[2018. január]

---

Kezdő tanár korom óta az őszi levegő hűvös, fanyar illatától mindig beindultam. Minden tanévkezdés újabb kihívást jelentett számomra. A bizonyítás lehetőségét. A tanítás izgalmas, intellektuális kaland, hajtogattam megszállottan, és szánalommal figyeltem idősebb kollégáimat, akik nap mint nap panaszkodtak. Szegények úgy várták a nyugdíjaztatásukat, mint gályarabok az utolsó evezőcsapást. Te még fiatal vagy, Picasso, figyelmeztettek, valahányszor észrevették a rosszallásomat, nem tudhatod, mivel jár ez. De ha te is eltöltesz majd annyi időt ebben az átkozott taposómalomban, mint mi, be fogod látni, hogy igazunk van. A pedagógusi pálya kockázatai a rajztanárokra is érvényesek. Hidd el, egy idő után te is le fogsz merülni, mint az egyszer használatos elem, még akkor is, ha csak vonalak húzogatására tanítod a diákjaidat. Márpedig belőlem soha nem lesz katedraroncs, gondoltam dacosan, miközben ezek a szerencsétlenek a közhelyei­ket szajkózták. Mihez is kezdenék én tanítás nélkül?! Azon meg tényleg csak mosolyogni tudtam, hogy a tantárgyamat pofátlanul vonalak húzogatásának nevezték. Valószínűleg azért ragasztották rám a spanyol festő nevét is, mert őt is lenézték. Bár ebben nem vagyok biztos. Lehet, hogy csak a képzőművészeti jártasságukat akarták fitogtatni előttem.
Huszonnégy éven át hittem rendületlenül, hogy nincs szebb hivatás a pedagógusi pályánál. Aztán minden megváltozott. Azzal kezdődött, hogy Marcsi, a földrajz szakos kolléganőnk megpályázott egy vendégtanári állást a berlini Sankt Paulus Gimnáziumban. Végre kipróbálhatom magam egy színvonalas külföldi középiskolában, lelkendezett a tanáriban. Kolléga­női közül viszont többen is tudni vélték, hogy valójában az itteninél négyszer nagyobb fizetés miatt megy ki, s ezt nem is titkolták a háta mögött. Az is lehet, tették hozzá szendén mosolyogva, hogy bébiszitterként ráhúz még egy évet, mert kell a zseton a hétvégi házuk befejezéséhez. Úgy volt, hogy októberben kezd, de valami durva adminisztrációs hiba miatt csak március elején utazhatott Németországba. Megígérték viszont, hogy meg­felelő módon kárpótolják az elvesztegetett időért. Kifelé tartottunk a tél­ből. Az utcákat borító matt jégpáncél áttetsző hártyákká vékonyodott, s az ég tétován tükröződő fénye sárlével keveredett, amint az iskolából hazafelé menet egyik-másik sziszegve beszakadt a lábam alatt.
Marcsi társadalomtudomány osztályát, a 11. C-t ideiglenesen rám bízták. A nevelőóra mellé kaptam egy rajz szakkört is.
– Így többet lehetsz velük. Jobban megismerheted őket – somolygott fakó bajusza alatt Bagó, az igazgató. – Te is jól tudod, hogy ebben a korban mennyi probléma van a diákokkal. Már felnőttnek hiszik magukat, de valójában még pisis kölykök. Én mondom neked, okostelefon helyett valójában pelenkára volna szükségük.
Harmadik éve már, hogy nem volt osztályom, így akár a sors kegyes ajándékának is tekinthettem ezt a váratlan lehetőséget. Újabb izgalmas próbának, mert már-már unatkozni kezdtem. 
Huszonötön voltak. Tizenhat lány és kilenc fiú.  
– Hogy tehetett ilyet velünk?! – fakadt ki keserűen az osztályfelelős az első nevelőórán, amikor megpróbáltam elmagyarázni nekik Marcsi távollétének hivatalos változatát.
A szemüveges, szőke lány kijelentését zajos helyeslés fogadta.  
– Jutkának igaza van! Jövőben érettségizünk, s akkor az oszi fogja magát, s évközben lelép! – Most, amikor a legnagyobb szükségünk lenne a segítségére! Ne falazzon neki a tanár úr! Maga is jól tudja, hogy minden a pénz körül forog! – kiabáltak összevissza.
– Semmi gond, ifjú hölgyek és urak – próbáltam lazára venni. – Jobb híján talán én is megfelelek momentán a tisztelt társaság erkölcsi és szakmai elvárásainak. Higgyétek el, már jó ideje, hogy a katedrát koptatom, a katedra meg engem – folytattam még közvetlenebbre hangolva, s az asztaltól fölállva, a padok elé léptem. A tűzvonalba, ahogy Cézár, az aranyköpései­ről elhíresült latin szakos kollégám csillogó tekintettel mondogatta, ha az alkoholszintje meghaladta az átlagosat.
A poénkodás ezúttal nem jött be. Gyanakodva méregettek, mintha én is benne volnék az ellenük szőtt gyalázatos összeesküvésben, de legalább csendben maradtak.
– Nincs igazatok, a pénz nem minden! 
A dacos lányhangnak örülnöm kellett volna. Lám, akadt valaki az osztályban, aki másként gondolkodik, mint a többiek. Aki a pártomat fogja. Hallatára mégis valami homályos szomorúságfélét éreztem. Mintha árnyék suhant volna át rajtam, csak egy pillanatig tartott az egész, aztán megint azzá a laza és magabiztos tanárrá váltam, akinek, az iskolában és a városban, hosszú évek óta ismertek.
Az ablak felőli padsor harmadik padjában ülő lány kelt a védelmemre. Átlagos diáklánynak tűnt. Mintha sorozatban gyártanák le az ilyeneket, több tucatnyi van belőlük a gimiben. Karcsú termet, hosszúkás arc, sötétbarna szempár, feszesre fésült, lófarokba kötött gesztenyeszínű haj. Egyedül az ajkai ütöttek el a szabványmérettől, egy picit húsosabbak voltak az előírtnál. Éppen csak annyi smink volt rajta, amennyi az iskola belső rendszabályzatát kidolgozó sasszemű, puritán lelkületű kollégináknál még nem verte ki a biztosítékot. Amint azonban később újból ránéztem, elbizonytalanodtam. A sminkje valóban visszafogott volt. Ő azonban mintha megváltozott volna közben. Arca teltebbnek tűnt, szeme aranybarnán fénylett, ajkain pedig cseppnyi felesleget sem láttam. A fény miatt van, gondoltam kapásból, mert a racionális magyarázatok a legkézenfekvőbbek. Megváltozott az erőssége. Vagy más szögből éri az arcát.
– Van, ami az anyagiaknál is fontosabb – kezdte újra a lány a szemembe nézve, mintha direkt nekem címezte volna slágergyanús kijelentését. – A vágyaink, melyekről kényelemből vagy gyávaságból hajlamosak vagyunk mégis lemondani… 
Zavartan kaptam el a tekintetem. Az osztály újból felzúdult. 
– Kussolj már, Floransz! Azt hiszed, okosabb vagy nálunk?! Te csak foglalkozz a magad problémáival, hercegnő!
A lány vállat vont, kivett egy könyvet a táskájából, és olvasni kezdett.
Alig bírtam lecsillapítani a társaságot. Csak Floransz hallgatott. Mintha megszűnt volna körülötte a világ, rezzenéstelen arccal mélyedt el a könyvben. Akkor sem nézett föl, amikor ismertettem a nevelőórák témáit. Óra végére tartogattam a bónuszt: megígértem nekik, hogy hamarosan felviszem őket Kolozsvárra egyetemet látogatni. Hadd lássák, mi vár rájuk, ha sikeresen érettségiznek. Ez végre bejött. Hálásan néztek rám. Kivéve Floranszt, aki éppen az okostelefonját kényeztette. Aznap még egyszer láttam őt, nagyszünetben. A büfé felé igyekezett. Vajon mivel haragíthatta magára a többieket? S milyen problémái lehetnek? Biztosan szerelmes, vagy szerelmi csalódott. Esetleg mindkettő. Ebben a korban még minden lehetséges. Ott lépegetett előttem. Egyrészes, fehér-fekete kombinációjú pamutruhája macskás testére simult, izmos, formás lábán sötét harisnya feszült. Bokáig érő, fűzős, fekete cipője szaporán kopogott a mozaikpadlón. Piszokul nagy öntudatosság áradt belőle. Mint aki képes az egész világgal szembeszállni, még akkor is, ha tudja, hogy vesztésre áll. Már-már megszólítottam, az utolsó pillanatban azonban meggondoltam magam. Lehet, nem venné jó néven, hogy a magánügyeibe avatkozom. Az ilyen karcos tiniken nehéz eligazodni. Az is lehet azonban, hogy tényleg bajba keveredett, és segítségre lenne szüksége. Míg ezen tépelődtem, eltűnt a büfé előtti tömegben.
Éjjel levegő után kapkodva riadtam föl. Valami rémeset álmodhattam, de képtelen voltam fölidézni. Mint az örvénylő víz által felkavart iszap, csak zavaros érzések maradtak utána: harag és szégyen, mardosó önvád. Valéria összegömbölyödve hortyogott mellettem az ágyban. Óvatosan megérintettem az oldalát, a hortyogást halk, egyenletes légzés váltotta föl. Nekem viszont a szívem még mindig vadul vert, mintha ki akart volna szabadulni a mellkasomból.
Tekintetem a fal mellett terpeszkedő íróasztalra tévedt. A fiókok zárai higanyosan derengtek a homályban. Ez az antik bútordarab nagyapától maradt rám, s gyerekkorom nagy attrakciója volt. Elbűvölten nézegettem, valahányszor kimentem a roskatag, Szent János utcai házba. Hogy fényes, sötétbarna felületén ütésnyomok éktelenkedtek, s közepén a négyzet alakú, zöld posztót tintafoltok csúfították, semmit sem vont le varázslatos értéké­ből. Igazából nem a nagy műgonddal kifaragott kagyló- és kígyómotívumok vagy a fiókok fényes akantuszlevél mintázatú zárai izgatták kölyökként a fantáziámat, hanem a mögéjük képzelt titkok. Nagyapa azonban zárva tartotta mind a hét fiókot. A múltat nem tanácsos megbolygatni, ingatta a fejét aggályosan, valahányszor a tartalmuk felől érdeklődtem. Hangja a napi tíz-tizenöt szűrő nélküli Carpaþi-tól fülsértően recsegett, mintha egy régi bakelitlemezről szólna. Különben is neked semmit sem jelentene, ami bennük van. Persze egy szavát sem hittem el. Titkos térképekről, ritka pénz­érmékről, ősi talizmánokról fantáziálgattam. Mikor mit olvastam éppen az otthoni szamárfüles Kalandregénytárból. Egyszer aztán mégis kinyitotta féltve őrzött fiókjait. Talán azért, hogy saját szememmel győződhessem meg arról, hogy igazat beszélt, vagy mert érezte, hogy nemsokára meg fog halni, s rám akarta bízni a titkok őrzését. Akkor már kamasz voltam. Keményrockos korszakomat éltem éppen, s az angolszász heavy metal bandákon kívül nemigen érdekelt más a világon. Csalódottan nézegettem a megsárgult fényképeket és az értéküket vesztett bankókat, az ódivatú mandzsettagombokat és a régi gyufásdobozokat, a kifakult franciakártya-paklikat és a bársonyszalagokkal összefogott levélkötegeket. Nagyapa halála után az íróasztal évekig nálunk rostokolt a fészerben. Amikor az egyetem elvégzése után a szüleimtől elköltöztem, apám azt mondta, magammal vihetem, mert nagyapa nekem szánta. Egyetlen fiókját sem nyitottam ki, a múlt zavaros árnyai ne vetüljenek a jelenre. Az is lehet azonban, hogy a szüleim kiürítették közben valamennyit.
Visszafordultam a csendesen alvó Valéria felé. Hatodik éve ismertem már. Két magány közös akaraton nyugvó, kötetlen társulása. Így határoztuk meg még a legelején ironikus szakszerűséggel rendhagyó kapcsolatunkat. Addigra mindketten átestünk már egy-egy félresikerült házasságon, s úgy éreztük, egy életre elegünk lett a nagy szavakba, fellengzős ígéretekbe, pitiáner hazugságokba csomagolt önzésből és képmutatásból. Nem rendez­tünk világra szóló lakodalmat hintós felvonulással, tömjénfüstös, templomi szertartással, amint az manapság újból divatba jött, még egyszerű polgári esküvőnk sem volt. Hol ő lakik nálam, hol én nála, de van úgy is, hogy kihagyunk néhány napot, hetet, akár hónapot is, ha úgy érezzük, hogy per pillanat beteltünk egymással. A hiány a legjobb vágynövelő afrodiziákum. Nincs káros mellékhatása, s még pénzbe sem kerül. Valéria molett, kis nő, tele energiával, életkedvvel. Élénk, zöld szeme jól passzol vörösen fénylő hajához, fehér, bársonyos bőréhez. Turisztika szakon végzett. A Vakáció határok nélkül utazási irodánál dolgozik. Egy görögországi társas kiránduláson jöttünk össze. Ő volt a csoport vezetője. Volt időm fölleltározni, mielőtt egy part menti kávézóban hosszabban elbeszélgettünk. Közelről még jobban tetszett. A kozmetikumok folyamatosan fejlődnek Kleopátra óta, ha erre gondolsz, mosolyodott el, mintha csak a gondolataimba látott volna, s én megbabonázva néztem az arcán megjelenő huncut gödröcskéket. Napközben kultikus romok között mászkáltunk, és a langymeleg tengerben pancsolgattunk. Megbámultuk a múzeumok izompacsirtáit és kecses istennőit, akik üres tekintetük s könnyed testtartásuk alapján hírből sem ismerhették a depressziót. Éjjelente aztán lementünk a part félreeső szakaszaira. A múltra már nem, a jövőre pedig még nem lehetsz féltékeny, nézett rám csúfondárosan, ha afelől érdeklődtem, hány ilyen intim zónáról tud még a környéken. Nagyokat sétáltunk, majd a homokra terített gyékényen szeretkeztünk. A vágy csitultával a hullámok halk neszezését hallgattuk, s néztük, mint rajzolnak a fehéren habzó tajtékok tünékeny ábrákat a fövenyre. Körülöttünk kopár sziklák meredtek sötéten az égre, s a láthatár peremén az apró települések fényei tétován hunyorogtak az éjszaka indigókék homályában. Olyan ismerősnek tűnt, mintha már egyszer – talán egy álomban vagy egy dalban – átéltük volna mindezt. Ekkor döntöttünk a folytatás mellett. Mire idáig jutottam gondolatban, megnyugodtam. Valéria halkan felsóhajtott, s a másik oldalára fordult, puha combja a lábamat súrolta. Végigsimítottam a haján. Enyhe samponillat áradt belőle.  
Néhány nappal később a városban láttam viszont Floranszt. Már sötétedett. A levegőben az érkező tavasz karcos lehelete vibrált. A lány az Ugron utca túloldalán haladt, pár lépésnyire előttem. Miniszoknya és farmerdzse­ki volt rajta, a haja lazán feltűzve. A minoriták kettős tornyú templománál betért a Szászvár felé vezető sikátorba, s a korlátba kapaszkodva átegyensúlyozott a Csere-patak pallóján. A rozoga faalkotmány még remegett, amikor ráléptem. Floransz lépteinek tétova ritmusa átlüktetett rajtam. A várrom töredezett körvonala feketén rajzolódott az égre. Kétfelől a roskatag házak némán lapultak. Az utcai lámpák sápadt fényköröket rajzoltak az egyenetlen macskakövekre. Vajon mit kereshet a városnak ebben a rossz hí­rű negyedében egy tizenhét éves diáklány, töprengtem, s csak ekkor tudatosult bennem, hogy követem. Fölgyorsítottam a lépteimet, ám árnnyá légiesült alakja eltűnt a szemem elől. S ekkor megpillantottam azt a kapualjat. Karnyújtásnyira sötétlett tőlem a falban. A boltív alá léptem. Rekedt, uga­tásszerű köhögés törte meg a csendet. Összerezzentem. Az apám, súgta Ica, nyelve hegyével a fülemet cirógatva. Lefekvés előtt néha elszív még egy cigit a gangon. Gáz, ha észrevesz. Semmi vész, akartam mondani, de Ica puha, nedves ajka elnémított. Megkeményedett mellbimbói, mintha át akartak volna szúrni, a blúzán keresztül hozzám préselődtek. A köhögés lassan alábbhagyott, majd abbamaradt. Már csak kapkodó lélegzetünk fodrozódott a csendben. Ujjaim hegyével Ica arcát simogattam, selymesen ívelő szemöldökét, finoman remegő szemhéját, pisze orrocskáját, nedvesen fény­lő ajkát. Aztán lassan, nagyon lassan, hogy minél tovább tartson ez az édes beteljesülést ígérő szertartás, föléje hajoltam. Amióta megtanított csókolózni, nem bírtam betelni új tudományommal. Ica szája résnyire nyílt, fogaink összekoccantak. Harapsz, kuncogta hátrahúzódva. Te is, emeltem föl a kezem. Az ajkam fájóan száraz volt, de Ica fogainak nyoma sem volt rajta. Egyedül álltam a sötétben. Valahol a magasban keservesen nyávogott egy macska. Mintha jeges szél süvített volna át rajtam, megborzongtam.
– Valami baj van? – fogadott otthon Valéria. – Olyan levertnek látszol.
– Semmi – feleltem tétován. – Csak sétáltam egyet…
– Lázad van – tette a kezét aggódva a homlokomra. – Biztosan megfáztál, ez a kora tavaszi idő csalóka. Bújj gyorsan ágyba, hozok egy forró teát – terelt a hálószoba felé. – Attól majd rendbe jössz. 
Később, amikor már egymás mellett feküdtünk, Icáról kezdtem el beszélni.
– A Szászvár alatti sikátorban laktak, a várrom tövében. Ő tizedikes volt, én végzős. Régi történet. Klasszikus diákszerelem. Az ilyen általában rosszul végződik. Vagy szakítással vagy házassággal. Mi három hónapig jártunk együtt… 
Még senkinek sem meséltem erről. Tünékeny pillanatok keltek életre bennem, melyekről mindaddig azt hittem, hogy menthetetlenül megsemmisültek. A szűk tömbházlakásokban rendezett házibulik, ahol az Álom­arcú lányt hallgatva, összebújva táncoltunk a vágy megállíthatatlanul örvénylő kábulatában. Önfeledt andalgások a Sétatér évszázados platánfái alatt, melyek az ősz fakuló fényében egykedvűen hullatták színes leveleiket a szeszélyesen kanyargó ösvényekre. A rikító koncertplakátokkal és Che Guevara fekete-fehér poszterével kitapétázott Siculus Pub, ahol az asztalunkat belengő kávéillatban délutánonként segítettem Icának francia házi feladatai elkészítésében, s ahol a concordance du temps* gyakorlataival vesződ­ve, balgán azt gondoltuk, hogy a szerelem varázsa megóv majd minket az idő múlásától. Ködös novemberi esték, amint egymás kezébe kapaszkodva, fázósan siettünk végig a kihalt, huzatos utcákon, hogy aztán Icáék kapualjának szerelmes suttogásokkal átszőtt homályában búcsúzás közben újra és újra egymásba gabalyodjunk. Képzeletem ördögi játékáról viszont képtelen voltam beszélni, mint ahogy arról is mélyen hallgattam, hogy egy tizenhét éves diáklány nyomába szegődtem aznap este. 
– Miért szakított veled Ica? – bújt hozzám Valéria, mintha megérezte volna, hogy nem mondtam el neki a teljes igazságot.
– Talán, mert mást várt tőlem – válaszoltam zavartan.
– S mégis mit? – könyökölt fölém évődve, s a mozdulattól kibomlott kontyából egy tincs.
– Szerintem azt te jobban tudod – simogattam ki a haját a homlokából. – Ti, nők könnyebben eligazodtok a szerelem bonyolult problémái között…
Valériának igaza volt, másnapra rendbe jöttem.
Aznap volt az első fakultatív rajzköröm a 11. C-ben. Nem hiányzott senki, s ezt jó előjelnek vettem. Floransz a rajzkabinet első asztalánál ült. Éppen csak felnézett, amikor beléptem, majd nagy műgonddal tovább rendezgette a ceruzáit. Fittnek és magabiztosnak tűnt, mint első alkalommal, mintha nem is az a tétován lépegető lány lett volna, akit előző este szem elől tévesztettem a várrom alatti sikátorban.
Bevezetésként arról beszéltem nekik, amit mindig el szoktam mondani az első foglalkozáson. Hogy az igazán jó képzőművészeti alkotások többek a puszta látványnál. A mesteremberek másolnak csupán, vagyis megkettő­zik a már létező valóságot. A művész azonban hozzáteszi önmagát mindehhez, vagyis újat teremt. Minél jobban sikerül ez neki, annál egyénibb, annál kifejezőbb, annál hitelesebb lesz az alkotása. A csendéletbe a harmónia keltette élményét, a sárguló tájba az elmúlás miatt érzett szorongását, a meztelen női testbe a felparázsló vágyát varázsolja.   
– S ha férfi a modellje? – vigyorodott el egy szemüveges, pattanásos fiú a középső sorban.
– A kivétel erősíti a szabályt – vágtam rá kapásból, hogy elejét vegyem a gúnyos találgatásoknak.
Az osztály röhögve nyugtázta a poént. Rövid hatásszünetet tartottam.
– Most pedig – folytattam középre lépve – bemelegítésképpen mindenki próbálja meg lerajzolni egy emlékezetes álomképét.
Valami másra vártak, hitetlenkedve méregettek.
– Jól hallottátok – nevettem el magam. – Vagy nem szoktatok álmodni?
Az ablakhoz sétáltam, s tüntetően kifelé bámultam, mintha az iskola előtti vén fenyőknél nem volna érdekesebb látnivaló a világon. A legközelebbi fán apró, világosbarna foltok cikáztak: két mókus kergetőzött a sűrű szövésű tűlevelekkel borított ágakon. Miközben a fürge állatkák önfeledt futkározását figyeltem, mögöttem lassan elcsendesedett az osztály. Úgy helyezkedtem, hogy az ablaküveg tükrözésében minél jobban láthassam őket. Többségük már rajzolgatott. Ez kezdetnek nem is olyan rossz, állapítottam meg elégedetten. Floransz is a rajzlapja fölé hajolt. Ceruzája tétován mozgott a papiroson. Most, hogy el volt foglalva, zavartalanul figyelhettem, de csak homályosan láttam, az arcát alig. Elfordultam az ablaktól, föl-alá sétálgattam az asztalok között. Floransz már a harmadik próbálkozásánál tartott. Az első két lapot összegyűrte.
– Nem megy – nézett rám gondterhelten. – Mint amikor a lepkét gom­bostűre szúrják. Már nem olyan, mint repülés közben vagy egy szirmon megpihenve…
Lehajoltam. Az arcunk egészen közel került egymáshoz. Floransz pupilláin aranysárga foltocskák ragyogtak. Parányi galaxisok titokzatos fényei. Igyekeztem csak a rajzára figyelni. Bármennyire is erőlködtem azonban, csak kusza vonalakat, elmosódott alakzatokat láttam. Mintha tényleg egy haldokló lepke vergődésének nyomai sötétlettek volna a papíron.
Lassan körbejártam a teremben. Többnyire azt láttam, amire számítottam. Egzotikus tájakat, Barbie baba-szerű tündéreket, fenyegetően tornyosuló, rémálombeli árnyakat.  
– Jövő órán mesterségbeli fogások elsajátításával folytatjuk – figyelmeztettem őket csengetéskor.
Összeszedelőzködtek. Egyik-másik még köszönt is, mielőtt kiment. Floransz maradt utoljára. Még mindig gondterheltnek látszott.
– Valami más baj is van? – fürkésztem az arcát.
– Nem érdekes – vont vállat, s anélkül, hogy rám nézett volna, kilépett a folyosóra.
– Az nem úgy van – siettem utána. – Ha valami problémád van, nekem nyugodtan elmondhatod – tettem a vállára a kezem.
– Ne izgassa magát miattam, tanár úr – fordult felém lassan. – Hozzászoktam a gyűrődéshez…
A mozdulattól mutatóujjam a nyakához ért. Bőre alatt az ér alig kive­hetően lüketett. Zavartan húztam vissza a kezem.
– A tanár úr nem is kopasz – emelte rám a tekintetét tétován.
– Mért kellene én kopasz legyek?! – kérdeztem, még mindig a zavarommal küszködve.
– Mert Picasso kopasz volt, s a tanár urat Picassónak csúfolják az iskolában – mosolyodott el halványan.
– Foglalkozási ártalom – próbáltam én is mosolyogni. – Miért ne lehetne a rajztanár Picasso?! Ha filozófiát tanítanék, Arisztotelésznek vagy Kant­nak hívnának, de akár Nietzsche is lehetnék, bár az ő nevét nehéz leírni.
– Kérdezhetek valamit? – komolyodott el újra.
– Bármit – vágtam rá, csak hogy visszanyerjem a magabiztosságom.
– A tanár úr ma mit rajzolt volna?
Mint egy gyors, pontosan bevitt balegyenes, váratlanul ért a kérdése. Pedig igenis jogos volt a kíváncsisága. Egy magára valamit is adó tanárnak startból meg kell tudnia oldani a diákoknak szánt feladatot.
– Vidáman kergetőző mókusokat – válaszoltam aztán, s közben éreztem, hogy a vér az arcomba tolul. 
Floransz újból elmosolyodott, mint aki hiszi is, meg nem is, amit mondtam, szó nélkül sarkon fordult, és magamra hagyott. Leforrázva álltam a rajzkabinet előtt. Ott a folyosó végi szűk benyílóban tudatosult bennem, hogy már évek óta nem álmodom semmit, s ha mégis, mint pár nappal ezelőtt, azt ébredéskor képtelen vagyok felidézni. S ekkor, mint kulcs a zárban, valami elmozdult bennem. 
Még aznap kikértem a titkárságról a lány dossziéját. Az adatait tartalmazó űrlaphoz oda volt tűzve személyazonossági kártyájának fekete-fehér másolata. A rossz minőségű kópiáról eltökélt arcú bakfis nézett rám. Floransz a hivatalos papírok szerint egy környékbeli faluból származott. Általános iskolai tanulmányai befejezése után kitűnő eredménnyel jutott be hozzánk, s a kollégiumban lakott. Szülei már évekkel ezelőtt elváltak, s mielőtt elmentek volna külföldre dolgozni, a lányt nagybátyja gondjaira bízták. Napokon át próbáltam a nagybácsit a megadott telefonszámon elérni, de csak a több nyelven hadaró üzenetrögzítőjére mondhattam, hogy ki vagyok, és miért keresem. Közben az iskolában az élet folydogált tovább a megszokott medrében. Tanórák és gyűlések, aktuális pletykák és szünetbeli poénkodások. Semmi rázós. Igazán elégedett lehettem volna. A Floransz körüli rejtély azonban nem hagyott nyugodni. A lány négyszemközti beszélgetésünket követően tüntetően zárkózott lett. Talán megbánta, hogy megnyílt előttem. Vagy elriasztotta az én bénázásom. Nevelőórán szenvtelen arccal, fegyelmezetten ült a padban. Nem szólt közbe, nem vitatkozott, nem provokált. A rajzkörökön pedig mindig úgy csinálta, hogy a lehető legkevesebbet láthassak a munkáiból. Rászólhattam volna persze, hogy tegye elém a rajzait, hadd beszéljük meg, mert így van az rendjén, de attól tartottam, csak rontanék a helyzeten. Még azt gondolná, hogy tanári státuszommal visszaélve be akarok hatolni az intim szférájába. 
– Egy angol gentlemannek öltözött római légionárius érdeklődik utánad – nyitott be a büfébe két-három héttel később, nagyszünetben Cézár. – Ki tudja, milyen híreket hozott az Impérium határairól? – vigyorgott kajánul.  
A nagydarab férfi a tanári előtt ácsorgott. Agresszíven meredező tüskefrizurájához, szögletes, napbarnított arcához, hatalmas, horgas orrához tényleg jobban illett volna egy centurió egyenruhája, mint az elegáns, sötétkék öltöny, amely majd szétrepedt rajta, s a divatos szemüveg, mely mögül szigorúan kémlelt.  
– Floransz nevelőapja vagyok – nyújtotta felém XXL-méretű kezét. – Már megint mit csinált az a bolond lány?
– Tudtommal semmi rosszat – igazítottam egymás mellé óvatosan a szavakat. – Csak olyan zárkózottnak tűnik…
– Nekem mondja?! – horkant föl bosszúsan. – Floranszon az isten sem tud eligazodni.
– Kamaszkori sajátosság – keltem ösztönösen a lány védelmére. – Keresi önmagát.
– Egy frászt! – rázta meg busa fejét. – Ez a lány már kicsi kora óta ilyen flúgos. Ha tudná, hányszor húzott már be! Ötévesen szökött el először otthonról. Kétnapi keresés után találtunk rá az erdőben. Egy forrás mellett üldögélt, és valami erdei varázslóról hadovált, aki a vízparton jelent meg előtte, a csobogó víz hangján szólt hozzá, s akit rajta kívül senki sem láthat. Alig bírtuk hazacipelni. Sírt, harapott, rúgkapált útközben. Azóta többször is eltűnt hazulról, s mindig valami képtelen sztorival állt elő, amikor rátaláltunk. Volt, hogy többnapi járóföldre is elkóborolt, s a rendőrségnek kellett segítenie a felkutatásában. Hetedik végén a Kárpát Expresszről szedték le a határ közelében. Rossz rágondolni is, mi történhetett volna vele, ha nem kapcsolják le az utolsó pillanatban… Azt a nyarat szobafogságban töltötte. Akkor kapott rá igazán az olvasásra. A zsebpénze nagy részét azóta is haszontalan könyvekre költi. Már alig férnek a szobájában.
– Az jó, ha szeret olvasni – szakítottam félbe drámai monológját. – Az irodalom hozzájárul a személyiség fejlődéséhez.
– Vagy elfajzásához – tromfolt le ingerülten. – Az ember tanuljon meg a földön járni, különben a fellegek közül piszkosul pofára eshet. Tudja, én is ennek az iskolának voltam a diákja. Immár harmincegyedik éve, hogy végeztem – váltott nosztalgikus hangsávra. – Az én időmben a reál tantárgyakra helyezték a hangsúlyt. Hogy legyen egy biztos pontunk, ahonnan elstartolhatunk az életbe. Akkoriban azonban neveltek is, nem csak tanítottak. Drága, jó tanárainknak gyakran eljárt a kezük nemes hivatásuk gyakorlása közben. A megfelelő időben és erővel lekevert pofonnak felbecsülhetetlen pedagógiai hatása van. Ezt én mondom magának, osztályfőnök úr, már meg se haragudjon! Manapság sajnos más a helyzet – kanyarodott vissza gimis emlékei tündérkertjéből a jelenbe. – Ez az átkozott liberalizmus a tanügybe is befészkelte magát. Félre ne értsen, nem azért jöttem, hogy kritizáljam a mostani oktatási rendszert. Maguknak, tanügyi kádereknek különben is kevés beleszólásuk van ebbe. A globalizáció elől nincs menekvés, de ez már egy másik történet… – nézett rám sokatmondóan. – Azért kerestem fel személyesen, hogy figyelmeztessem a Floransszal kapcsolatos problémákra. Vigyázzanak rá! Ki tudja, mire készül megint…
Igyekeztem megnyugtatni. Elmagyaráztam neki, hogy van iskolapszichológusunk, s a tanári kar valamennyi tagja jól képzett, nagy tapasztalattal rendelkező pedagógus. Szórakozottan hallgatott, mint akinek semmi újat nem lehet már mondani.   
– Hív az üzleti élet – szakított félbe hirtelen. – Már így is késésben vagyok.
Csodálkozva néztem. Csak ekkor vettem észre a fülhallgatóját, amin a világpiac aktuális helyzetére vonatkozó információ érkezhetett. Hevesen megrázta a kezem, s döngő léptekkel vonult végig a kopott szőnyegen. A néhai professzorok elismerően néztek utána a falakról. Igazán dicséretes, akár egy római tiszt, aki a limesre igyekszik megvédeni a hanyatló Birodalmat a barbár hordáktól. Az előcsarnokban még visszafordult, a karját magasba lendítette. Köszönést és fenyegetést egyaránt jelenthetett ez a hadvezéri mozdulat. Vagy csak egyszerűen a karizmait mozgatta meg.
Nem bírtam megállni, hogy ne nézzem meg a tablóképét. A harmadik emeleten, a padlásfeljáró mellé volt kiakasztva az évfolyama. Ez az utolsó stáció, innen már egyenes út vezet a földszinti tablótemető egérszagú homályába. A megsárgult fényképekről – a szocialista etikett íratlan szabályának megfelelően – katonásra nyírt fiúk és fehér hajszalagos lányok meredtek mosolytalanul a jövendőbe. Floransz nagybátyja az alsó sorból nézett farkasszemet a nagybetűs Élettel. Cingár, jellegtelen arcú fiatalember volt. Ha nincs ott a neve, nem tudtam volna beazonosítani.
– Szóval itt járt Oszkár bácsi? – babrált a táskája zárjával szórakozottan Floransz, amikor utolsó óra után leültem vele beszélgetni a rajzkabinetben. – Gondolom, nem sok jót mondott rólam…
– Hogy bújod a könyveket – próbáltam indulásból egy jó pontot begyűjteni.
– Hát persze – rándult gúnyos mosolyba az arca. – Szerinte szemétdombra való az egész.
– Meg hogy szeretsz utazgatni – tettem hozzá mintegy mellékesen. – Elmondta, hogy ő is ennek az iskolának volt a diákja. S hogy milyen remek képzésben részesült itt… 
– Biztosan a flancos Armanijában feszített – nézett ki a nyitott ablakon Floransz. – Oszkár bácsi imád elegáns cuccokban járni s nagy életbölcsességeket osztogatni. 
– Nem gondolod, hogy egyszerűen csak aggódik érted? – követtem önkéntelenül a tekintetét.
Esős tavaszi idő volt. Az évszázados fenyőfák ágai egykedvűen hajladoztak a meg-megújuló szélrohamokban. Mókusoknak nyoma sem volt rajtuk. A belváros szürke háztömbjein túl az ortodox katedrális vörösréz ku­polája nedvesen fénylett az ónos ég alatt. Egy impresszionista művész sem festhette volna meg jobban.
– Minden szülő azt szeretné, hogy a gyermeke többre vigye az életben, mint ő – dobtam be jobb híján a legkézenfekvőbb magyarázatot.
– Én nem vagyok az ő gyereke! – fordult felém dühösen. – A szüleim pedig cserbenhagytak.
– Rám akkor is számíthatsz – próbálkoztam újra. – Látod, én farmerben járok, s nem erősségem az ész osztogatása. Viszont hajam az van, nem úgy, mint az eredeti Picassónak.
– Meg humora – enyhült meg Floransz. – Nem úgy, mint Oszkár bácsinak.
– Akkor hát szent a béke? – nyújtottam feléje félig tréfásan, félig komolyan a kezem. – Kiegyezel a világgal?
– A tanár úrral igen, a világgal nem – mosolyodott el végre. Keze a kezembe simult, s már nem néztem félre zavartan, amikor azok a parányi csillagképek újból fényleni kezdtek a pupilláin.
Ettől kezdve már nem áltathattam magam azzal, hogy Floransz is csak egy a többi diáklány közül. Az évek során előfordult már, hogy egyik-másik megtetszett nekem, s ők sem maradtak érzéketlenek irántam, de soha nem éltem vissza a helyzetemmel, nem nyomultam, nem vagánykodtam, ahogyan kollégáim közül jó néhányan tették – legalábbis az ősi Alma Mater vaskos, erotikus legendáriuma szerint –, akik mindenféle ordenáré cselhez folyamodtak, csakhogy becserkészhessék a tanítványaikat. A Floransz színváltó szemében felragyogó titokzatos fénynek azonban nem tudtam ellenállni, s a legcsekélyebb lelkiismeret-furdalást sem éreztem, amikor átengedtem magam annak a teljességet ígérő varázslatnak. Minden más iskolai tevékenység elveszítette a jelentőségét a 11. C-ben tartott rajzkörök és nevelőórák mellett, amikor hivatalból Floransz közelében lehettem. A tanári légkörét viszont egyre nehezebben viseltem el. Hiába forogtak megállás nélkül a régi falióra cifra mánusai, úgy éreztem, az idő a lepattogzott fes­tékű számlapra jegesedett, s azon töprengtem, hogyan is szórakoztathatott régebb az a sok sunyi pletyka, olcsó élcelődés, övön aluli poén, ami az iroda „hasznos tudnivalókkal” teletűzdelt falai között elhangzott az évek során. Közben Valéria két hétre magamra hagyott: egy áruházlánc olaszországi kirándulást nyert hűséges vásárlóit kellett végigkalauzolnia Észak-Itália kultúrtájain. Délutánonként szakkönyveket olvasgattam, újraírtam vagy kiegészítettem régi lecketerveimet, igyekeztem minden percet hasznosan tölteni. Esténként szokásomhoz híven krimit néztem a tévében. Bármennyire is győzködtem azonban magam az ellenkezőjéről, valójában töményen unatkoztam, kivéve az elalvás előtti és ébredés utáni pillanatokat, amikor az öntudatlanság határán lebegve újra és újra elképzeltem az ágyban, amint Floransz bőréhez érek, kigombolom a blúzát, kezem melltartója pántjára teszem, hogy lecsúsztassam tenyerem alá simuló válláról. Az iskolában minden alkalmat megragadtam, hogy szóba állhassak vele. Bármiről is beszélgettünk, minden szavam titkos szerelmi vallomássá változott közben.
Pár nappal Valéria visszatérése előtt végre megkérdeztem tőle, hova tűnt el azon a kora tavaszi estén, amikor a nyomába szegődtem.
– Sehova – ismételte meg háromszor is, de a hangja mintha megremegett volna közben. 
Lehet, hogy ezúttal is csak képzelődtem, s aggodalomra semmi okom nem volt, tanítás után mégis elmentem a Szászvár alá magyarázatot találni Floransz vélt nyugtalanságára. Átegyensúlyoztam a Csere-patak szennyes víztükre fölött feketén feszülő pallón, és mint kedvenc detektívem, aki elnyűtt ballonkabátjában addig téblábol a tetthelyen, amíg valami árulkodó nyomra nem bukkan, alaposan körülnéztem. Napvilágnál látszott csak igazán, hogy mennyire lepusztult ez a környék. A düledező házakon élesen kirajzolódtak a szerteágazó repedések, a koszos ablaküvegek mögött foszlott függönyök lógtak, a málladozó homlokzatokról torz arcú tündérek, csonka szárnyú angyalok bámultak a semmibe. Csak néhány járókelő lézengett az utcán. Esetlen mozgású, kiégett tekintetű öregek. Miután meg­győződtem, hogy egyikük sem figyel, megint beléptem Icáék kapuján. Ide is befészkelte magát az enyészet. A penészfoltos boltíveken porosodó pókhálók tétován lengedeztek a kereszthuzatban, a keskeny udvar macskakövei közül borostaként kiserkent fűszálak sárgán meredeztek. Lassan elindultam a lépcsőház felé.
– Uram, kit keres itt, ha szabad érdeklődnöm?!
A rekedten károgó hangtól összerezzentem. A gang korlátjára könyö­k&