A gyermeki lélek tisztasága, a hófehér lap, amit kivétel nélkül minden ember a születéssel együtt kap, és az éjnél is sötétebb vitriol, amivel néhány lap túl korán megtelik. Ártatlanság és kegyetlenség, teljes kiszolgáltatottság és hatalommal való szadista visszaélés ellentétére épül a képsorozat, amelyet Vidovszky György rendező az Árvácskában megteremt. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem bábstúdiójában a végzős magiszteri báb szakosok előadása az árvaság, az elvetettség témáját dolgozza fel. Ehhez Móricz Zsigmond azonos című regényéből ragad ki és fordít színpadra néhány mozzanatot, motívumot. A megjelenített részletek szövege hű marad az eredetihez, a szereplők nyelvezetében megjelennek annak a tájegységnek és kornak a jellegzetességei is, amelyeket Móricz regénye megidéz.
Az előadás főszereplője, Árvácska fehér vászonbáb. Az öt színész (Bíró Eszter, Stekbauer-Hanzi Réka, Nagy Tímea, Tőrös Szilvia, Vén Evelin) sorra válik a báb mozgatójává, az ő arcuk tükrözi Árvácska érzelmeit, de ők alakítják sorra a többi szereplőt is. Teljesen fekete, testre simuló, úgynevezett „bábos” öltözetük fekete szoknyával egészül ki. Ez kellőképpen semleges ahhoz, hogy ne tudjunk önálló szereplőkként tekinteni rájuk, a szoknyának azonban jelmezértéke van: jelzi, hogy a színészek szereplők is, nem csak mozgatók – utal nőiségükre, az anyaságra.
Az előadás érzékletes képpel indít, mely finom, mégis nagyon pontos jelzésekkel teremti meg a darab alapszituációját és viszolyogtató hangulatát. A színpad közepén betontömb, rajta félgömb alakú burok. Az egészet áttetsző fólia fedi, fölötte lámpa, akár egy terráriumban. A halvány, meleg fénybe bevonulnak a színészek és Kiss Vivien hegedűművész. Megszólal Bach Máté passiója. A színésznők kórust alkotnak, és egy zeneileg gyönyörködtető, de vészjóslóan hangzó kánonban hosszasan ismételgetik az átkos szót: állami.
Árvácska a félgömb alakú burokból születik meg. Az egyik szereplő lassan lehúzza a félgömböt borító és kitöltő fóliát: ott fekszik Árvácska magzatpózban. Kiemelik, felsír. Ijedt anyák adják kézről kézre, senki nem vállalja a ringatását, szabadulni próbálnak tőle, mígnem teljesen belebogozódnak a hosszú köldökzsinórba, és az újszülöttet már csak az így kialakult háló tartja. A gyermek életében egyetlen biztos tényező van: az elutasítottság. A környezet megteremtéséhez felhasznált anyagok textúrája éppen az ellentéte annak, amit egy újszülött köré ösztönösen elképzelnénk – a fólia, az üvegburok hideg, a betontömb szürke, érdes és kemény. Az újszülött sírásának hangját mindig az adja, akinek a kezében a báb van. A színészek remekül oldják meg ezt a feladatot: a kiadott hangok hátborzongatóan valósághűek, ugyanakkor egymástól nagyon eltérők. Előbb csak nyöszörgés, majd fokozatosan egyre erőteljesebb sírás, míg végül az öt lány hangja egyetlen kétségbeesett csecsemőordítássá olvad össze oly módon, hogy az ember a nézőtéren legszívesebben fülére tapasztaná a kezét, és becsukná szemét tehetetlenségében.
Az előadást zsoltárénekek tagolják hat részre. Az állami tulajdon zsoltára, a szeretetzsoltár, a születés és halál zsoltára, a gondviselés-zsoltár, a reménység-zsoltár, végül a hazatérés-zsoltár. Népdalszerű énekek, melyeket hegedűkísérettel ad elő egy-egy színész, vagy kórusként mindannyian éneklik. A dalok megteremtik a soron következő jelenetek hangulatát, de szövegük csak nagyon enyhe utalást tesz a következő eseményekre.
A díszlet minimális, a cselekmény nagyrészt a betontömbön játszódik, ezenkívül az említett fólia meg egy tükörlap kerül még használatba. E tárgyak funkciója jelenetről jelenetre változik. A fólia előbb a magzatvíz stilizált ábrázolására szolgál, később újszülött borjú lesz belőle a mozgatók kezei között. A tükörlap égbolt, nap, aura a megfeszített Krisztus fején. A letisztult koncepciónak és játékkulcsnak, valamint a mozgatók ügyességének köszönhetően e jelek dekódolása nem jelent problémát, viszont életre kelti a nézőben azt a gyermeki képzelőerőt, amelyről felnőttként gyakran megfeledkezünk.
Az erőteljes vizualitáshoz hangfüggöny társul, mely a legkülönfélébb eszközökkel teremti meg az egyes jelenetek hangzásvilágát. A vihart például a színészek a kottatartók kocogtatásával érzékeltetik, a tűz pattogását melltartópántjaik pattintgatásával. Az, hogy a hangforrás a színpadon van, hozzájárul a megteremtett fiktív világ elevenségéhez.
A második jelenettől az árva kislány sivár és gyötrelmes sorsának egy-egy pillanatát eleveníti meg az előadás. Árvácskát csak az állam jóvoltából vele járó jutalék miatt fogadják be, de nevelőszülei még arra sem méltatják, hogy nevén szólítsák. Megfosztják egyetlen tulajdonától, az ingecskéjétől, megakadályozzák még az esélyét is annak, hogy megtapasztalja az elfogadást, az otthont, a valahova tartozást vagy a szeretetet. Megtagadják tőle emberi méltóságát. Igavonó állataikat nagyobb becsben tartják, mint a kis államit, dolgoztatják, és rendszerint minden dühüket rajta vezetik le.
A mostohacsalád kegyetlen cselekedetei a bábszínház sajátos, a maga módján elvont, mégis nagyon olvasható nyelvezetén át rendkívül érzékletesen kerülnek a néző szeme elé. Ugyanakkor a közvetett közlésmód, amivel ez a műfaj él, sokkal elviselhetőbbé – ha úgy tetszik, fogyaszthatóbbá – teszi a színpadról kapott impulzusokat. Például amikor Árvácska ujjait megégetik parázzsal, amiért leszakított magának egy dinnyét a mezőről, a báb testébe piros gombostűket szurkál az anyát játszó színész. Nem önmagában a cselekedet, hanem az érzet van plasztikusan megmutatva. Ez pontosan átadja a borzalmas fájdalmat, amit a megbüntetett kislány átél, de közben állandóan a szemünk előtt tartja azt, hogy amit látunk, az csak játék, és így nem kezdjük ösztönösen ellökni magunktól a színpad világát, nem menekülünk tőle, hanem be merjük fogadni.
Hasonlóképp jelzik a megerőszakolt kislány folyó vérét: vörös cérnával. Precízen megfogalmazott metafora az a kép is, melyben Árvácska felfekszik a karácsonyi asztalra, mintha egy tál étel volna – hiszen a szöveg ki is mondja, hogy a disznókat az örökbe fogadó család abból a pénzből veszi, amit az állami gyerekért kap.
Az előadás nyomasztó hangulatában fellélegzésre adnak alkalmat a humorral színezett kis jelenetek, mint például az „Erre ne. Erre, né!” – vicces szójáték, mely a nyelvjárások közti különbségekből adódik, vagy a Boris tehén ellése, Tőrös Szilvia alakításában.
Mégis vitathatatlan, hogy a teljes kilátástalanságban egyre inkább elmélyedő színpadi események próbára teszik a nézők könnycsatornáit. A zárlat sem nyújt egyértelmű felszabadítást a nyomás alól, az utolsó jelenetben megjelenő Krisztus-ábrázolás csak utalás arra, hogy Árvácska vigasztalást nyer majd a túlvilágon, hisz földi életében mindenben csalódott. Kirángatja fejünket a homokból, és arcunkba vágja a pokol képét, amelyen az árvácskák, az állami nemgondozásban élő gyermekek naponta átmennek. Ugyanis szívesen szemet hunyunk társadalmunk effajta árnyoldalai fölött, hogy minden felelősségtől mentesíteni tudjuk magunkat. Pedig a köldökzsinór mindazok nyaka köré tekeredik, akiknek módjában állna segíteni, de nem teszik meg. Az előadás tehát nem véletlenül korhatáros – felnőttek számára azonban művészileg értékes és élvezhető módot talál Móricz igaz történeten alapuló regényének feldolgozására.
Móricz Zsigmond: Árvácska. A regény motívumainak felhasználásával játsszák: Bíró Eszter, Stekbauer-Hanzi Réka, Nagy Tímea, Tőrös Szilvia, Vén Evelin (II. év magiszteri, bábszínész szakosok). Osztályvezető tanár: Máthé Rozália. Hegedű: Kiss Vivien m. v. Látvány: Mátravölgyi Ákos. Zene: Pap Gábor. Zenei vezető: Strausz Imre-István. Dramaturgiai konzultáns: Berecz Boglárka (II. év rendező szak), Kósa-Szigety Zsófia (II. év teatrológia szak). Rendező: Vidovszky György. Bemutató: 2023. január 25.
* Az írás a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem II. év teatrológia szakának szaksajtó szemináriumán készült. Oktató: Boros Kinga.