[2015. április]

---

A jajongás kiiktatva,
a mellkas léckerítésének szaggatása,
a ruhák megtépdesése, hamu szórása elmarad.
Több szerep jut a csoda-írásban,
az élet-csoda megfaggatásában egy kerékpárosnak,
mint az életért s halál ellen történő égostromlásoknak.
Ahogy azt megszoktuk másutt.
Ahogy azt magunk is többször csináltuk.

Az élet úgy hatalmas, hogy egyszeri, egyszerű,
és úgy illik minden percébe a halál,
akár a kulcs a zárba.
Tóth Krisztina rövid útja a hamvasztóig, onnan el, mert
a gyermekért kellett menni az iskolába.
Semmi szó az élet pótlásáról.
E halotti beszéd attól ilyen döbbenetes
és immár halhatatlan,
mert meg van írva, ami hiányzik belőle.
Mára a halálnak egyetlen golyója volt.
Azt is kilőtte.
Ötven esztendőben egyszer találni
vakmerő költeményt,
ahol beutazhatod a világ minden országát
a hamvasztó sínein a nagymamával.

Az unoka, a sápadt gyermekkor,
a csavaros tornyú égető tudója,
ki nem tud nem szeretni, – az élet egyetlen kettős tagadás –
noha öt éve nem beszéltek együtt a nagymamával,
csak megfigyelte a nagyanyó útra feltöltött arcát
egy monitoron, őt,
aki már jobban hasonlított a világ minden halottjára…

Hiányzik a könnyfakasztás a költeményből.
Hiányzik belőle a költés, megállatás,
a lázadás borzongató rettenete –
Hétköznapi képekből összeállított elégia
minden feloldozás nélkül, mutatván napkeletre.

A költemény úgy teljes, úgy maga a teljesség
és maga a nyolcszáz éves magyar líra,
hogy hiányérzet, légszomj nélkül van és vagyunk.
Mert így van ez megírva.
Vele, benne, sínen és utcán.
Ama csavaros kémény árnyékában.
A leírt szó az összhangot zavarná. A madárdalt
a csavaros kémény tetején.

Jöjj, fiam, pördüljünk meg ketten
Nagyanyó hűlt helyén.
Te meg én.