Elképzelhető, hogy ez az amerikai szám már akkor formálódni kezdett, amikor a kilencvenes évek végén a Látó leközölte egypár fordításomat; vagy lehet, hogy akkor, amikor KAF találkozott Ira Cohennel az Írók Boltjában; de az is lehet, hogy akkor, amikor több hónapig nem érkezett válasz a beküldött Cohen-versfordításaimra. Ekkor felkerestem KAF-ot, és megkérdeztem tőle, hogy mi a helyzet. Azt felelte, hogy egész egyszerűen lehetetlen beilleszteni a Cohen-verseket. A következő mondata viszont így hangzott: „Tudod mit, csináljunk egy amerikai számot, és örülnék, ha te szerkesztenéd.”
Belecsaptam. A költők kiválasztásával nem volt sok gond, jó pár angol nyelvű verseskötet van birtokomban. Azt tudtam, hogy Ira Cohen mindenféleképpen benne lesz, és azt is, hogy sem Philip Lamantia, sem Will Alexander nem maradhat ki. A magyarul verset olvasók közül nem ismeri őket igazán senki. Ugyanez volt a helyzet Rita Dove-val és Wanda Phipps-szel. (Az teljesen véletlen, hogy Will, Rita és Wanda egyaránt fekete amerikai.) Carter Revard csak később került a képbe. St. Louisban ismerkedtem meg a verseivel, és teljesen elbűvöltek: ez az az amerikai indián költészet, amit mindig kerestem. Mary Oliver pedig az úgynevezett akadémiai költészetet képviseli, ahogy valamilyen szinten John Ashbery is (ez természetesen megkérdőjelezhető), aki ugyan nem tartozik a kedvenceim közé, de úgy éreztem, hogy bizonyos versei hozzám is, és belőlem is szólnak.
A prózai írások kiválasztásánál is könnyű helyzetben voltam. Jonathan Lethem és William T. Vollman véleményem szerint a legtehetségesebb fiatal amerikai írók közé tartozik. Nem sokan tudják, hogy Lethem sci-fi íróként kezdte, akkor viszont még volt ideje írni. Mostanában viszont kiadói nyomásra futószalagon kell gyártania regényeit, és ez meg is látszik legutóbbi műveinek a színvonalán. Itt megjelent novellája sci-fi író korából származik. Vollman „körön kívüli” író. Nem foglalkozik sem a trenddel, sem avval, hogy az akadémiai írók lenézik tevékenységét. Számomra érthetetlen, hogy magyarul mindeddig semmi nem jelent meg tőle. Allen Hibbard rövidprózáját a Shamanic Warriors című antológiában olvastam, és mivel közel áll hozzám a téma – valamint különben is kitűnőnek találtam –, úgy gondoltam, hogy jól kiegészíti a kiválasztott prózaírókat. Bonny Finberg novellájában az ragadott meg, hogy egy nőíró bújik férfibőrbe, és próbalja érzékelni-érzékeltetni annak életét. Csak közbevetőlegesen jegyzem meg, hogy a New York Times bestsellerlistáján szinte egyáltalán nincs szépirodalom – időnként szinte az az ember érzése, mintha némely magyar kiadók innen válogatnák a fordításra és kiadásra érdemesített újabb szerzőket.
Az esszéblokk összeállítása ment a legnehezebben. Az amerikai költészet sajátosságairól és egyediségéről több jeles, odahaza mérvadónak számító írót, költőt és irodalmárt megkérdeztem. Helen Vendler, Robert Pinsky, Paul Auster és John Hollander elfoglaltságukra hivatkozva utasította el a felkérést, Sharon Olds, Joshua Beckman és Matthew Rohrer pedig sajnos nem foglalkozik elemzéssel. Neeli Cherkovski egyből pozitívan válaszolt, esszéje, ha kissé késve is, de megérkezett, ugyanakkor írását végül nem tartottam közlésre megfelelőnek.
Quincy Troupe szintén azonnal ígéretet tett egy „szokatlan” tanulmány megírására, amely viszont mind a mai mapig nem érkezett meg. Ugyanakkor az American Poetry című folyóiratban rábukkantam egy vele készült interjúra, mely különös, ígéretéhez híven szokatlan betekintést nyújt az amerikai irodalmi életbe, ezért a tanulmánya helyett – beleegyezésével – ennek beillesztése mellett döntöttem. Az egyetlen esszé a szebeni születésű, de tizenhat éves korától Amerikában élő Andrei Codrescutól érkezett. Ebben az írásban viszont minden benne van, amit a mai amerikai költészetről tudni érdemes. Codrescu, aki új hazájában elismert író és médiaszemélyiség lett, otthon van az akadémiai és az akadémián kívüli körökben egyaránt, ám megőrzött európaiságánál fogva (amit oly könnyű kint elveszíteni) mégis képes kívülről látni az ottani irodalmi folyamatokat és viszonyokat.
Külön köszönet illeti a fordítókat, Rákai Orsolyát, Nagy Imolát, Gálfalvi Ágnest, Filéti Jankát, Bart Dánielt és Hegedűs Pétert a nehéz szövegek ragyogó magyarra ültetéséért.
A verseket magam fordítottam – részben anyagi okokból, részben pedig azért, mert túl közel állt hozzám a feladat, nem szívesen engedtem volna át másnak. Remélem, ez az összeállítás érzékeltetni tud valamit abból a hihetetlen gazdagságból és sokrétűségből, amit Amerikában irodalomnak neveznek.