Fellini Casanova című filmjének egyik jelenetében a Szent Márk téren mindenki álarcot visel, az egész tömeg. Az embereken nagyon szép, sokkal fantáziadúsabb maszkok vannak annál a globalizált álarcgiccsnél, amivel most el van öntve a tér karnevál idején. Egyszerre csak hatalmas álarc bújik elő a víz alól, és csöpögve feltornyosul a lagúna közepén. A Piazettáról minden figura arra néz, és azt mondja, hogy óóóóóó.

Jelmez; bújni; szerep-színház; egyszer általános iskolás koromban megnyertem a jelmezbált. Repülő csészealjnak voltam öltözve; teleaggattak kartondobozokkal. Fent kiállt a konstrukcióból egy drót. Nehéz volt benne mozogni, táncolni egyenesen lehetetetlen, nem is akart velem senki.

A legkisebb álarc egy orromra ragasztott gombocska volt. Rive De Gire-ben, egy dél-francia bányászvárosban, fesztivált rendeztek. Donalddal, Anicettel és Bucival két hétig dolgoztunk ott egy tornateremben, arra tanítottuk a gyerekeket, hogyan lehet rongyból, hulladékból stb. egyszerű álarcokat készíteni. A nagy napon, abban a pillanatban, amikor kiözönlöttünk a tornateremből, hogy bemutassuk a téren álló szülőknek a kollekciót, az összes gyerek letépte magáról az álarcát, eldobta és szétfutott. Konfettinek voltam öltözve, egy zsák volt a ruhám, ott álltam egy gombbal az orromon a tér közepén, és mindenki petárdával dobált.

Velencében több mint száz évig nem rendeztek karnevált, a XX. századra már rég elfelejtették. Egyedül Buranóban maradt meg valami emléke, de az 1975-ös a karnevál idején a gyerekeken kívül az egész szigeten én viseltem egyedül jelmezt. Fehér nyúlnak voltam öltözve. A felnőttek egyik kocsmából a másikba tántorogtak, abból állt a szórakozásuk, hogy leitták magukat. Mindenki kiröhögött, ütögetett, megkergetett, én voltam az ügyeletes bohóc, mintha szerződtettek volna. Húshagyó kedden Aldo elvtárs, az Újjáalapított Kommunista Párt longianói sejtjének titkára hagyományosan tőkehal-vacsorát rendez. Egy ilyen vacsorán megjelentem Zorrónak öltözve, eléggé kínos volt, még a gyerekek sem viseltek álarcot. A kommunisták éppen a választási kampányuk elveit dolgozták ki, én meg kis bajusszal, karddal, Facia Negra-álarcban ültem az asztalnál, szótlanul. A résztvevők időnként komor pillantásokkal méregettek.

1974-ben elmentünk meglátogatni Daniele Carrert, aki a San Giovanni e Paolo kórházban feküdt, miután kioperálták az egyik heréjét. Az ágya körül álltunk, és elhatároztuk, hogy közös műhelyt nyitunk, asztalos-, képkeretező- és más egyéb szolgáltatással. Csakhamar sikerült is helyiséget találnunk a közeli Barbaria delle Tole utcában. De az üzlet eleinte nem ment valami jól. Viszont nagyon hamar társasági központtá vált a műhely. A Castello kerületben heteken belül megismertünk mindenkit, és mindenki ismert minket. Karácsonykor a kórház szakszervezete azzal bízott meg, hogy rendezzünk ünnepséget az alkalmazottak számára. Erre az alkalomra készítettük első előadásunkat, egy bábjátékot, de olyat, hogy a paraván mögött tizennégyen szorongtunk. A bábokat papírmaséból csináltuk. Itt jól jöttek a gyerekkori tapasztalataim, emlékeim, mert a nagyapám bábkészítő volt Gyomán. Előtte színész volt, de nyugdíjas korában bábkészítéssel kezdett foglalkozni, újságokban hirdetett. Gipsz öntőformákat készített, péppé oldott újságpapír meg csiriz keverékével kente ki őket, és ecetszaga volt az egész lakásának, mert azzal öntözte, nehogy megromoljon. Velencében először mi is negatív gipszformákat öntöttünk, minden báb számára kettőt, egyet az arc, egyet meg a fej hátsó része számára. Ezeket az öntőformákat mi is csirizzel kevert papírpéppel kentük ki, majd miután a massza megszáradt, az ujjbábok két félfejét selyempapírral összedolgoztuk, megfestettük, szép ruhákat varrtunk nekik, és mintegy dekoráció gyanánt kitettük a kirakatba. De az emberek elkezdték vásárolni a bábjainkat.

Csináltunk hát újakat. A gipsz és a papírmasé mindennapos munkaeszközünkké vált. Egyre többen lettek kíváncsiak a munkánkra, nemcsak a városból jöttek, hanem messzebbről is. A műhely fölött volt egy kis szoba, ahova létrán lehetett felmenni, mindössze egy ágy állt benne. Itt altattuk azokat a vendégeket, akik nem tudtak, vagy nem akartak szállodába menni. A leghíresebb vendégünk Andersen unokája volt, egy hetvenéves hátizsákos néni, ott lakott egy hétig a kis szobában. És még évekig őriztem az Andersen odensei szülőháza (most múzeum) melletti kis ház kulcsát, amit a néni nálunk hagyott, lakhatunk ott, amikor csak
kedvünk tartja. Az a látogatónk viszont, aki nemcsak a mi életünket változtatta meg alapjában, hanem a város arculatát is, Bustric volt, a bohóc. Éppen Donato Sartori, híres pádovai álarckészítő tanfolyamáról érkezett, és amikor meglátta a bábok anyagát, nálunk is elkezdte próbálgatni a tanultakat. Kíváncsian figyeltük a keze járását. Készített egy Brighella-álarcot, ami azonnal megnyerte mindenki tetszését. Sartori nyomán Bustric elmagyarázta, hogy domborzatként kell az álarccal dolgozni, nem szabad csak grafikusan elképzelni az arcot. Nem rajz, hanem szobrászat az álarckészítés. Otthagyta nekünk a gipsznegatívot, amit azonnal kipróbáltunk. Nem elfolyó péppel töltöttük meg, hanem egymásra ragasztott papírrétegekkel alakítottuk domborzattá. Az öntőforma belsejét kikentük szappanos vízzel, nehogy ráragadjon a papír. Az első, a legkülső réteg beáztatott itatós volt, majd több igen finoman összecsirizelt selyempapír-réteg került rá, hosszában, keresztben, illetve haránt elhelyezett csíkokból.

Miután megszáradt, természetesen az elejére, az arcra is selyempapírt ragasztottunk. A természetes, lélegző anyagokból készült álarcok akár több órás bevetést is kibírnak, nem mállanak szét, még csak nem is deformálódnak. Az az álarc, amelyet viselni kíván a színész vagy a karneválban táncoló, ugráló ember, csak természetes anyagból készülhet. A papírálarc több rétegű kell legyen, mert ha nem, akkor az izzadságtól kilapul, mint a pizza. Bustric nem a karneválra szánta az álarcát, hanem színházi álarcot készített, egy Brighellát, a commedia dell’arte színházi hagyomány egyik alapfiguráját. Ezt az álarcot mi kitettük a kirakatba. Az egész velencei álarc-őrület innen indult. Nemsokára a commedia dell’arte más alakjairól is készítettünk ugyanilyen álarcokat; a Brigehella után egy Arlecchino és egy Pantalone is a kirakatba került az ujjbábok mellé 1976 nyarán. Nem akartunk mi hagyományt teremteni, nem gondoltunk a karnevál újraélesztésére, nem volt kifejezett szándékunk a színházi álarc karneváli alkalmazásának népszerűsítése. Fogalmunk, elképzelésünk sem volt arról, hogy milyen kirobbanó hatása lesz annak, amit csinálunk. Tudomásom szerint ez a néhány álarc volt Velencében a színházakon kívül az első eladásra szánt. Én legalább két neves ottani színjátszó csoportról tudok, akik akkoriban commedia dell’artét játszottak (egy velencei, La Vogaria és egy mestrei, a TAG), és amelyek tagjai álarcban dolgoztak, de eszükbe sem jutott volna az álarcaikat áruba bocsájtani. A színházhoz mindig is szervesen hozzátartozott a maszk, de arra nem gondolt senki, hogy utcai ünnepre felöltse. A mi kirakatbeli álarcaink is csaknem egy évig porosodtak, anélkül, hogy különösebb érdeklődést keltettek volna. Számunkra meg főleg szórakozás volt az álarckészítés. Azzal járt, hogy először arcmintát kellett venni valakiről, valakinek le kellett másolni az arcát. Többen is vállalkoztak erre. Nekem a vigyorgástól a fogam közé csorgott be a gipsz, Daniele szempillája viszont úgy beleragadt, hogy csaknem fél napig véstük egész apró ütésekkel, nehogy kitépjük a szempilláit. Nagyon szép fiú volt, nem lehetett csak úgy elfuserálni az arcát. Néha felvettük azután a kész álarcokat, hülyéskedtünk. Köztudomású, hogy ha az ember magára ölt egy jól sikerült commedia dell’arte-álarcot, eluralkodik rajta a figura. Egyből átváltozik az ember, az egész testére kihat. Ha Pantalone, elkezd púposodni, megroggyan a térde, a hangja bereked, beszélni kezd XVII. századi velencei tájszólásban, mint akit valami szellem szállt meg. Ezekben az álarcokban benne van a szerep maga. Mi is elkezdtünk komédiát játszani, noha azért alaptevékenységünket, a képkeretezést sem hagytuk abba. 1977 húsvét táján bejött egy francia, és vett egy álarcot.Megvette a három álarc közül az egyiket. Annyira meg voltunk lepődve, hogy nem is tudtuk, mennyiért adjuk. Néhány napra rá bejött egy
másik francia, és megvett egy másikat. Egyszerre csak elfogytak az álarcaink, elkezdtünk újakat gyártani. Rövid úton kiderült azután a siker titka, ami abból állt, hogy az egyik ismert francia útikönyvbe belekerültünk mint ritka velencei maszkakészítő műhely. A hirtelen támadt, robbanásszerű érdeklődés egy csapásra megoldotta az egész társaság anyagi problémáját. Napokon belül már nemcsak az öt alapító tag ragasztott és pemzlizett, hanem mindenki, és minden ismerősének minden ismerőse. Több tucat ember. Karácsonyra már nem tudtuk, hogy mivel folytassuk. Elfogytak a commedia dell’arte-figurák, nem győztük. Akármennyit is készítettünk, a turisták kitépték a kezünkből. Ott vártak, amíg az álarcuk elkészült.
Daniele beiratkozott Sartorihoz, hogy ellesse a bőr-álarc készítését is. Ennél gipszről már szó sem volt. Először csinálnak agyagból egy arc-pozitívot, amit megszárítanak, majd keményfába pantografálják, vésik. Erre a keményfára ütik szarukalapáccsal lassú, aprólékos munkával a bőrt. A bőrálarc ára ennek a pepecselésnek megfelelően jó borsos. Azokban az években sok olyan munka nélküli fiatal élt Velencében, aki abban vélt kiutat találni, hogy kézműves műhelyt nyit – a kézműves hagyomány akkor még élt a városban. Mára már ez is megszűnőben van, sajnos.

A legtöbb várost, a legtöbb vidéket a specialitásáról ismeri az ember, mint Faenzát a híres festett kerámiájáról stb. Velencében akkoriban még nagyon sok minden megvolt. A kézművesség mindenféle ritka fajtája létezett, ezek akkor még szinte hétköznapi foglalkozásnak számítottak, köztük olyanok is, amelyek nem a turistákat szolgálták ki. És az iparosok összetartottak. Egyszer csak egyik bőrdíszműves társunk megkeresett minket azzal, hogy rosszul megy a boltja, mit szólnánk ahhoz, ha ő is készítene és eladna álarcokat. Egy évre rá már legalább tizenöt további műhely foglalkozott Velencében álarckészítéssel, akik viszont már nem kértek engedélyt. Eleinte a többiek is commedia dell’arte-álarcokat készítettek, de a már meglévő és bizonyos értelemben vett hagyományos olasz színházi álarcokon kívül elkezdtek fantázia-álarcokat készíteni. A karnevált ekkor, már a 70-es évek végén újra bevezették Velencében, de a szórakozás nagyjából abból állt, hogy lisztes zsákokat vágtak egymás fejéhez, és petárdával tömték meg egymás zsebét. Álarcok viseléséről szó sem volt! Az álarcos karnevált a Velencei Biennale találta ki és vezette be óriási mediális hírveréssel, piaci marketing-taktikával, 1979-ben. Az első néhány évben kiváló zenészeket, művészeket, színházi csoportokat hívtak meg, a hazai élmezőnyhöz tartozókon kívül például francia és katalán csoportokat, akik tényleg óriási vidámságot, pezsgést, forrongást teremtettek. De a művészi élet képviselőinek a kezéből igen rövid időn belül kicsúszott az irányítás, a karnevál túlnőtt a városon, újjáélesztett népszokásból kíméletlen, talmi pénztárgéppé vált. Nemcsak a színvonala süllyedt a tömegdajdaj legalacsonyabb szintjére, hanem felborult minden. És felborított maga körül mindent.

Műhelyünk gárdája a 70-es évek végén kettévált. Az ingó és ingatlan vagyont baráti módon elosztottuk, én többedmagammal színjátszással kezdtem foglalkozni, a többiek viszont folytatták az álarckészítést. Közülük nemsokára mindenki összeveszett mindenkivel, ami sűrűn megesik, ha jelentős pénzösszegek elosztásáról van szó. Egyre több részre szakadt a műhely, vagyis az eredeti álarckészítők egykori segédei vagy tanoncai új meg új műhelyeket alapítottak. A Barbaria delle Tole utcában levő bolt mindig vonzotta a frissen végzett akadémiásokat, akik között akadtak kirobbanó tehetségűek. Az egyik legtehetségesebb ember, Guerino Lovato is inaskodott Danielnél. Gyönyörű új maszkokat talált ki! Egyéves ottartózkodása alatt legalább harminc új álarcot csinált. Megihlette Casanova, Einstein, Stan és Pan, a velencei oroszlán; megihlették más állatok, angyalok, mitológiai figurák, híres hadvezérek, történelmi személyiségek, művészek. Amikor távozott, mindent otthagyott Danielnek. Bezárkózott a szobájába, és egy hónap alatt csinált ötven új negatívot, és új üzletet nyitott. Az ő maszkjai még ebben a mostani szemétáradatban is figyelemre méltóak, üzlete a Campo Santa Margherita tőszomszédságában található, úgy hívják, hogy Mondonuovo. Az ő álarcai nem gusztustalanok. Az ipari kivitelezésű álarcok a 80-as évek közepén jelentek meg, és most már színtiszta röhejjé pervertálódott az álarc-dolog. A bankban, a hentesnél, a trafikban, mindenhol lehet álarcot kapni mindenféle áron, de szinte sehol sem minőségit, akkor sem, ha drága. Hiába mondta Bustric, hogy az álarckészítés nem grafika, hanem szobrászat, mert ma pontosan az történik, hogy alig strukturált síkokat pingálnak csicsásra és aranyoznak szarrá.

Molnár Gyula színész, rendező. 1973-ban végzett a velencei Accademia di Belle Arti grafika szakán, utána további tíz évig a városban lakott. Jelenleg Longianóban él
(Emilia-Romagna).

Lejegyezte: Deréky Pál