Nem tudom, jó-e, amit tervezek, de legalább elismerem: egy teljes mértékben fantázia szülte Brassóról írok, mely a költő szavával olyan szövetből van, mint álmaink. Próbáltam konkrét helyekhez és tapasztalatokhoz kötni, hogy elsősorban a magam számára derítsem ki, valóságos földrajzának és geológiájának mely pontjaihoz tud kapcsolódni az én képzeletbeli földrajzom – és bevallom, nem sikerült. Úgyhogy nem marad más, mint hogy elismerjem a szakadékot, amely a Várossal való térbeli, territoriális, feltér­képezhető tapasztalatom és a róla való zavaros látomások között feltárult.

Mert gondolom, erről van szó: arról, ami a lehető legmélyebben összeköt azzal a hellyel, ahol élünk, a vele való bensőséges kapcsolatunkkal. Nagy­szerű lett volna, ha meg tudok állni egy épületnél vagy legalább egy építészeti részletnél, legyen bár egyszerű díszítőelem (például a dombormű, amelyen egy kis ámor megy egy oroszlán mellett, amit annak a lakásnak az ablakából láttam, amelyben a szüleim laktak), vagy egy helyre gondolhatok, vagy egy személyre (például Pop asszonyra, akitől franciát tanultam, vagy Moga asszonyra, aki, amikor zongoraórákra mentem, a Ludas Matyiból fordított – a vicclapból, nem Fazekas művéből…); ha egy hangulatra vagy egy fi­gyelőállásra gondolhatnék (arra a panorámára például, amely a Cenkről tárul eléd, ahonnan az egész várost láthatod, hogy szint’ megcélozhatnád). Furcsa módon még a helyek és az időpontok is, amelyek zseniális barátaim­hoz fűznek, Sandu Muşinához vagy Andrei Bodiuhoz, akiket nem tudok eleget siratni, vagy akiket ritkán láthatok, mint Simona Popescu vagy Marius Oprea, még őket sem tudom a Város egyetlen személyes mítoszához kötni.^*[1] Bár akárhol is vannak, számomra elsősorban ők jelentik Brassót.

A bennem élő Város masszív entitása – úgy él bennem, mint óriási agy, mely paradox módon belefér az én apró agyamba – nem horgonyoz le az életrajzom pontjaiban. Olyan repülőhöz hasonlít, amely megpróbál leszállni, de nem tud: a pálya göröngyös, gödörrel teli, úgyhogy alig érinti a kerekeivel, már ismét fel kell szállnia, nehogy lezuhanjon és porrá zúzódjon. Erről a meta-Városról csak úgy tudok beszélni, ha látomásos, lelkesült diszpozícióba kerülök a szó etimológiai értelmében. Másként szólva, ha hagyom, hogy rám telepedjen és magáévá tegyen (frenetikusan, mégis a jó ízlés határain belül – legalábbis remélem…), akár egy daimon.

Ahhoz, hogy megértsék, amit mondani szeretnék, el kell mondanom, hogy ez a fantaszmatikus Város (jobb szó híján nevezem így; valószínűleg fantaszomatikusnak kellene neveznem) nagyjából úgy jelenik meg előttem, ahogy Kurt Vonnegut Bajnokok reggelije című könyvének egyik szereplője számára megjelent a másik: mint egy függőleges fényzuhatag. Meg vagyok győződve, hogy a kezdet kezdetén így is ábrázolták azok, akik megteremtették, akik ein’ feste Burgot csináltak belőle. Nagyszerű fényrobbanásként az ismert világ szélén. Nyilvánvalónak tűnik számomra, hogy ami azon túl létezett, ahová telepítették őket, maga volt az abszolút ismeretlen. A bizonytalanságok annyira sűrű szövete, amely már obskúrussá vált. Teljes homállyá. Annyira kiszámíthatatlan és meghatározhatatlan világ, hogy valósággal a semmivel azonosult. A közép-európai németek számára in der Wallachei a világ végét jelentette, tulajdonképpen a világon túli helyet. A képzelet lázálmától megfertőzött területet – amelyet csupán hézagosan emberi alakok népesítettek be, akiknek a szájuk a mellükön volt, s egyetlen óriási lábukkal félig hüllőhöz hasonlítottak. Olyan lángoló formák, pontosabban formátlanságok, melyek lényegében az Űr lángoló és folyékony vonzását fejezik ki. Fogadok, hogy ugyanígy érzékelték a dolgokat azok is, akik a valóságos Oláhország valóságos határán éltek – csakhogy számukra a semmi az a házuk küszöbén túl kezdődött – rögtön városuk falai után.

Azt hiszem, jobban megértjük őket, ha Stephen King novelláját, a The Mistet olvassuk, vagy ha megnézzük az ennek alapján készült sorozatot: egy Maine állambeli városkát (iszonyú, hogy mennyire hasonló a Barcaság, Bur­zenland, Maine állammal!) hirtelen egy áthatolhatatlan ködfal fog körül. A kép természetesen nem teljesen kielégítő: a köd a maga amorf lényegével eléggé kifejező, de nem mond el mindent arról, mit is jelent a Lehetetlennel való szomszédság, s arról sem, a fenségesnek milyen ereje érzékelhe­tő itt. Kronstadt, Corona, a Korona városa, Brassó, Braşov – ez a város úgy érezhette, a szakadék szélére (vagy ahogy románul nagyon érzékien mondják, „ajkára”) telepítették – nyilván nem egy valóságos szakadékéra, hanem egyszerűen A szakadékéra. Innen a fényzuhatagos önérzékelés, amely nem a semmiből jön, hanem a semmivel való kapcsolat következménye. Röviden szólva, ez az a ragyogás, amely befonja San Franciscót egyszerűen azért, mert máris kész a Szent András törésvonalba zuhanni.

Rá kell világítanunk itt ennek a zavaros és mégis koordinált entitásnak a különös és lenyűgöző történetére, amely a Város. Évszázadokon keresztül a határon terült el (erről már beszéltem), mégis a világ közepének képzelte magát. Valahogy úgy, ahogy a köldök általában az alsónadrág vonalán felül helyezkedik el. Így a Város is: egy olyan vonal fölött volt, amelyen túl (mint a bugyi gumiján túl) labirintikus félhomály és kísérteties árnyak rejtőztek. Egyszer csak azonban egy elképesztő változás nyomán, mint amikor a kaleidoszkópot elfordítja az ember, középpontá vált – vagyis valódi földrajzi köldökké vált, bár ugyanakkor elvesztette önbizalmát, dölyfös hiúságát. A határ, a Határ emlékezete mégis ott húzódik a mélyben, mint valami láva az autógyártása elásványosodott roncsai alatt.

Szeretném megénekelni ennek a Gentle Giant-nak, amelyik a Város, ennek a Micromé­gas­nak a születését és a tévelygéseit. Ehhez nem a múzsákat kellene invokálnom, hanem az infratudat retorikájának modern klasszikusait. Kizárólag ők vannak azoknak az eszközöknek a birtokában, amelyek segítségével meg lehetne ragadni vagy meg lehetne ismételni azokat a folyamatokat, melyek során egy mentális zűrzavar entitássá válik, és fordítva. Először a Város paradox embriójáról kellene szólnunk, egy nagyon kompakt, koncentrált embrióról – mint valami antianyagból készült bomba vagy egy cirkóniumból készült ondósejt. Az embriónak általában a tudat szintjén a meghatározatlanság tisztaságát kell sugallnia. A Városom esetében azonban a dolgok éppenséggel fordítva állnak. Kezdetben az endometrikus szövet és a méhlepény volt zavaros, amit az képviselt, ami később Burzenlanddá, Barcasággá vált. Ellenkezőleg, maga az embrió, a kezdeti kolónia kristályos tisztaságú valami volt, mely leginkább egy tökéletessé csiszolt vesekőre emlékeztetett. Ilyen volt az első betelepültek szervezettsége – nagyon pontos, katonás, családonként, aztán házanként csoportokra osztva. Mértani egyszerűséget próbáltak sugározni körös-körül – a körül levő hegyek közt fekvő medence meghatározatlanságában –, amíg egy valóságos várat generáltak, melyet tökéletesen elzártak a falak és a bástyák, egy működőképes belső anatómiával, melyekben a céhek voltak a szervek, de egyben a gépezet kerekei is, egy olyan Vezetőséggel, mely a falakon belül a társadalmi szolidaritást szervezte, kifelé pedig a legtisztább és legdurvább csoportegoizmust képviselte (mert ez biztosította a Város túlélését és prosperálását: hogy kíméletlenül megadózzon minden kereskedelmi folyamatot, ami a Semmivel zajlott, és rajta ment át; a Semmivel, amely a hegyeken túl kezdődött).

Kellene egy lant, mellyel megénekelhetném, hogyan fejlődött az embrió és terült el minden irányban, hogyan kezdett az agya lassan-lassan szerteágazni, hogy átmásszon vagy kimenjen a falakon, melyekkel ő maga vette körül magát. Hogyan kezdtek szaporodni és egymással összevegyülni a nyelvek a Város fülében, gégéjében, de leginkább agyában: a helyi dialektustól, melyet mindközönségesen szásznak nevezünk, a magyarig, a székelyig és a csángóig, az örményig, és még hányig. Így fejlődött és így mozdult meg – gátlásosan, félve, sebezhetőn, fénylő-zselés lábaival, melyek nélkül a hozzá hasonló életformák nem tudnak utazni az időben.

Ami ezt a fejlődési útvonalat egyesíti, az nem más, mint egy kereskedők­ből és mesteremberekből álló köztársaság makacs büszkesége – az én fantazmagóriáimban mindenképpen. A standard turista fejében levő város, ahol kisasszonyok ülnek a kastélyokban, és lovagi tornák zajától dübörögnek a terek, persze soha nem létezett. Az alapító és újraalapító atyák (mert az első betelepülteket a tatárok a földdel tették egyenlővé) nem foglalkoztak ilyen ostobaságokkal. A pajzsok és szentelt szablyák arisztokrata misztikuma pedig a die Deutschen Ritterrel egy időben tűnt el innen, 1225-ben a teuton lovagokkal. A Város sorsát tehát sokkal pragmatikusabb és szorgosabb agyak és kezek döntötték el. Így vált hosszú időre „minden nemzet mű­helyévé”. Egy olyan talajjá, mely nem feltétlenül barátságos a művészetekkel és az irodalommal. Jó, hogy a pragmatikus elit inkább hajlandó együttmű­ködni, mint végeérhetetlenül vitázni, s a mészárlást kockáztatni. De olyan talaj ez, amelyben nehezen kapaszkodik meg a képzelet költői virága.

De ha megkapaszkodik, akkor aztán…

Demény Péter fordítása

* Alxandru Muşina: költő, a brassói irodalmi kör vezéralakja, 1954 és 2013 között élt. Andrei Bodiu: költő, 1966–2014. Simona Popescu: költő, író, 1965-ben született. Marius Oprea: költő, író, történész, 1964-ben született. Simona Popescuval, Caius Dobrescuval és Andrei Bodiuval szerepelt a Pauza de respiraþie (Lélegzetvételnyi szünet) című antológiában (1991).