Bizonyára mindannyian hallottak már Varjúvárosról. Aki meg nem, nos, nem értem, hogy miért ült be erre az előadásra. Hidegrázás. Kell néhány másodpercnyi idő. Lehet, hogy a mondat második felét nem kellett volna hangosan kimondani. A szellemváros varjútársadalmát már számos kutató vizsgálta, cáfolta, hitelt adott nekik a létezésükre, a költők versbe szedték, a festők megfestették, satöbbi, satöbbi. Ha most erről tartanék előadást az önök színe előtt, valószínűleg megkérdezném, hogy ki hiszi el a településről szóló borzongatóan izgalmas legendákat. De engem, őszintén, nem érdekelnek azok a madarak. Tudósként megadatott nekem az a szabadság, hogy csak és kizárólag az villanyozzon fel engem, amit kutatok, és csak az érdekeljen, aminek köze van kutatásom tárgyához. Hallottak már a varjúvárosi napraforgókról? Azt hiszem, nem nyertem meg őket. Vagy csak simán nem hallottak róla. Az első sorban az a férfi. Hogy lehet valaki ilyen csúnya, amikor unatkozik. Amikor unatkozik, azt mondtam. Nem azt, hogy csúnya. 

Kezdjük talán az elejéről, némi általános tudnivalóval. A napraforgó több ezer virágból álló, barna központú sárga szirommal rendelkező növényfaj. Őshazája Észak-Amerika, és nagyjából ezer éve háziasították. Nevét arról kapta, hogy folyamatosan követi a nap mozgását – ezt tudományosabban megfogalmazva heliotropizmusnak nevezik. Nem utolsósorban pedig a madarak nagy kedvence. És akkor itt álljunk meg, megérkeztünk Varjúvárosba, és a mi sajátos napraforgóink birodalmába. Hogy miért nevezem őket sajátosnak? 

Elmondok egy történetet. Nagyjából tíz évvel ezelőtt, elsőéves egyetemistaként elvittek minket a szóban forgó településre. Akkor nagyjából huszonéve lehettünk túl azon a végzetes napon. A fiatalok kedvéért összefoglalom. Bár nem szerettem volna erről beszélni – nem valami kísértethistóriás előadásra hívtam ide ezeket. Varjúváros – amit akkor még más néven emlegettek – egy hatalmas robbanás és légszennyezés következtében egyik napról a másikra megsemmisült. Nem úgy, mint abban a sorozatban, a Csernobilban. Az eset sokkal furcsább és hihetetlenebb. Másnap reggelre egyszerűen minden élet eltűnt. Egyedül a kissé romos épületek jegyezték a történelmet. Na meg a varjak. Félelmetes látvány volt még számomra is huszonévvel később látni azokat a madarakat. Tiszta feketeség, akárhol jártak. Más állatfaj nemigen maradt a katasztrófa után, ezért ezek a fekete jószágok rákényszerültek a vegetarianizmusra, ami elég furcsa, révén, hogy e vidéken még az állatok is inkább a húst hússal életmódot preferálják. Egyes tudósok szerint a növényi étrend teszi, hogy a madaraknál az intelligenciaszint hirtelen növekedését tapasztalták. Egy sajátos és sokat emlegetett példa az, amikor egy turista azt állította, és videofelvétellel is bizonyította, hogy a városban élő varjak népi tánclépéseket produkáltak, amely madár meg nem vett részt az állítólagos mulatságban, az pedig fél lábával ütötte a ritmust. Nos, ha az én véleményemre hallgatnak, ez csupán a belemagyarázás egyik iskolapéldája.

Elnézésüket kérem, igyekszem a tárgyra térni, de ez a történet kiemelt fontossággal rendelkezik a kutatásom alapját illetően. Tehát. Elsőéves egyetemistaként elvittek minket a városba, a feladatunk pedig az volt, hogy kutassuk fel a két évtized alatt kialakult növényvilágot, írjunk belőle esszét. Valami ilyesmi. Társaim felfokozott állapotban lépték át a város határait. Úgy képzeljék el, akár egy prérit. Kivéve, hogy a város mellett ott duzzad az a hatalmas folyó. Szóval, félig delta, félig préri. Értik. Nem fontos. Amint elhagyjuk az első házakat, észreveszek egy kis kertet. Az egyik társasház földszinti lakásának teraszából nyílik. Benne pedig semmi más, csak nagyjából 10 darab napraforgó. Hatalmasak. A szirmaik nagyjából kétszeresei a kelet-európai fajtákhoz képest. Igazából pontos méréseim is vannak. És itt a fotó is róla. Még mindig nem látok rajtuk érdeklődést. Itt kellett volna meghökkenni. Ismétlem, a szirmok majdnem dupla méretűek a többi napraforgófajhoz képest. Valamiért abban a pillanatban megéreztem, hogy nekem ezt a fajt kell kutatnom a következő évtizedekben. Képzeljék! A varjak a közelébe sem mertek menni. A bogarak közül néhány fajta rá mert szállni, de egyik sem károsította meg a növényt. Sőt, gyakorlatilag a növények köré vonultak elpusztulni, mintha ezzel is a talajt akarnák táplálni, hogy a napraforgó tovább éljen. Értik? Mintha a növény manipulálná a rovarokat! Továbbá, tudni kell, hogy egy bizonyos kor után a napraforgó már nem „forog” a nap után, hanem megmarad a keleti irányban. A mi növényeink viszont pusztulásuk napjáig a fény felé néznek rendületlenül. Micsoda együttállás ez! A varjak városában, ahol a sötétség honol, van egy fantasztikus növény, amely folyamatosan a nap után sóvárog.

APRÓBETŰS KÖZLEMÉNY 

(RÉSZLET)

Az előadást nem sokkal később fizikai erőszakig fejlődő vita miatt berekesztették. Egy kinézetre beteges férfi a beszéd közben felállt, és azonnali hatállyal szót kért. Az előadó, bár előzetesen csendet kért a közönségtől, végül szót engedett a zavargónak. Beszéde oly erős hatást gyakorolt a professzorra, hogy az először verbálisan, majd fizikailag rontott rá az amúgy is gyenge lábakon álló férfira. Az incidesnek a biztonsági szolgálat vetett véget. 

VAKSÁG 

(VERSRÉSZLET EGY KEVÉSBÉ TEHETSÉGES KÖLTŐ TOLLÁBÓL, 

A CELLÁBÓL)

Megkoronáztad magad. 

Azt hiszed, a fény felé fordulva bárkit is átverhetsz.

Tetemmel és ragadós kártevőkkel ölelve létezel,

s nem látod, hogy körülötted minden ragad. 

Gúnyt űzöl abból, mi fekete s nem fénylik.

Pedig a tudás sosem világos.