Piazza San Marco – Live Cam

Egy férfi és egy nő meg egy gyermek.
Vagy egy kutya, nem világos. Imbolyognak
a ködös lámpafényben, elveszett
lelkek a mozdulatlanságba dermedt
sivatagban. Nem tudják, hogy valaki
nézi őket. Tétován indulnak
a Campanile irányába. Inkább
egy kutya lesz az mégis: ő hagyja
el a teret utolsónak.

Éjszakai műszak a múzeumban,
a tárlók végtelen magánya. A kiállítási
tárgyakat nem érdekeljük. A kő szenvtelen,
csak a tenger mozdíthatja ki közönyéből.
Nincs szüksége ránk. Az erózió
a lényéhez tartozik. A lámpát nem
oltja le senki. A világ nélkülünk
is képes a pusztulásra.

A napok hordaléka marad, a víz
kimossa. Ami azon túl van, nem él
és nem hat. A pillangóeffektus
üres bölcselkedés, nem változik
semmi holmi távoli szárnycsapástól.

Átellenben a harangtoronnyal
szakállas öreg ül a lépcsőn,
ott van mindig, bezárva abba
a háromszögbe. Quaranta giorni
– for a lifetime. Sem remény,
sem félelem nincs benne.

A kutya most visszaóvakodik
a lámpa fénykörébe. Szaglászik,
boldog a puha közönytől, amely
körbeveszi, nem hallja a tengert,
nem tudja, hogy nézik egy haldokló
isten szemén keresztül, aki máris
hiányzik önmagának.