[Látó, 2009. július]

(A máquina do mundo)

Mintegy kedvemre, cél nélkül bolyongtam
Minas egy városában, köves utcán,
az esti órában rekedt harangszó

vegyült el cipőm száraz és kimért
hangjával, és fent madarak lebegtek
az álom-égen, fekete alakjuk

lassanként beleolvadt a nagyobb
esti sötétbe; ekkor a hegyekből
s kiábrándult önmagamból kitárult

a világ-gépezet, részt nyitva annak,
ki mindig úgy kerülte feltörését,
hogy irtózott még elgondolni is.

Megnyílt fenséggel és óvatosan,
nem hallatszott zavaros hang, nagyobb
fény sem lobbant annál, mit elviselhet

a pusztaság fájdalmas, szakadatlan
figyelésében kimerült pupilla,
s az ész, mely belefáradt felidézni

egy valóságot, mely sokkalta túltesz
saját képén, ahogy kirajzolódik
titok lapjára, mélységekbe róva.

Mély nyugalommal megnyílt, felidézve,
ami érzés és megsejtés maradt még
abban, kiből már elvesztek, kikoptak,

és nem szeretné visszakapni mindazt,
amit hiába ismételgetünk
iránytalan, szomorú útjainkon,

idézve minket, valamennyiünket,
kik dolgok mitikus természetének
ismeretlen táplálékára járunk,

így szólt hozzám, vagyis valami hang,
vagy fuvalom, visszhang vagy koppanás
jelezte, hogy valaki a hegyen,

vagy más valaki, kósza éji lény,
közölni kíván valamit velem:
„Amit kerestél, benned rejtezik,

vagy kívüled, s sosem mutatkozott,
bár olykor látszólag magát megadva,
csak annál távolabbra surranva mindig;

nézz és hallgass, figyelj: e bármi gyöngyöt
felülmúló kincset, e nagyszerű
s fenséges, ám hermetikus tudást,

az élet teljes magyarázatát,
ezt a legősibb, páratlan kötést,
melyet nem értesz még, mert oly ridegnek

látszott a lázas kutatás szemében,
amelyben perzselődtél… nézd, figyeld,
nyisd meg a szívedet, hogy befogadd.”

A legbüszkébb hidak és paloták,
amit csak elkészítnek műhelyekben,
amit csak kigondolnak, és azonnal

a végtelenbe röpíti az eszmét,
uralt erőforrásai a földnek,
s az indulatok, kínok, szenvedélyek,

mindaz, ami a földi lény sajátja,
vagy messze nyúlik, az állatokig,
és a növényekig, hogy felszívódjék

bányászok súlyos, haragos álmába,
világra jön és újra elmerül
mindenek furcsa mértani rendjében;

s az ősi abszurd és rejtélyei,
nagy igazságai is, számosabbak,
mint az igazság fényes palotái;

s az istenek emlékei, halál
ünnepi érzése, mely legdicsőbb
élet virágszárán bontja ki szirmát,

minden előtűnt egy szempillanatban,
s hívott a fenséges birodalomba,
mely végre emberi szemnek kitárult.

De mert én vonakodtam válaszolni
ilyen csodálatos hívogatásra,
mert elapadt hitem, és vágyam is,

bármily csekély remény is – az a vágy,
hogy lássam kifakulni a sötétet,
mely beszivárog a napsugarak közt;

mert holt hitvallások, miket segélyül
hívtam kissé kapkodva és remegve,
nem festhették át a közömbös arcot,

amelyet útjaimon látni rajtam,
és mintha más valaki, már nem az,
ki annyi éve énbennem lakik,

venné kezébe akaratomat,
az bizonytalankodva begubózott,
akár az idegenkedő virágok,

melyek magukban nyílnak és csukódnak;
mint aki a késői adományt
már nem kívánja, s elveti magától,

közönyösen és tunyán félrenéztem,
nem volt kedvem utánanyúlni annak,
ami itt önként felkínálkozott.

Már sűrűsödött a sötét, mikor
Minas köves útjára léptem újra,
s a világ gépezete eltaszítva

lassan-lassan elemeire bomlott,
miközben én, felmérve veszteségem,
üres kézzel baktattam utamon.

Jánosházy György fordítása