Lakás Londonban, az Olympia  közelében. A színpad három nagy részre van osztva. A legnagyobb rész egy nappali/ebédlő, benne két karosszék és egy kanapé, egy kisebb ebédlőasztal, öt terítékkel, és egy tálaló. A nappali mellett egy hálószoba ággyal és éjjeliszekrénnyel, végül az utolsó és legkisebb egy konyha, gáztűzhellyel és egy roskatag székkel. Könyvek hevernek szanaszét, kivéve a nappalit.
Látszik a bejárati ajtó is.
Tél van és hideg.
Sötét.

Fény az asszony arcán: az ágyon ül, a kezében tartott tükörben bámulja magát, dermedt. Aztán púderezni kezdi az arcát egy mocskos pamutronggyal; a fény erősödik. Az asszony 45–50 éves. Műselyem blúzt és kombinét visel. Noha látszólag igyekszik gondot fordítani a külsejére, ez mégsem sikerül neki igazán. Gondolatokba merülve nyúl egy nyakláncért és felteszi. Felkel, és már épp ki akar menni, amikor lenéz és észreveszi, hogy kombinéban van. Elfojt egy sóhajt, majd ideges, bizonytalan kézzel matatni kezd a gyűrött anyagok között. Enyhe pánikban kutat a szoknyája után, könyveket tesz arrébb a vetetlen ágyon, az ágynemű között kotorászik, megtalálja a szoknyát, és sietve belebújik. Gyorsan kimegy a hálószobából, ahol elhalványul a fény.

Fény esik az ebédlőasztalra, öt személyre van terítve. Az asszony belép a fénybe, és az öt terítékre mered. Aztán felkap négy ültetőkártyát és egyet-egyet tesz négy terítékhez, úgy, mintha ez a tevékenység erős koncentrációt és fizikai erőkifejtést igényelne. Mikor végzett, arrébb megy, a fény pedig felerősödik, és láthatóvá válik a nappali többi része is. Az asszony megmelegíti a kezét egy elektromos kandallónál, ahol műszénen mesterséges láng táncol. Lassan, nagyon lassan halálosan mozdulatlanná dermed. Csend. Aztán hirtelen, mintha meghallana valamit, életre kel, de nyugtalan, egy kicsit ijedt. Összeszedi a bátorságát, átvág a bejárati ajtóhoz, és résnyire nyitja, amennyire az ajtólánc engedi. Kikukkant a résen. Felragyog az arca.

AZ ASSZONY: Itt vagytok!
(Becsukja az ajtót, kiakasztja a láncot, majd szélesre tárja az ajtót) Agnes! Tom! Milyen jó újra látni benneteket. Gyertek be… (Előrehajol, csücsöríti az ajkait, mintha csókot adna. De nincs ott senki. A levegőbe csókol) Hadd segítsem le a kabátotokat. (Úgy tesz, mintha lesegítené a kabátokat) Esik. (Úgy tesz, mintha felakasztaná a kabátokat) Tényleg? Jaj, szegénykéim! És milyen hideg van! (Nevet. Abbahagyja. Meglepett örömöt játszik) Ó, nem kellett volna, igazán, nem kellett volna. (Úgy tesz, mintha ajándékot venne át) De én fogyókúrázom… jaj, dehogy baj… nem, persze hogy nem… annyira finomak… fel fogok szedni egy csomót, de egyszerűen nem érdekel.
(Figyel) Badarság! Úgy dagadok, mint a tüdő a fazékból, nézzétek csak! (Megmutatja az alakját, aztán nevet, mintha valaki elsütött volna egy viccet, és becsukja az ajtót)
(Míg az ajtót zárja) Persze, hogy láttátok már korábban is, ebben jártam templomba. (Megfordul) De ne ácsorogjunk itt az előszobában. (Megy, mintha bevezetné a vendégeket) Hát nem jellemző? Ti vidéki népek, mindig elsőnek érkeztek, míg Brenda és Colin, akik szemben laknak, az utca túloldalán, ők késnek, majd meglátjátok. (Nevet) Igen, igen, mint mindig, milyen igazad van.
(Belép a nappali szobába)
Tom, gondoskodnál az italokról, kérlek? Engem mindig azzal vádolnak, hogy túl sokat töltök. Ülj le, Agnes, szolgáld ki magad földimogyoróval. (Figyel Agnesre) Nem, nem, ülj oda, ahová akarsz, nekem nincs kedvenc székem, már igazán megjegyezhetted volna. (Tomra figyel, a tálaló irányába) Nekem ugyanazt, köszönöm, Tom, és ne túl sok tonikot. (Nevet) Használd a jó poharakat. (Agnesre figyel) Csak mi öten, ahogy szoktuk. (Figyel) Annyira örülök, hogy itt vagytok. Elképzelni sem tudod, hogy micsoda várakozással… (Figyel) Nem, semmi különös. Elrepült a hét, apró-cseprő dolgokkal… megmostam a hajam… olvasgattam… semmi különös… (Felnéz, és úgy tesz, mintha átvenne egy pohár italt) Köszönöm. Csirió. Ránk. (Felnéz Tomra) Azt kell mondanom, rémületesen jól nézel ki… (Figyel Agnesre) … De nem! Micsoda képtelenség. (Tomnak) De minek? Egy gramm felesleg sincs rajtad. (Figyel Tomra) Orvosok! Nahát, ők aztán tudják. Nem kellene hallgatnod rájuk – és, nagyon szigorú diéta? … Mert én… (Elhallgat, mintha félbeszakították volna) … hát, akkor hagyd, amit nem szabad… (Szünet) Peterre emlékeztetsz. Emlékszel, milyen komolyan vette az evést? Éhkoppon tartott, mert dagadtam volna, mint a tüdő… (Nevet) … nem, nem szamárság… mint a tüdő a fazékból, kidagadok én. (Mosolyog.) Jaj, annyira örülök, hogy itt vagytok. Hová mész, Agnes? (Zavarba jön, nevet) Jaj, azt hiszem, nem tettem ki friss törölközőt a vendégeknek… légy olyan jó, tudod, hol van a szekrény… (Szünet, mintha nézné Agnest, ahogy kimegy. Aztán gyorsan Tom felé fordul) Tom, amíg Agnes nincs itt, beszélnem kell veled arról a… (Félbehagyja) … én egyszerűen nem tudom, mit tegyek, a Bank azt állítja, hogy nem kapták meg múlt hónapban a csekket a Vállalattól. (Figyel) Pontosan ezt mondtam én is. Hogy lenne lehetséges, hogy elveszett? Ez volt, pontosan… pontosan… (Figyel, hevesen bólogat egyetértése jeléül) … pontosan… tudtam, hogy segíteni fogsz… (Szünet, úgy tűnik, elveszti a fonalat, csendben áll, aztán kitör) Igen, igen, igen, igen. (Türelmetlenül) És nem lehetne felbontani az életjáradék-szerződést? Ez szinte megbéklyóz. (Figyel) Te ügyvéd vagy, Tom, találj ki valamit. (Figyel) De minden egyre csak emelkedik, a bevételeimet kivéve. Beszélj velük, Tom, az érdekemben, kérlek… (Figyel) … Ne! Ne… pré¬dikálj nekem. (Figyel) Én nem vagyok pazarló! (Figyel) Én értem, hogy az élet¬járadék-szerződést nem azért kötik, hogy fölbontsák… Tudom, tudom, tudom, jól van már! (Egy gesztussal lezárja a témát) Bocsáss meg, ha esetleg úgy tűnt, mintha én… (Figyel) Ezt nem mondhatod komolyan. (Figyel) El tudsz engem képzelni, mint házinénit? Albérlőkkel? (Figyel) Nem, nem, nem, nem, az lehetetlen, ezt nem tudnám elviselni. Nem fogadhatok be idegeneket… nem… ha lenne egy fiatal unokaöcsém vagy unokahúgom… diákok, az egészen más lenne, az a család lenne… a család az megbízható… de idegeneket, nem, azt nem. Fárasztó vagyok? Csak panaszkodom, de nem tenném meg… (Szünet) … Engem úgy neveltek, hogy fizessem ki a számláimat, tudod?… ne éljek hitelből… ezért nem bírom ezeket a pénzgondokat tovább… nem bírom… mindenkinek meg kell állnia a saját lábán… (Szünet, megborzong) … Albérlők… (Szünet) Az apám nagyon megbízható ember volt… tőle örököltem… nem szerette a hiteleket… nem úgy, mint a mami… ő aztán szörnyen pazarló volt… de végül ő kapta a pénzt… Brenda is pazarló… (Figyel) Lehet, amikor még nagyon fiatal voltam, de később már nem, amikor már láttam dolgokat, akkor már nem tartottam a mamival… ő nem volt korrekt… Brenda tőle örökölte. Brenda anyára hasonlít. Én apára hasonlítok. (Szünet, dühösen) Ez annyira jellemző rá, ennyit késni! Nem bízhatsz Brendában. (Szünet, összeszűkül a szeme) Tom… kettőnk közt… őszintén… Agnes mondta… vagy csak célzott-e arra valaha… hogy Brendának… viszonya volt Peterrel? (Figyel, aztán sokkal hevesebben) Hogy ágyba bújtak-e egymással, ezt kérdem! (Szünet) Egészen mélyen van egy ilyen érzésem… (Figyel) Nem lehet, hogy Agnes csak lojális, lojális Peterhez, mert hát mégse akarta hírbe hozni a tulajdon bátyját. Tudod, annyira kiborult, amikor Peter elhagyott… természet¬ellenesen ki volt borulva… arra gondoltam… biztosan tud valamit… Brendá¬ról és Peterről… (Figyel) Agnes megérdemli, hogy ilyen férje legyen, mint te. Te olyan jó vagy. (Hirtelen megfordul) Agnes, épp flörtölök a férjeddel. Tu¬dom, hogy nem bánod. Tudod, hogy bízhatsz bennem. Én nem vagyok az a fajta, aki a más férjét jobban szereti… mint Brenda… Töltenél nekem még egy gint, Tom, én… én kiborítottam az enyémet.
(Hirtelen a kandallóhoz lép és melegíteni kezdi a kezét. A mozdulatsor
elég bonyolult, körülményes és öntudatlan. Aztán átvág a szobán
a székhez és leül)
Szégyen és gyalázat! Már nyolc is elmúlt, és ők csak a túloldalon laknak… nézd csak meg az órát… tudjátok, mit mondott nekem Brenda a minap? Tom, figyelj csak, hallgasd csak meg, mit mondott nekem Brenda a minap… (Félbehagyja, úgy tesz, mintha átvenne egy pohár italt) … jaj, köszönöm. Jaj, ne a sajátodat szívd, van abban a dobozban … mit is akartam mondani? (Figyel Agnesre) Ja, igen. Brenda mondta nekem a minap, hogy majdnem mindig, amikor készülnek valahova és öltöznek, Colin akkor találja őt a legvonzóbbnak, és megérinti és… (Szemérmesen) … akkor történnek a dolgok… hiszen tudjátok… az egyik érintés a másikhoz vezet… furcsa egy időpont, akkor élvezni a házasság áldásait, amikor épp készülődnek valahova… és Colin orvos, neki igazán tudnia kellene… (Figyel Tomra, aztán nevetésben tör ki, és úgy mondja a következő sort, mintha Tom viccét ismételné meg) „Nem csoda, hogy ilyen sűrűn élnek társadalmi életet.” (Tovább nevet, aztán hirtelen abbahagyja.) Igen. Folyton eljárnak. (Felkel) A hálószoba ablakából látom a bejárati ajtót. Szinte minden este… (Nevet) … „Ilyen sűrűn élnek társadalmi életet.” (Összehúzott szemmel, gyanakodva, űzötten) Miért néztek így egymásra, ti ketten? (Szünet) Már megint sántikáltok valamiben? (Kétségbeesetten) Megígértétek, hogy nem fogtok… (Óvatosan) Ti tartjátok a kapcsolatot Brendával, ugye? Brendával és Colinnal, beszéltetek velük, beszéltetek velük, ugye, ugye? (Szünet, nagyon halkan, esedezve) Csak most az egyszer, jaj, könyörgöm, csak most az egyszer legyen egy nyugodt esténk… (Elkalandozik, hosszú szünet, aztán hirtelen visszatér) Tom, kinyitnád nekem a bort, kérlek, kint van a konyhában… két palack öt embernek? (Kikiabál Tomnak) A dugóhúzó a jobb felső fiókban van… A jobb felső fiókban, a mosogató mellett. (Agneshez) A férfiak olyan tehetetlenek. (Szünet) Tehetetlenek. (Türelmetlenül) Agnes, ugye igaz… hogy nem beszéltél Brendá¬val és Colinnal, ugye igaz, hogy semmi… én képtelen vagyok kimondani a szót, de te tudod, mire gondolok. (Figyel) Képtelen vagyok kimondani, de te tudod, mire gondolok! (Figyel) De igen, tudod, tudod, tudod. Jól van, akkor kimondom… összeesküvés! Ne nézz már olyan ijedten, ez egy teljesen hétköznapi szó, összeesküvés, összejönni a hátam mögött… a templomban… emlékszem, a múlt héten voltunk templomban? A mögöttem lévő padban sutyorgás, sutyorgás, sutyorgás, de nem az imát mondtad. Nem, csak sutyorgás, sutyorgás a hátam mögött. Mindenki hallott téged, ezért kellett rád szól¬nom, hagyd abba! Nem tudod elképzelni, milyen megalázó, mindenki engem bámul… Ne próbálj meg okoskodni. Te nem az imát mondtad! Ezt hívják összeesküvésnek… a hátam mögött! Igen, igen, igen, igen. Tudom, most mire gondolsz… (Hirtelen élesen felnevet) … arra, hogy az összeesküvésről beszélni nemcsak akkor lehet, ha az ember elképzeli, hanem akkor is, amikor történetesen kiderül, hogy igaz! (Figyel.) Miért nem nézel a szemembe, ha hozzám beszélsz? Mitől félsz, mit látok meg benne? Mi van közted és Tom között? (Szünet) Én bízom benned, Agnes. Az összes ember közül, legyenek igazak vagy hamisak, én benned bízom. (Figyel, aztán mintha közbevágna) Csak kifogásokat keresel… hogy mi a jó nekem? Micsoda képtelenség, ki gondolt arra valaha is, hogy nekem mi a jó, magamat kivéve? Ne leckéztess, Agnes, igen, igen, igen, igen, igen… de én nem! (Felnéz, mintha Tom visszajött volna) Jaj, hát az asztalra, mindkét végére egyet. (Szünet) Hol van mindenki? Nahát, miről fogunk akkor beszélgetni? (Figyel) Igen, rémes. (Figyel, aztán elgyötörten) Jaj, a szokásos. Az egyik nap olyan, mint másik. (Próbál koncentrálni) Azt hiszem, volt valami, amit el akartam mondani… mi is volt az… valami fontos… (Szünet) … valami, amit csináltam… (Figyel) Nem, nem, soha nincs rá időm, mindig annyi minden van, semmi mást nem… Eszembe jutott! Tegnap meglátogattam anya sírját. Persze, milyen buta vagyok, hogy elfelejtettem. Több mint öt éve ez volt az első eset, hogy kimentem a temetőbe. Hirtelen rám tört valami… késztetés. Olyan volt, mintha, olyan volt, mintha… olyan hóbortosan hangzik, szóval ne magyarázzátok félre… de mintha hívott volna… hülyeség, tudom. (Szünet) Olyan különös dolgot láttam, egy öregasszonyt, nyilvánvalóan külföldi, tiszta feketében, tudjátok, hogy a kül¬földiek milyen gyászruhát hordanak… vicces kis fekete satyakok, vastag gyapjúharisnyák… az anya melletti sírnál tett-vett… megjegyeztem a nevet a sírkövön, Dennis Smith, meghalt 1940-ben, nyolcvanegy éves korában. És ez az asszony, ez a kicsi, öreg, tetőtől talpig feketébe öltözött külföldi asszony, azt hittem, rosszul lett, mert a sírkőre hajolt, de tudjátok, hogy igazából mit csinált? Beszélt, szinte csevegett, majdnem boldogan, tereferélt Dennis Smith-szel, aki meghalt 1940-ben, nyolcvanegy évesen, beszélgetett azon az idegen anyanyelvén, nem angolul, hanem azon az idegen nyelven, Dennis Smith-szel. Hát nem furcsák az emberek? (Figyel) Hát persze, fizetek egy csekély összeget évente, és ezért ők elég… csinosan rendben tartják a sírt. (Figyel) Hmmm? Nem. Semmit. Mintha egy vadidegen lenne ott eltemetve. Lehetetlenség elképzelni, ahogy ott fekszik, elföldelve, és rohad… elrohadt… azt le¬hetetlen. (Szünet) Jó lett volna, ha szól, hogy a halálán van. (Szünet) Csak azért mentem ki, mert volt az a… késztetés, de ott állni, nézni a sódert, én olyan… jaj, ne mondjátok, hogy szörnyű vagyok… de közönyt éreztem.
(Elkezd fel-alá járkálni, peckesen lépdel)
Peter soha nem engedte volna meg nekem, hogy kimenjek a temetőbe. Azt mondta, hogy ez csak tápot adna a babonás természetemnek. (Könnyezve) Nem kellett volna kidobnom Petert, soha, nem kellett volna odafigyelnem a… (Szünet) De egyszerűen nem bírtam lépést tartani vele. Én próbáltam, tudjátok, de nem bírtam, egyszerűen nem bírtam semmit sem a fejemben tartani. Proust és Lawrence, Rebecca Woolf és Orwell… én nem vagyok okos, és ennyi. (Szünet) Én olyan szép… (Szünet) … én olyan szép nagy hülye vagyok, mondta Peter…
„Ha minden jó egyben okos volna
És minden okos egyben jó,
A világ szebb volna, mint hinnénk,
Gondoljuk mi, kis bohók.
És mégis, hiába a bölcs tanács,
E kettő mindig üti egymást,
A jót oly pőrének látja az okos,
Az okost oly gorombának a jó.”
Már csak ezekre a súlytalan dolgokra emlékszem. (Szünet) Hol van már Brenda és Colin? Tudjátok, mit mondott Brenda a minap telefonon? Azt mondta: Olyan vagyok, amilyennek a Jóisten teremtett. Ugye tudjátok, mit értett ezen? (Figyel, nevet) Jaj, Tom, micsoda egy tréfamester vagy. „Ilyen sűrűn élnek társadalmi életet.” (Hirtelen) Ez a csengő volt? (Szünet) Kifejezetten hallottam… te nem hallottad a csengőt, Tom? Na ugye! Megmondtam! Be kell engednem őket…
(Félúton van a bejárati ajtó felé, amikor megtorpan. Szünet, elkalandozva) … Kinyissam? Olyan szörnyű volt a múlt héten. (Egyre nő benne a feszültség, türelmetlenül Tomnak és Agnesnak) Agnes, Tom, ígérjetek meg nekem valamit… ne legyünk… komolyak… ma este… kérlek… ne legyünk… (Kiabál) Jövök már! (Figyel Tomra) Micsoda? Igen, milyen okos gondolat, igen, igen, több vizet, mint whiskey-t Colinnak, több vizet, mint… (Menet közben) … rengeteget késtek.
(Elindul a bejárati ajtó felé, de megáll, mintha csak hallgatózna,
mit beszélget Agnes és Tom.
Most először tűnik igazán ijedtnek, de összeszedi magát, esetlenül
megrázogatja a fejét, leküzdi a félelmét, félresöpör egy hajtincset,
aztán kiakasztja a láncot és kinyitja az ajtót)
(„Csókokat” ad) Nem, persze hogy nem, alig múlt nyolc. Adjátok ide a kabátotokat. (Megáll, helytelenítően) Micsoda merész ruha! És a hajad! Ez a legújabb árnyalat? Tisztára, mint egy divatlap…
(Felakasztja a kabátokat, és már épp becsukná az ajtót, amikor megdermed)
Van ott valaki.
(Csend. Zavarban van, izgatott, továbbra is bámul kifelé a lépcsőházba.
Figyel Brendára. Aztán… Az új vendégnek, akit a férfinak fogunk nevezni)
Jöjjön már be, kérem, bocsásson meg a húgomnak… ő olyan szertelen… milyen buta vagyok… Brenda, szólhattál volna, nem, természetesen, jut mind¬annyiunknak… semmi baj. (Figyel) A szalonban vannak, menjetek csak be. Tom készít nektek italt, egy perc és én is ott vagyok.
(Egy percig álldogál, arcán merev, dermedt mosollyal, aztán hirtelen feltörne belőle a zokogás, de elfojtja és visszanyeri a lélekjelenlétét. Megigazgatja a haját, helyreállítja a háziasszonyi mosolyt, és bemegy a nappali szobába, megáll, és mintha elégedetten szemlélné a vendégeit) Milyen remek parti! Bemutattál mindenkit mindenkinek, Brenda? Bemutattad a barátodat? (Mosolyog) Remek. A vacsora hamarosan elkészül. (Figyel) Ne, ne, ne álljon fel, én majd idetelepszem… Colin mellé… (Az egyik fotel karfájára ül, majd mély, sokatmondó, behízelgő hangon) Tudom, miért késtetek ilyen sokat, Colin drágám. Tudom, hogy épp mivel foglalatoskodtatok. Elpirultál! (A többiekhez) Colin elpirult; rettentően félszeg, ahhoz képest, hogy orvos. (Lenéz Colinra) Kopaszodsz, Colin. Hullik a hajad, a vacsora előtti túl sok öltözködés teszi. (Nevet) Irul-pirul, irul-pirul. (Szünet) Van valami híred Peterről? (Szünet. Hirtelen elterelődik a figyelme) Jaj, Brenda, szörnyű vagy, ha egy orvos nem tudja… (Félbeszakítja magát, mert zavarba jön) Fel kell tennem egy új verítéket … terítéket… terítéket…
(Az étkezőasztalhoz lép, idegesen rakosgatja a késeket és a villákat,
a tálalóhoz botorkál újabb evőeszközért, kivesz egy bontott üveg bort is –
 a felét már megitta valaki – és visszamegy az asztalhoz. Aztán riadtan)
Agnes… kérlek… boldogulok vele, tényleg, ne fáraszd magad. (Figyel) Hmm? Nem. Ő majd mellém ül. A jobbomra. Te a balomra. Brenda Tom mellett, Colin pedig… jaj, nem megy. Kezdjük elölről. Hat ember. Én ülök az asztalfőn, persze… (Növekvő riadalommal) Aztán az új barátunk ül a jobbomra, ez rendben van így, ugye? Te a bal oldalamra… idősebb vagy, mint Brenda, ugye? Igen, akkor te a balomra. És akkor marad Colin… de ő nem ül¬het a felesége mellé, igaz? Szóval… Tom ül Brenda mellé, Colin pedig… Tom mellé! De a férfiak nem ülhetnek egymás mellett, ugye? Nem. Jaj, csináld te, Agnes, én nem tudom… rendbe hozni. (Rosszindulatúan súgja, Brendáról beszél) Nézz rá! Csak nézz rá! Hát majdnem kibuggyan a ruhájából! Úgy vonszolja magát, úgy vonaglik, mint egy kígyó… én aztán nem engedném, hogy egy barátom nálunk lakjon, ha én volnék a férje. Figyeld csak, figyeld, hát én mindjárt hányok. (Elhallgat… Messziről) Van egy olyan trükkje, hogy szétvetett lábakkal ül, mint valami hercegnő… (Agnesnek) … Papa mondogatta mindig ezt… én mindig sokkal előkelőbb voltam, mint ő, igazából én sokkal… mások előtt… sokkal elegánsabb, előkelőbb voltam, azt hiszem. Nincs a világon megvetendőbb dolog, mint a jó modor. Ezt Peter tanította nekem. Peter szerette volna, ha az ízlésem kicsit revelánsabb … kicsit… züllöttebb. (Zavartan nevet. Odakiált Brendának) Brenda! Gombolyítsd fel magad, drágám, és segíts nekem kicsit a konyhában… Nem, Agnes, majd Brenda segít.
(Mosolyog, vár) Gyerünk már, Brenda.
(Szünet. Az arcát elfelhőzi a rémület. Pánik, de sikerül legyűrnie. Aztán… szigorúan) Brenda! (Szünet) Remélem, mindenki szereti a marhasültet. (Kivonul a konyhába, és kinyitja a sütő ajtaját. Motyogva) Azt hiszem, odaégett. (Kivesz a sütőből egy fagyasztott, tálcás készételt, marhasültet. Ki¬száradt, nem túl étvágygerjesztő. A látványa megijeszti. Motyogni kezd, de nem úgy, mintha lenne ott valaki, hanem úgy, ahogy azok szoktak, akik megszokták, hogy egyedül vannak)
Senki nem fogja észrevenni… mi a baj?… kit érdekel?… mit tehetnék?… csak tedd rá a tálcára… az étel az étel… életben tart… az idő… csak üzemanyag, semmi más, csak üzemanyag… (Talál egy tálcát) Így. Kit érdekel? Engem nem érdekel. Én csak azt akarom… (Hirtelen felfortyan) Ki az az ember? (Figyel) Ne hazudj nekem! Azt hiszed, nem látok a szememtől? Azt hiszed, nem veszem észre? Már megint megtetted, már megint megtetted, kis kurva! Ismerlek én jól! Mire fáj a fogad, erre a lakásra? Vagy a rongyos heti hat fontomra? Az életjáradék-szerződéseket nem azért kötik, hogy fölbontsák őket, tudd meg, nem azért… (Mintha Brenda félbeszakítaná, a férfiról beszél) Nem igaz! Nem véletlenül van itt! Nem véletlenül van itt! (Vidáman kiált) Mindjárt megyünk! Igen, mind farkaséhesek vagyunk! (Hevesen) Mi¬ért gyűlölsz engem, Brenda? Miért? Hogy lehet valaki ennyire szívtelen?
(Hosszú szünet. Csend. Újra motyogni kezd, mintha a képzelt világa
lassan szétzilálódna. A tálcára néz)
Hát most mit kezdjek vele? Elfelejtettem, hogy betettem… ez még nem bűn… nem kell senkinek sem megennie… csak nekem… nekem meg kell… nem számít… olyan, mint a csizmatalp… (Visszakattan) Pontosan tudom, ki ez a férfi!
(Visszamegy a nappaliba, megint felveszi a háziasszonyi mosolyt)
Itt is vagyunk. Mindenki asztalhoz. Agnes majd megmondja, ki hova üljön. (A férfinak) Nem. Maga mellém… (Szemérmesen mosolyog) Mindenki álljon neki, ne várjuk meg, míg kihűl. (Enni kezd. Az általa elképzelt világ megint szétzilálódik, de most másként, megállás nélkül csicsereg, anélkül, hogy válaszokat vagy reakciókat várna. Ez egyfajta groteszk monológ, mintha egy bábu mondaná, öntudatlanul, szaggatottan, koordinálatlanul, lélekszakadva, bólogatva, mosolyogva, nevetgélve, mintha egy gyorsítva lejátszott film lenne, közben végig kapkodja be a falatokat és kortyolja a bort)
Tényleg? Milyen vicces. Ez rá vall! Komolyan? És miért? Kérem a sót. Töltsetek még bort! És hova ment? Milyen nevetséges! És minek? Mint a paszulykóró! Túl édes! A bolt kellős közepén, mi jöhet még! Hideg és dohos, micsoda dolog, ilyet mondani egy katonai lelkésznek, mintha lenne bárki, lenne bárki, aki valaha is volt templomban és rangkóros lenne! Nevetséges! Egyszerűen nevetséges! Csirió! Gloria in excelsis , ahogy a papám szokta mondani elalvás előtt. Lehet a törvénytelenség családi vonás? Ki van zárva? Kukacok? Kérlek, eszünk! Drága kicsi férgek, mindenkit felzabálnak, beleértve mamit is! De ez káromkodás! Mi van az angolokkal? Ja, hogy angolosan távoztak, csirió! (Nevet. Abbahagyja. Szünet)
(Hirtelen felkel és majdnem rohanva a tálalóhoz megy, kinyit egy fiókot, kivesz egy ceruzát, visszamegy az asztalhoz, és nagyon gondosan megjelöli
a bor szintjét a borospalack címkéjén. Megint megnyugszik kicsit, de még mindig rágja az utolsó falatot, miközben a semmibe mered. Végül egy
mosoly cikázik át az arcán, egy játékos, csalafinta mosoly, míg a jobb oldali üres székhez fordul)
Szóval véletlenül keveredett ide, igaz? (Figyel) Igazán? – és azt várja, hogy ezt el is higgyem? (Figyel) Nem mondom meg. Én nem mondhatok mást magának, csak azt, hogy… tudom, miért van itt. (Szünet. Colinnak) Colin, szokás szerint már megint túl sokat iszol, és Brenda, ha még jobban előrehajolsz, a köldöködet is látni fogjuk. (A férfinek) Meséljen magáról, hol találkozott Brendával és Colinnal? (Figyel) Szóval így. Véletlenül. Azzal, akit a múlt héten hoztak, egy hajóúton ismerkedtek meg… vagy egy hajókiállításon… nem számít. (Figyel) Ó, hogy maga nem tudott róla? Hmmm. Maga nagyon rosszul hazudik. (Türelmetlenül) Nem igaz az, hogy Brenda és Colin egyetlen, és csakis egyetlen okból hozta ide magát? Nem igaz az, hogy Agnes és Tom is be vannak avatva? (Szünet) Lehet, hogy nem vagyok egy lángész, de azt azért észreveszem, amikor hazudnak nekem. Nem akarom, hogy sutyorogjanak, próbálok elkapni egy-két szót. (Szünet) Látja! Meglátja, két percbe se telik, és Colin Agneshez sompolyog, Brenda meg szemezni kezd Tom¬mal. (Mérgesen) Büdös kis kurva. Mindig csak a szex, szex, szex, szex, más se jár a fejében. (Szünet, aztán csevegve) Feltételezem, hogy én vagyok az első ismerőse, aki Ipswich-ben született! Az apám volt valami a városban. Mami sem tudta pontosan, mit is csinál. Mi sem. Mami nem mondta el nekünk, mert ő sem tudta… és nem is érdekelte. Ő kapta a pénzt. Aztán rám hagyta. Hat font hetente, ha levonjuk az adókat, a gázt, satöbbi, satöbbi, és közben folyamatosan értéktelenedik el a pénz. Maga szerint eljön az az idő, amikor hat font már semmit sem fog érni? Brenda azt mondja, hálásnak kéne lennem. Róla nem emlékezett meg a végrendelet. Nem kapta meg a jussát. (Öldöklő tekintettel) Nézze, nézze, hát nem megmondtam? Nézze, Brenda és Tom, Colin és Agnes, hát nézzen rájuk, égbekiáltó! (Hosszú szünet) Arra a gondolatra jutottam, hogy minden egészen más volt, amíg hozzá nem mentem Peterhez. Ő elég… elég darabos volt értelmiségi létére. És hogyan magyarázza ezt? Milyen következtetést von le belőle? (Megpördül) Hagyjátok már abba, ne tegyetek úgy, mintha táncolnátok. Hát nincs is zene!
(Egyikről a másikra néz, olyan benyomást keltve, mintha szorosan
köré gyűltek volna)
Nézzen rájuk, nézzen csak rájuk… hát csodálja, hogy összeesküvéssel vá¬dolom őket?
(Hátrál, átbukik egy széken, és az ebédlőasztalba kapaszkodva
nyeri vissza az egyensúlyát. Megragadja a borosüveget és
hadonászik vele, míg beszél a férfihez)
Maga is benne van ebben, jól gondolom? Segédkezet nyújt egy ilyen… obszcén ocsmánysághoz. Tudja, hogy miben sántikálnak, ugye… én is el tu¬dom mondani, Brenda, köszönöm… a rongyos heti hat fontomat akarják, meg ezt a lakást, a tetőt a fejem fölül. És csak egyetlen módon tehetik rá a kezüket, azon kívül persze, hogy megölnek! (Egyre növekvő rémülettel figyeli, mit beszélnek, majdnem eszét veszti) Egy szavát se higgye! Colin csak egy háziorvos, ő nem tudja, hogy mennek ezek a dolgok! (A férfihez fordul) Három orvos kell hozzá, három, nem kettő, három! Három! (Rémülten figyel) Hazudsz, ez egy nagy hazugság!
(Ledobja a borosüveget és a tálalóhoz rohan, nyitogatja a fiókokat, míg
megtalálja, amit keres, egy könyvecskét, olyan fajta, amit a H. M. Stationery Office  szokott kiadni. Elkezdi átlapozni)
Három orvos kell, három. (Hirtelen elhallgat) Menjetek innen, kérlek. (Folytatja a lapozgatást, dühösen hajtja a lapokat) Megvan! Megvan! Na, mit mondtam! Negyedik rész. Nézzétek, be is jelöltem, tintával, bejelöltem, negyedik bekezdés. Kényszerbeutalás. Igazam volt, figyeljetek, negyedik rész, harmadik bekezdés. (Hadarva olvassa) „Beutalható valaki kivizsgálásra két gyakorló orvos írásba foglalt szakvéleménye alapján”… két orvos… két… (Dühösen) Mikori ez? Ez már nem érvényes! 1959-es! Már megváltoztatták, nem változtatták meg? Kettő? Három kell, nem kettő! (Elkínzottan felkiált) Peter!
(Elszánt tekintettel néz körbe, mintha segítséget keresne, aztán felmarkol egy kést az asztalról, és maga előtt tartja, mintha védekezne vele)
Senki, senki nem fog engem elvinni sehova, senki!
(Hirtelen mozdulatlanná dermed. Aztán fokozatosan sírni kezd, eleinte
alig hallhatóan pityereg, a végén harsányan, fájdalmasan zokog)
Peter, Peter, Peter, PETER!
(A zokogás egy-két pillanatig még folytatódik, aztán hirtelen abbahagyja. Felnéz, tudatosul benne a környezete, és majdnem halálos rémülettel veszi észre a kezében tartott kést, aztán kiejti a kezéből, mintha a kés szennyes volna. Reszket a hidegtől, szapora léptekkel beüget a hálószobába, feltúrja az ágyat, talál egy régi kabátot és belebújik, visszamegy a nappaliba, megtorpan, észreveszi a borosüveget, négykézlábra ereszkedik és felveszi. Közben magában motyog) Milyen különös… tényleg elképesztő… nem tört össze. Huhh. Még csak meg sem repedt. (Megvizsgálja a ceruzajelet, amit ő tett a címkére) És egy csepp sem… ment ki. (Dallamtalanul énekel. Kicsit még du¬dorászik, aztán hirtelen abbahagyja) Később, majd később elmosogatok.
(Már épp felkelne, amikor meglátja a Jogi Szabályozás Mentálhigiénés
Esetekben  1959-es példányát. Megérinti, úgy, mintha a brosúra
elmozdulhatna, aztán mintha nem bírná elviselni a látványát, feláll
és kiront a konyhába, kinyitja a gázsütőt, begyújtja a gázt, és leül mellé
melegedni. Szünet. Aztán csendesen)
Sajnálom, ha csúnyán viselkedtem. (Szünet) Majd csatlakozom hozzátok, ha úgy érzem… mindjárt rendbe jövök… csak egy perc… csak hagyjatok most… magamra. (Sebtében kényelembe helyezi magát, aztán beszélgetni kezd a sütővel, mintha Brenda benne lenne)
Mondd meg nekik, hogy egy perc, és megyek, Brenda. (Figyel, aztán határozottan) Nem. Ne halasszuk későbbre. Zárjuk le ezt egyszer s minden¬korra. Nem akarom, hogy hazamenjetek. (Szünet) Ne, ne érj hozzám… köszö¬nöm. (Kicsit dudorászik. Szünet) Na, elmondtad, amit akartál, próbáltál meg¬nyugtatni, de én egy szavadat sem hiszem. Beszéljek világosan? Beszéljek világosan, mint a nap? Nem hiszek neked. Ez elég… józanul hangzik neked? Ez egy olyan kijelentés, amit bármilyen szempontból ellentmondásosnak tartanál? Van abban a meggyőződésemben bármi megfigyelhető tünete a… be¬tegségnek, hogy téged egy született hazudozónak tartalak? Egy szavadat sem hiszem, Brenda. Idehoztad azt az embert, azt a villanyszerelőt, és egyetlen okból hoztad ide, csak és kizárólag egyetlenből: hogy igazolja, hogy mentálisan beteg vagyok. Ez így elég világos neked, világos, mint a nap? Hogy igazolja, neki és Colinnak, hogy írásba foglalt szakvéleményt állítsanak ki az előírt módon, ők ketten, a két gyakorló orvos. Hát, elárulhatom neked, hogy foggal-körömmel küzdeni fogok kettejük ellen. Harcolni fogok a bíróság előtt, a legmagasabb bíróság előtt, és végül találni fogok egy valóban elfogulatlan bírót, aki az én oldalamra áll! Bizony! Ennél egyszerűbben már nem tudom mondani! (Szünet) És elárulom azt is, hogy nem fogják elfogadni Colin bizonyítékát, nem fogják, és tudod, miért nem? Mert ő a férjed, és nem hagyják, hogy rokonok vitessenek el rokonokat. Nem hagyják, hogy hasznot húzz belőle, érted? Az állam nagyon-nagyon körültekintő az ilyen dolgokban. Az állam nem támogatja a rokonokat abban, hogy bezárassák egymást!
(Feláll, és lendületből becsapja a sütő ajtaját. Elindul a nappali felé.
Míg megy)
… élsz, mint egy királynő a férjeddel, a kis doktorkáddal, és én eszedbe sem jutok. Ki az ágyból, be az ágyba, máson se jár az eszed. De az állam az én oldalamon áll…
(Beért a nappaliba)
… az egész állam. (Megáll. Körülnéz) Szép kis história, szép kis örvendek, mi? Az ember egész családja, minden rokona, összebeszélnek, összeesküvést szőnek, nem érdekel, hogy hangzik, összeesküvést szőnek! (Közel a síráshoz) Tom, nem vehetnék ki mégis egy kis tőkét tőlük, nem szorongathatnám meg őket? (Szünet) És maga, kedves villanyszerelő barátom, alig beszélt magáról, van valami mondanivalója? Nem szégyelli magát, nahát, csak egy kicsit? (Figyel, aztán a többiekhez fordul. Reménytelenül) Ne törődjetek vele! Hogy merészeli! Ők az én vendégeim! Nem maga fogja megmondani nekik, hogy távozzanak. Én fogom megmondani nekik, hogy mikor távozzanak! Ők az én vendégeim! (Pánikban) Maradjatok, kérlek, Brenda, Tom, Agnes, Colin, maradjatok! Megígérem, hogy jó leszek, bridzselni fogunk, és nem beszélünk rólam, más dolgokról beszélünk majd… ne hagyjatok vele egyedül… csak ti négyen, ahogy mindig is volt… nem vagyok elég jól ahhoz, hogy egyedül maradjak… meggondolatlan voltam. (A bejárati ajtó felé megy) Ne menjetek! Maradjatok!
(Kinyitja a bejárati ajtót, de úgy, mintha küzdene mások ellen)
… ne hagyjatok egyedül vele, hiszen tudjátok, mit akar, azt akarja… azt akarja… lehet, hogy soha többé nem látjuk egymást! Bocsánatot kérek! Visszavonok mindent, amit mondtam! Nem mondtam komolyan! Mondjátok, hogy lesz legközelebb! (Becsukja az ajtót és megpördül) Hogy merészelte azt mondani nekik, hogy távozzanak? Hogy merészelte! Idejön, hívatlanul, nem mintha a… a… a… a… (Nagyon zavart és irracionális lesz) … bók vagy a meghajlás vagy bármi ilyesmi. Befurakodott ide az elektromos szerszámaival és a dülledt szemeivel, én nem akarom, hogy itt legyen! Nem akartam magát, egyáltalán nem, világos? Brendát akarom és Tomot meg Colint és Agnest, őket akarom! (Síráshoz közel) Hát nem látja, hogy jobban vagyok?
(Bemegy a hálószobába. Az ágyra veti magát)
Menjen innen! Menjen innen!
(Mozdulatlanul fekszik egy darabig, aztán a fejére szorít egy párnát,
hogy ne halljon semmit)
Oda se figyelek. Oda se figyelek
(Szünet. A hátára fordul, bámulja a plafont)
Ők rendszeresen meglátogatnak, ők a vendégeim, az ember nem fordulhat csak úgy oda azokhoz, akiket évek óta ismer, hogy azt mondja, ne gyertek többet, ezt nem lehet, ez nem ilyen egyszerű. Nem illendő megszegni a vendégszeretet minden szabályát egyetlen este alatt. És ők csak segítőkészek akartak lenni, tudja, hogy engem… (Figyel) Hetente egyszer, ez az igazság. Nem hívom meg őket minden este. Jóég, hát ki tudna vendégeket mulattatni minden áldott nap? (Figyel) Nem. Én nem. Magának kell őket megkérdeznie… (Felül) … hívja vissza őket, és kérdezze meg tőlük, hogy miért sértették meg ennyire a vendégszeretetemet. (Figyel. Aztán mintha egyszerre beszélne a férfival) Ne kezdje megint Peterrel, kérem, őt hagyja ki ebből, mi elváltunk, hát magának már semmi se szent? (Indulatosan) Ne mondjon rosszat Peter¬ről! (Szünet) Ő volt az én erőm, az én támaszom. Amikor a magafajta férfiak, az ilyen beijedt kis villanyszerelők el akartak vinni engem, ki volt az, aki távol tartotta őket, aki megakadályozta őket, ki harcolt értem foggal-köröm¬mel? Peter, csakis ő! Peter távol tartotta őket! (Figyel, gúnyosan) Ó, milyen szépen hangzik a maga szájából. Sétáljak be és adjam fel önmagam, ugye? Ezt tanácsolja, ugye? Zöld falak, aranyhalak, műanyag ablakpárkányok és lekerekített sarkú, rozsdamentes ágytálak. Láttam, mindent láttam! (Figyel) Mikor? Hmmm. Át kell gondolnom. (Gyanakodva) Miért érdekli? Hogy mi¬kor láttam, mikor láttam zöld falakat? (Nagyon szaggatottan) Véget ért a há¬ború. Nyár volt. Mami meghalt. Ebben a szobában, ebben az ágyban. Egy¬szem gyerek, én. Apa halott, anya, mindenki halott. Hiányzik. Hiányzik a mami. (Szünet, aztán tárgyszerűen) Ez a csúnya, feltörő fájdalom. (Ingerülten) Ne ácsorogjon már ott! Ha le akar ülni, tegyen arrébb néhány könyvet.
(Szünet. Felkapja a kézitükröt)
Peter azt mondta, szép a szemem. Eleinte ez vonzotta hozzám, azt mondta. De nem tudtam lépést tartani vele, tudja. Maga szerint a pénzemért vett el? Azokban az időkben heti hat font igazán csábító volt. Megéltünk belőle, a mami meg én, és mami még félre is tett. Egész csinos summát. Brenda megkaphatja a lakást, ha majd alulról szagolom az ibolyát, vagy… (Szünet) Folyton új szomszédság, lehetetlen őket kiismerni, egyre elegánsabbak és elegánsabbak, jaj, a szomszédság, egyre-másra bújnak ki a földből… (Felnéz a plafonra) … és van az a szörnyű alak fölöttem, aki időről időre kihívja a zsa¬rukat, de ők a barátaim, és „kisasszonynak” szólítanak. (Szünet) Az embernek ragaszkodnia kell ahhoz, amije van. Amije van, annyija van. (Figyel) Maga nagyon kitartó. Peter, Peter, Peter! Én nem akarok bemenni azokba a… ez túlságosan… ez túl… (Figyel) Ó, maga faggatózik, szakmai ártalom, ugye? Minden villanyszerelő faggatózik, próbálják megtalálni a rövidzárlatot, ugye? (Figyel) Nem tetszik, ahogy ezt mondja. Mintha burkoltan arra utalna, hogy nem mindig mondok igazat. (Figyel, izgatott) Azért hívnak „kisasszonynak”, mert… mert… (Felül) … mert ez a megfelelő, udvarias megszólítás. (Figyel) Hát honnan tudjam, hogy miért nem asszonyomnak szólítanak? Milyen na¬gyon ostoba! Olyan kérdésekre vár tőlem választ, amikre lehetetlen lenne… de nem, nem lehet, „kisasszonynak” szólítanak és kész! (Hirtelen rájön valamire. Átmászik az ágyon a férfi felé) Maga Peterre célozgat, maga azt akarja mondani, hogy bűnben éltünk, magát csak a bűn érdekli, igaz? (Szünet) Mi volt ez a zaj?
(Az ablakhoz megy, és mint egy leskelődő szomszéd, kinéz a függönyön át)
Köd van. Vagy csak az ablak piszkos? Nem kellett volna rávennie, hogy elváljak tőle. (Figyel, megint felizgatja magát) Jól van na, nem maga volt, va¬laki más, akit a múlt hónapban, a múlt héten, tegnap, tegnapelőtt hoztak ide, nem tudom, valami férfi, egy másik villanyszerelő. (Sírva) Ő vette rá Petert, hogy hagyjon el. Szörnyű… rettenetes, rettenetes jelenet volt… olyan régen voltunk házasok. (Figyel) St Clements Dane, 1951-ben egy júniusi napon, én fehérben voltam, fátyolban, és Tom elárult! (Figyel) Nem tudom, miért szólítanak „kisasszonynak”! (Hosszú szünet) Igen. Hogyne. Nagyon is jól tudom, miért. (Megfordul, feltartja a bal kezét. Mosolyog) Az egyházközség vénlányai . (Szünet) Hogy miért hívnak engem „kisasszonynak”? – hát azért, mert elváltunk. A múlt héten. A múlt hónapban. Na, most boldog? Hát ezért szólítanak „kisasszonynak”. A hírszerzés mindent tud. (Figyel) Nem akarom elmonda