de mégis felizzott lelkemben a lutheri Creatia continua kegyelmi állapota. Mivel egy ádámkosztümben grasszáló, két lábra emelkedő figura bevetését a körülmények nem indokolták, letettem róla. A tusnádi szemétdomb a csend, a bőség és sokszínű élővilág ellenére, nem egy földi paradicsom. A lécből, fenyőcsapokból kivitelezett bábut hitelessége érdekében felruháznom illett. Vajon mi lenne az az öltözék, mely leginkább megfelelne a bábu küldetésének? És mi az ő küldetése?
Széles bőrtüszőt, kiengedett, hímzett nyakú inget, ványolt posztóból való nadrágot, kabátot hamar össze tudnék szedni. Például Vajnafalván… Bereckig kell elhatolni, máris van szíjas bocskorom és vándorjuhász kalapom. De keríthetnék a bábumnak egyéb ruhaneműt is. Ha nem más, a ládafia még őrzi akár Kormos-patakán be Erdővidékre, vagy Nyergestetőn át a Kászonokba a jobbágyférfiak fehér és a katonarendiek szürke harisnyáját. Azt minden rendű és rangú székely tudta, hogy az Úristen előtt egyenlők vagyunk… De, ha tehette, külön ajtón kereste fel az isten házát a paraszt, és külön a katonarendi fehérnép, lány és asszony. Van itt ebben a székely világban mindenféle rendű és rangú ellenségeskedés, békétlenség. Primor és possessor, paraszt és katonarendi, jobbágy és szabad székely, pixidárius és primipillus, valamint nemes között hosszába és keresztbe is...
Egy ilyen társaság a viseletében pózoló bábu nem üdvözülhetett.
Akármilyen rendű, de székelyruhába öltöztetett bábut ábrázoló felvételeket én innen se kivinni, se kilopni nem tudok. Kezdtem elbizonytalanodni, de úgy, hogy viszkettem bele, mintha rühesednék. Milyen emberrel járulok én most a medve elé?
Válogatnivalóm nem sok maradt. Már emberevő kompromisszum-kényszert láttam tornyosulni a tusnádi Ararát fölött, mikor eszembe jutott a feketetói vásár. Feketetó a Sebes-Körös völgyében lapuló, újabb kori vásártartó hely. Általában régi használati tárgyak cseréltek itt gazdát. Az árusok java része nem kupec volt, hanem kenyerük javát elfogyasztott öreg emberek. Életük használati tárgyait szórták ki, az elmúlás felé emelkedtükben a léggömb kosarából.
Emlékezetem szerint meleg volt, talán ezért csodálkoztam rá az előttem imbolygó, fekete hímzéssel áttört, hosszított derekú fehér irhabundára. A bunda egy, a sorok között ődöngő kalapos gáborcigány hegyes vállaira akasztva utazott. Elébe kerültem. Magyarul szólítottam:
– Jó napot!
– Adjon a Jóisten! – fürkészett szemközt a cigány, és bundáját panyókára vetette.
– Mije van eladó? – kérdeztem. A két kezében marokra fogott tárgyakat felmutatta, és hegyes vállait megemelte.
– Ezek… meg a lelkem... şi suflitu…
– Az nem az ördögé?
– Jut es, marad es…
– Hát a kabát? – színleltem az érdektelent.
– Milyen kobát? – kérdezte beszűkülő szemrésén előpillogó emberem.
– Az nem kobát, omule, hanem bonda! – mondta kioktatóan.
– A magáé? – kérdeztem döbbenten. A kérdés együgyűségének okát az adta, hogy a panyókára vetett bunda jobb szárnyán ismerős jeleket fedeztem fel. A zölddel behúzott, tölgymakkot formázó, rézfülű gombsorral párhuzamosan egy fekete sujtással rótt nevet láttam kirajzolódni: Michael Haldenwang.
Mielőtt még levegőhöz jutottam volna, átvillant az agyamon, hogy én a feketetói vásárban egy vásáros gáborcigány hegyes vállán Edmund Haldenwang barátom nagyapjának, Michaelnek templomjáró ruháját, Kirchgewantját látom úszni. Én ezt most megveszem, határoztam el. Kihalászom ebből a világot görgető seszínű árból. Edinek nem mondok semmit. Van neki gondja elég. Edivel meg a többi szásszal a göttingai Studentenkneipékben szoktam találkozni. Mikor nemzettársaikat megpillantották, felemelkedtek ültükből, és egy szabad sarokban kört alkottak, mint a bárányaikat közrevevő gyimesi rackák, jégveréskor. Ilyenkor egymást végighallgatva beszélgetni kezdtek. Fiatal emberek voltak, hisz Göttingába egyetemistának jöttek. Szüleik oldalán hagyták el a megfeneklett Erdélyt. Néha közébük álltam. Ilyenkor szászból németre, olykor románra váltottak.
A szászság területi különállása 1876-ban szűnt meg. Utolsó korporatív (testületi) fellépésük 1919. január 8-án következik be Medgyesen, amikoris kimondják a feltétel nélküli csatlakozást az alakuló Nagyromániához…
Azt, hogy egy kis nép a történelem viharai közepette hova csatlakozik, bár nem mindegy, de nem mindig tőle függ. Kapott vagy szerzett, kiharcolt vagy megváltott (!) önrendelkezésről testületileg, de főleg feltétel nélkül lemondani, annyit jelent, mint elébe menni a megsemmisülésnek. A megőrzött önrendelkezés közkincs, az emberiség kulturális örökségének része… Nem mindegy tehát, hogy ragyog vagy lehullik, bárkié legyen is. A hét várból (Siebenbürgen) egy váralja nép nem maradt, aki egy komposztálódni kénytelen kultúrát, a sajátját, elsirathatná…
Ott álltam tehát, ahol a part szakad. Úgy döntöttem, hogy Michael Haldenwang Kirchgewandtját nem adom rá a tusnádi szemétdombon medvére várakozó immár hontalan bábura.
Minekutána emberábrázolási lehetőségeim köréből az oláh bocskor és bőrtüsző, a székelyharisnya és a templomjáró szász mente kiszakadt, művem kiteljesítése érdekében csak saját hajamba kapaszkodhattam.
A meghasonlott, hatalomtól rettegő vagy avval alkudozó művész kiútkereső tapogatódzása szüli az új stílusirányzatot. Az úttörő, bátor stílusirányzatok a spekuláló művész mimikrijeként is felfoghatók. Vajon ez a két lábra emelkedő bábu, melytől a román, székely, szász viseletet sorra megtagadtam, most mihez kezd? Mit ölt magára? Érti-e ez a Rém, hogy hol vagyunk, netán mit akarunk? Akarhatunk-e valamit itt a tusnádfürdői szemétdombon? A lehetséges identitásokból kitagadott, szemétdombi útonálló pőreségében egyre követelődzőbben meredt rám. Azt fontolgattam, hogy vajon én engedtem-e őt ki a palackból, vagy fordítva…? Holott nemcsak a domb fölött vitorlázó, károgó hollókat és a szemétdomb vándorpatkányaira vadászó, nesztelen röptű baglyokat figyeltem, de magamat is. Döbbenten láttam, hogy megérkezett az a tudathasító pillanat, amikor a hatalom elvárásait követve megcsonkítom alkotásomat… Öröklött borbélytrónusomon ülve azt fájlaltam, hogy hiába képzeltem magam sorsom urának, új világot teremtenem nem sikerült. Esetleg nyűni a régit…
Gyáva eszköztelenségemben saját gönceimmel kényszerültem az erdélyi viseletekből kitagadott, immár kozmopolita útonállót felruházni… A mű fejét egy textilhulladékkal oválissá tömött vászonzsák jelenítette meg. Rongylabda. Szomorú sápadt arcúságán egy sziú törzsfőnök papírmasé álarcával szándékoztam segíteni. Az álarc többször követett üres tekintetével, mikor a Mókus Cukrászda szomszédságában található papírkereskedés (Librăria Noastră) előtt átváltottam. A Mókus cukrászda volt Tusnádfürdőn, sőt Alcsíkban az egyetlen intézmény, melynek magyar feliratát (is) meghagyták. Csodájára jártunk. Szorongásos, paranoid lelki alapállásunk talajába gyökerezett az a sejtés, miszerint a Mókus cukrászda magyar felirata (Mocus Cukrazda) csak akarattal „kintfelejtett” lépes vessző, mely számba venni kívánja a magyar felirat iránt érdeklődő zarándokokat. Ezeket rejtett kamera örökíti meg, arrébb esetleg kivégző osztag várja… stb. Évek óta kitéptem magam ebből a nyomorból, de kényszerképzeteim együtt működtek a hátrahagyottak képzeteivel.
Egy szép tél eleji nap reggelén, a református imaház mögött kikapaszkodó szerpentinen átváltó farkascsapást követtem. A szorost kétujjnyi szűz hó ülte, és az erre járók nyomai szokatlan tisztasággal rögzültek, akárha vendégkönyvbe. A közösségét odahagyó farkas körül megritkul a levegő, legyenek bár kitörő vagy lemorzsolódó (kiszorult) egyedek. A fajtársa jelzéseivel és a benne kódolt információkkal nem találkozó ragadozó önmaga kísértetévé válik. Földön hagyott nyomai is erről az óperenciántúliságról tanúskodnak… Ilyesmiken elmélkedve bandukoltam visszafele a csapázásból, saját nyomaimat szemrevételezve. Az élőlények földön hagyott nyomai, mozgásuknak rajzolata külön világot alkotnak. Ebbe a világba sok minden belemagyarázható, akár a Szentírásba.
Ennem, innom illett volna valamiket így reggelibe. Kocsma, az egy Malom fogadón kívül nem működött, az éttermek, hotelbárok még zárva voltak. Romániában a zöldséges üzleteket nem fűtötték, mivel zöldség és gyümölcs ritkán akadt, egyéb termékekkel növelték a választékot. Például avval a seszínű, savanyú borral, melyet nagy üvegballonokban tartottak a Csukás Vendéglő parkolójában guggoló zöld bádogkalitkában. A hordómosadékot bujtató bódé legmasszívabb része az ablakait védő vasrács volt. A vastagon öltözött, amfora alakú kiszolgálónő szájába vette a ballonba vezetett gumicsövet (slag), és szempilláit lesütve megszívta. A megidézett bort egy homályos üvegkancsóba csapatta, jóval többet az általam kért fél liternél. Ezután ájtatos szemforgatás közepette kért fel rá, hogy boromat a bódé mögötti asztal mellett emésszem el, miközben gödrös állával a koszos ablakon túl közelítő, kialvatlan éjjeliőrre, majd a helyiségbeni fogyasztást tiltó táblára mutatott. Eleve két poharat ragadtam meg, és az érkező éjjeliőrt magammal vittem bort inni a pléhkalitka mögötti asztalhoz. Hideg volt. Az első vizespohár csígertől az éjjeliőr megrázkódott. Úgy tapodta az asztal körüli havat, mintha almot verne a hóba. Fészkelődött, valami kifelé készülődött belőle. A második pohár felénél tartott, mikor sunyi, véreres tekintetét rám emelte és bekérdezett:
– Tudja-e, hogy nekem mondani kell azt róla, hogy maga merre jár éjszaka? A rendőrségnek – próbált tőkét kovácsolni nyomorából az éjjeliőr. Úgy éreztem, zsarolni akar.
– Hát mondja… Ha egyszer mondani kell… – feleltem.
– Azt nem lehet – könyvelte el a nem várt fordulatot Hegedüs, a tusnádfürdői éjjeliőr. Hisztérikusan stratégiát váltott. Részeg szeme sarkába könny gyűlt, és azt játszotta, hogy nem szegődik fajtája árulójának. Vállat vontam. A maradék bort nem osztottam kétfelé, hanem egyedül ittam ki. Búcsúkézfogást mellőzendő, az üres kancsót, poharakat magamhoz öleltem, és a létesítmény belseje felé indultam. A tehénszemű hölgy kedvesen, mosolyogva fogadott. Egy s más azóta megjárhatta az ő agyát is. Háta mögött egy pattogzott zománcú elektromos kályha izzószálai világítottak, de felém forduló lehelete fehéren gomolygott. Az alacsony pult hosszán belülről magas dobogó futott, mely az eladó lábait az elfagyástól óvta. Ezen a dobogón kopogott végig a nő, majd a pult szabad belső sarkára ráfordulva, kedvesen felhelyezte meleg, gépkötött gyapjúnadrágba rejtett homlokos nemi szervét a gyanútlan eladópult sarkára. A hímzett bekecs pultot érő két szárnya szemérmesen rejtette a télikertet, valamint a szendergő csiklóját asztalsarkához simítgató test sóhajnyi kilengéseit. A vízválasztóként fungáló alacsony pult végéhez álltam be, az átjárást szolgáló közbe, az elárusító hölgy keze ügyébe. Beszélgetés közben, előre megfontolt szándékkal gyengéden bal csuklón ragadtam, és párnás kezét farkamhoz vontam. Nu – mondta lelkesen a piros körmű nő, miközben mindketten a megcsikorduló bádogajtóra meredtünk. A zúzos hátterű képkeretben ott állt Hegedüs, az éjjeliőr. Mint egy korai Nagy Albert-kép.
A fény kint töppeszteni kezdte a havat, a nyomok közül egyik másik alaktalan folttá vált. Viszontlátásra – köszöntem el a dévaj hölgytől. Most, hogy a gyomorbajos bakter visszaszivárgott, nem láttam értelmét a további egy helyben való meredezésnek.
Gondolataim kőről kőre ugrándoztak. Előbb a homlokos pinájú, slagbéfaló nő („én nem falom bé, mert én zetelaki vagyok” – mondta egy épphogy nagykorúvá lett székely hölgy valamikor…), akinek megviselt körmei vörösre voltak festve, majd a sziú törzsfőnök sastollas papírmasé álarca kezdett foglalkoztatni, a rongylabda fejű Gólem kapcsán. Felfelé indultam, a városkára dőlő erdő alatti úton, a Mókus Cukrászda melletti papírkereskedést felkeresendő. Rossz előérzettel haladtam el a Laleaua (Tulipán) Étterem, a milícia és a speciális pártvilla épülete előtt. Sejtésem beigazolódott. Ülő Bika álarcának a kirakatban még csak hűlt helye se maradt. Maradt viszont a vörös kárpiton egy sötét folt, melyet a hosszan itt veszteglő sziú törzsfőnök arcának romló papírmasé másával (maszka) védett. Nehezen követhető meggondolásból a foltot egy vékony, román nyelvű propaganda-füzettel fedték el. A felnőtt vásárlóktól elszokott eladónő csüggedő vénkisasszony benyomását keltette, míg meg nem szólalt. Felvetésemre, hogy egy sastollas indián álarcot vennék, megélénkült:
– Egy indiánt? Hát minek magának az? Egy volt itt, ejsze jó esztendőt ült, de elvitték… – mondta baljósan, mintha Ülő Bikát a Duna-deltába deportálták volna. – Hát minek magának az? – kérdezte tolakodóan. Neki is be kell számolnia, hogy ki milyen könyvet és álarcot vásárol magának – döntött le lábamról újfent a gyanakvás…
– Pedig, nagyon kellene…! – válaszoltam a kutakodó kérdésre, sunyin. – És tessék mondani, semmilyen maszka nincs?
– De van! – mondta szinte restelkedve az idős hölgy, miközben elgondolkozva hátrált a raktár felé. Kissé porlepte, de érzéki, rózsaszínű malac-álarcot hozott. Az álarc szorosabb rokonságot az ipari sertésfajtákkal nem mutatott, a Muppet Show légies Miss Röfiéhez képest parlaginak hatott. Bábumra gondolva, zavartan vettem át a maszkot, majd hátulról a kirakatba behajolva, az indián álarc nyomán keletkezett vörös foltra helyeztem. A vörös folt, mely eddig a Román Kommunista Párt propaganda-füzetének biztosított glóriás hátteret, ezennel lefedettetett. Vele együtt a füzet is. Az eladónő elborzadva nézte mozdulataimat:
– Maga mit csinál? – kérdezte halálra vált arccal.
– Semmit, csak a helyére teszem ezt a… – makogtam megütközve.
– Nee! – süvítette reszketeg hangon. A tanítónőképzőt végzett, hittantanár apáca elhűlő irtózattal tekintett rám, majd nyelvével keresztet vetett. A keresztvetésnek ez az intim őskeresztény formája a Gonosz távoltartására szolgál. A módszer általában éji órán és útkereszteződésnél hatásos. Az is előfordulhat azonban, hogy tapasztalt nyelvével sorvadó ínyéről lecsúszó protézisét tolta helyre, és halálfélelmében eszébe sem jutott nyelvével keresztet rajzolni... Tény az, hogy provokátornak nézett, aki őt vesztébe taszítja, és kenyerére tör. Így álltunk az Úr színe előtt a félelemtől lucskos világban… A pár garast, az álarc árát összekotortam, és a pénztárgép melletti üvegtálcára helyeztem. Tisztázni itt már nagyon rég semmit sem lehetett.
A rongylabdafej megkönnyebbülten fogadta új arcát, melynek gátlástalan közvetlenségét egy napszemüveggel próbáltam megtörni. A napszemüveg, a szalmakalap madárijesztő felé vitte el a nem és nemzetiség nélküli gólemet. A szemüvegre később villogó sárgászöld szemeket festettem. Az elhagyott szénapajtába, amit műtermemnek fogadtam, egy keresztgerendán átvetett kenderkötélen marionettként függött a kész bábu. Tudtam, hogy a medve az állóképet rosszul emészti, nem tud vele mit kezdeni, hosszasan figyeli. Heves reakciót a helyváltoztató, lépegető, integető manöken váltana ki belőle. A marionettek dróton való rángathatósága sugallta a megoldást, miszerint emberem könyökbe hajlított karját kétujjnyi tejgumival vállához rögzítsem. A felrántott, keresztküszöbhöz csapódó madárijesztő majd remélhetőleg heves, kalimpáló integetésbe kezd. Mindezt persze csak annak utána, hogy meztelen léc testét valamilyen viselettel látom el, és a jelenetet beállítom. Egy rongyos inget, szakadt ülepű nadrágot szántam ruházatául. Az emberre jellemző bűzglóriát megerősítendő úgy döntöttem, hogy rongyaimat még egyszer derekasan teleizzadom. Ne legyenek a medvének kételyei...
Már a Sólyomkövet kerültem, amikor ráébredtem, hogy szagomat adni egy ilyen szembesítéshez, nem veszélytelen. A medve tudatába nem képek, hanem szagok rögzülnek. A bocsainak ártó, subájában alvó juhászt az anyamedve hetek múlva is megtalálta, és kiölelte nyája közepéből. Szagán azonosítva, otthonában kereste fel ellenségeit. Ő (a medve) az egyetlen ragadozó, mely karámozott (juhkosár) háziállatok esetén élni tud saját szagának halálfélelmet kiváltó erejével…
Azt, hogy a medve nem igazán féli az embert, rég tudtam. Hogy a rajta esett sérelmeket megbosszulja, azt is. A medve lényében rejlő bosszú-potenciálról az északi félteke népei sokat tudnak. A mindenkori ket, zürjén, korják, gilják vagy vogul embernek elemi érdeke az, hogy ezt az elszabadult, testet ölteni készülő bosszú-potenciált foglyul ejtse, megkösse. A képíró jukagírok nyírkéregre mágikus kört rajzolnak, melyet a medve áthágni nem tud. A korjákok fából faragnak medvét, és bosszúálló kedvének megkötésére válogatott étkekkel halmozzák el. A giljákok a medvebábut saját viseletükbe öltöztetik, és megbecsülésük jeléül díszhelyre ültetik…
Én itt, Tusnádfürdőn bizakodva láttam neki a bábu véglegesítéséhez. Megnyugodva konstatáltam, hogy a szakadt, büdös emberszagú gúnya alatt nem sorjáznak ott a megtagadott erdélyi jelmezek. Egy nem tetemrehívó, kozmopolita madárijesztőt sikerült tehát életre keltenem, a semmitmondás szobrát. Csak az bántott, hogy szagomat adtam ehhez a gyáva komédiához. De az nagyon… Éjszakánként álmokat láttam. Verítéklepetten hol a szentkatolnai Görög Imre, hol a prázsmári Michael Haldenwang vagy a vajnafalvi Berszán Vaszi bőrébe bújva viaskodtam a medvével. A medvét végül az a Mutu nevű medvetáncoltató cigány (urszár) ölte meg, aki az Ezüst tó titka című filmben, Gojko Miticˇ dublőreként, ezer dollárért szíven szúrta 10 éves bakmedvéjét. Mire a vas a szívemet kezdte járni, felriadtam, mert a komédia végül úgy alakult, hogy a legyilkolt medve is én voltam.
Napközben megnyugodtam, és bizakodóan néztem medvefilmem elé. Mivel a Román Tévével kötött kényszerszerződés alapján képanyag rögzítését csak a tévé operatőre végezhette, én a valószínűsíthető jelenetek kidolgozásán tevékenykedtem. Leforgatott, előhívatlan filmet abból a reszkető fertőből kivinni nem lehetett.
A felvételeken egy titokzatos, nyúlánk, kétbocsos anyamedve bábuval való találkozását reméltem megörökíteni. Ez a medvecsalád azért hatott nagy vonzerővel rám, mert korán, jó fénynél hagyták oda búvóhelyüket. Mire a szemétdombhoz értek, a Nagy-Csomád oldalánál elhanyatló nap surlófényei glóriát vontak a két lábra emelkedő anyamedve alakja köré. Ez a medvecsalád az erdőt és felhagyott gyümölcsösöket nem látogatta, és téli álomra való hajlandóságot sem mutatott. Medveléttől elidegenedett mellékbolygóivá váltak a tusnádfürdői szemétdombnak. Az elidegenedettség folytán az anyamedve ivadékai iránti szerelme kierősödött. A bocsok veszélyeztetettsége esetén meg nem állhatott előtte senki. Két napja egy főpróba gondolata foglalkoztatott, aztán elvetettem. Mert kétszer vagy többször ugyanazt a jelenetsort medvétől elvárni botorság. Egyazon kérdésre a leghalványabb egyednek is számtalan válasza van. Forgatócsoport nélkül beindítani a verklit, pazarlásnak hatott. Ezúttal nem szándékoztam átkelni a Kárpátokon, a csoportot megrendelendő. Egy keretszerződésem már volt a Román Tv-vel, többre nem szomjúhoztam. Nemcsak a gyártásvezetők, hanem az utolsó vízhordó felvételvezető is igényeket jelenthetett be, a német filmes rovására. Tette ezt gazdái jóváhagyásával, miközben személyemről és ténykedésemről szóló fogalmazványokkal számoltatták el. Érdekes összetevője volt ennek a sápadtan erjedő Bizáncnak a bukaresti magyar kolónia megléte. Tudnivaló, hogy adott pillanatban Bukarest volt a legtöbb magyart bujtató romániai város. Ennek a magyarságnak a minősége megváltozott. Forgatócsoportot a lehallgatott telefonközpontból rendeltem meg. Tudtam, hogy a rám állított kis csapat kitesz magáért. Miközben öreg ács barátommal két új kameraállást készítettem, a forgatócsoporttal vágóképeket és bocsos anyamedve stúdiumokat vétettem fel. Arra ügyeltem, hogy bábus elképzeléseimmel ne zavarjam meg lelkivilágukat. Az intelligens besúgó veszélyes, mert kiszínezi a történteket. A felvételek előtt egy nappal kénytelen voltam gólememet a helyszínre utaztatni. Olyannyira emberré váltam a feladat súlya alatt, hogy szinte lelkesen magyaráztam tennivalóinkat kis csapatomnak. Külön tértem ki a gumival felkötött kar szerepére. Ők hasznát is vették az információknak. Egyik bérkameramanem, fogfájásra hivatkozva oldott kereket. A megviselt ember a tusnádfürdői posta épületét célozta meg, amelynek telefonközpontján keresztül tájékoztatni tudta feljebbvalóit.
Ígéretes napra virradtunk. A találkozást két órára jelöltem ki a szemétdombon. Már oszlatni kezdtem a társaságot, mikor viseltes balsejtelemtől indíttatva elnéztem az Olt völgye felé, a szemetes autók taposta, kanyargó út hosszán. Az úton óvatosan, tapogatózva egy fekete Dacia személyautó kapaszkodott az Ararát irányába, mint világtalan a nap felé. Ez az út zsákutca volt, és hurkot is csak akkorát vetett, hogy a kukás autó farral a dombnak, tartalmát kiboríthatná. A gólem már a földön feküdt, hulladéktól fedetten, feltámadásra készen. A tapogatózva közelítő autó, csoportunk láttán határozottabb üzemmódban folytatta a színhely megközelítését. A levegőben lógott, hogy a helyszín becserkelését a gépkocsi leadott jelentések alapján végzi. Közben embereim arcát figyeltem. A főkolompos, egy harmadrendű kameramen szemtelen kioktató tekintettel nézett rám: Na, most megkapod, ami jár, nagyokos külföldi állampolgár… A másik, múlt esti konyakmérgezése eredményeképpen szorongó, rémült tekintettel figyelte az eseményeket. A harmadik samesz
