Michelangelo (voltaképpen: Michelagniolo) Buonarroti egyszerűen szobrásznak mondta magát egész hosszú életében (1475–1564), de egyben kiváló festőnek, eredeti építésznek, és nem utolsósorban kora kimagasló költőjének bizonyult. Nem utolsósorban – ámbár költői nagyságának elismerésére jóval később került sor, költészetét igazi mivoltában sokáig nem is ismerhette a világ.
Életében csak szűkebb körben forogtak versei, s amikor halála után hasonnevű leszármazottja kiadta összegyűjtött költeményeit, szükségét érezte, hogy „megszelídítse", meghamisítsa: újabb idők megváltozott közfelfogásához idomítsa jó részüket. Verseiből is kitűnik, hogy már kortársai rosszallón beszélték férfiakkal való szerelmi kapcsolatait. Nyilván több volt ez puszta gyanúnál: nem lehetett titok, hogy több mint tíz évig együtt élt Gherardo Perinivel, tudhattak a férfiprostituált Febo dal Peggióról is, aki évekig fejte, pumpolta, a kamasz Cecchino Bracci iránti imádatáról és korai halála miatt érzett nyilvános, nagy bánatáról is. Köteteket írtak arról, hogy Michelangelo – művészi alkotásainak tanúsága szerint is – a férfiszépség, a tökéletes férfitest csodálatában élt.
Ezt a szépséget ünnepelte különböző férfiakhoz írt szerelmes versekben, kiváltképpen Tommaso de’ Cavalierit, a kivételes szépségű római nemest árasztotta el hódolatával, akivel ötvenes éveinek vége felé ismerkedett meg, s aki három évtizeden át, haláláig hű maradt hozzá. A versekben szerelme az olasz reneszánsz fénykorában divatos újplatonikus filozófia eszmeiségébe illeszkedik bele, a szerelmi sóvárgás nála „onesto desio", tisztes vágyakozás: Marsilio Ficino, e filozófia (homoszexuális) megteremtője szerint a testi szépség az isteni szépséggel rokon, a szépség jegyében fogant szerelem a lelkeknek az érzékiségen felülemelkedő násza. A művelt és kifinomult Cavalierival még elképzelhető ilyen magasrendű szellemi viszony – de a tizenéves Cecchinóval? És ilyen kapcsolat alapján követelhetett tőle mindegyre pénzt a hímringyó Febo? A női szépség, úgy látszik, sohasem bűvölte el. Egyetlen komoly női kapcsolatáról tudunk: 63 esztendős korában ismerte meg Vittoria Colonnát, az elözvegyült előkelő és nagy műveltségű római nemes asszonyt, tehetséges költőnőt, aki azonban minden jel szerint csak mély vallásosságával hatott rá. Nem éppen ortodox katolikus értelemben: a kor kutatói szerint a hölgy az olasz kriptoprotestánsok feje volt.
Michelangelo életének vége felé a plátói szerelemről vallott felfogást már mindinkább a szodómia igazolásának tekintette a közvélemény. Nagy elődje, becsületének védelmében, hasonnevű utóda a hímnemű vonatkozásokat nőneműre írta át, a gyakori signore megszólításból signora lett, ami persze sokszor más módosításokat is követelt a versekben. Így ismerte meg a költő Michelangelót a világ, ezek az egyházi és polgári „jó erkölcshöz" igazított szövegek szolgáltak alapul mindenfajta fordításhoz is. 1863-ban jelent meg az első olasz kiadás Michelangelo hamisítatlan, eredeti szövegével. De jóformán csak a legújabb időkben, azóta lehet ezeket a verseket pirulás nélkül olvasni, és főleg mondani/hallgatni, amióta a gay-nek becézett homoszexuálisok kivívták társadalmi szabadságukat, és felvonulásokat rendeznek világvárosokban.
*
Nem könnyű Michelangelo verseit fordítani. Hosszú élete második felében, amelyben fennmaradt versei keletkeztek, egyre érezhetőbb az érettségének végső stádiumába jutott reneszánszba mind erőteljesebben beszüremlő manierizmus hatása művészetére is; elég az utolsó (firenzei, palestrinai és főleg a rondanini) Pietàkat, valamint monumentális festményét, Az utolsó ítéletet említeni. De nemcsak manierista fogások homályosítják el sok vers(sor) értelmezését, hanem a nyelvvel való meglehetősen önkényes bánásmód is, szavak állandó elharapása, szemantikai szabadosságok, a nyelvtani egyeztetés mellőzése.
Magyarra csak néhányan fordították pár versét, Rónay Györgyön kívül, aki fél évszázaddal ezelőtt összes költeményeinek gördülékeny, szép fordításával lepett meg. Rónay inkább az Európa szerte uralkodó petrarkista hagyományon nevelkedett költőt látta benne, a magam részéről a saját íratlan törvényeit követő elmét, aki úgy faragja a verset, ha kell, mint azokat az utolsó Pietàkat. Több száz verse maradt fent Michelangelónak, de tekintélyes részük variáns; van olyan Cavalierihoz szóló szonettje, amelyet nyolc (!) változatban írt meg. A jó nevű Laterza kiadónak az Interneten is közzétett, Girardi kritikai szövegeire alapozott 1967-es kiadása 302 verset tartalmaz, ebből 76 szonett. Csupán 76: minden vers egyetlen változatban szerepel. Ezt a kiadást vettem alapul munkámhoz, a hetvenhatot csak egyik csonkán maradt szonettjével toldottam meg.
A versek sorrendje az olasz kiadást követi. A szonetteknek, egyes fordítóktól eltérően, nem adtam önkényesen címet; az azonosítás megkönnyítése végett ezt az eredeti zárójelbe tett kezdő sorával pótoltam. Néhány vers előtt, ugyancsak zárójelben, feltüntettem a szonett címzettjét, ha bizonyosan tudható.