HÉLIOSZ FOGATA

Majd nem Daidalosz hanem Ikarosz lezuhan.

Héliosz fogata majd örökre keresztülrobajlik 

az égen: ez a magasság súlyos fényből van

ám ha felnéznék: én úgysem látnék el odáig

és a fényben különben sem láthatnám önmagam

mert csak az istenek és a szárnyas héroszok

válnak fénnyé/oldódnak fel a vak ragyogásban

én pedig semmi se: még Héliosz árnyéka sem vagyok:

árny mielőtt meghalnék és aztán nem isten csak a fény:

majd a négy szárnyas ló is átbukik a világ peremén.

Coda

Láng a kozmosz láng. Ikarosz belezuhan a fény tengerébe

az égen keresztül ott vágtat el Héliosz fény és láng fogata

mert fény ez az isten és kilobban de te sem felnézve:

halandó vagy filozófus nem pillanthatja meg őt sem soha

miközben a fény zabláját rángatva zuhan és nyihog

a négy ló patái alól szikrák záporoznak a kozmoszok

AZ ÖREG EPIKUROSZ

Az idő átzúdul rajtad és elorozza:

ó azok az arasznyi kis lét-terek

amiket valaha önhitten birtokoltál:

az univerzumok egyetlen atomja

voltál és most a gazos kertedet

úgyis elönti a tejút meg a láthatár.

A gyomok pedig mint a csillagok

és a fény is csak por és úgy szitál:

a világok közötti fénylő ürességben lebeg.

És majd aláhull végtelen virágágyásod felett

ÉJJEL AZ ÓKEANOSZ PARTJÁN

A tengerpart homokja a fekete hullám a partra is kicsap.

Csupán az üres kagylóhéj mindenütt csupán a homok:

nem tűz amikor ott jársz felhős tükörkép a csónak

a túlpart is. A dagály visszahúzódik sziszeg és lobog

Ókeanosz sodorja el és a hullámok elmossák a nyomát

csak a bűz: csak síkos ezüstösen a tátogó halak:

a teremtés vége. A hold előtt vékony felhő rohan át 

és partra vetődve hidegen vonaglik az egész világ

TAVASZ ALEXANDRIÁBAN

A verseim elvésznek ezek a versek a Könyvtár leég

itt is csak a ritmusra fellobbanó fekete láng a kozmosz

a könyvemben tustinta és füstszínű fény lesz a tavaszi ég

és én majd könnyező szemmel hajolnék a verssorokhoz

csak mert Alexandriában elhamvad egy Hérakleitosz-kézirat

csak a füst. A Kozmosz nem hő- hanem lánghalál felé halad

Coda

az idő ellobbantja a könyveket is mert engem is megöl

bár Alexandria örök legalább Kavafisz verseiben az

úgyis vége. A könyvtárak pernyéje hull le a semmiből

egyre hull ránk a semmi a fény a semmi a tavasz