[2020. március]

---

Anyám, név szerint Kismargit, nem sokat gondolkodott, akármiről is legyen szó, a helyzeteket nem mérlegelte, nem vonult vissza, és nem zuhant magába, egyszerűen kiállt az utcaajtóba, s kiabálni kezdte a nevem, tudván, hogy bárhol lennék szerte a világon, kiáltása, akarata így vagy úgy, előbb vagy utóbb eljut hozzám, utolér, megérint, és megváltoztatja addigi helyzetemet, állapotomat, kizökkent magamból, és irányváltoztatásra sarkall.
Nem is történhetett ez másként, elvégre a legtöbb esetben ott voltam valahol nem messze, vagy Kiskarcsiéknál vagy Vajdamarival vagy, ami a legvalószínűbb, a Kiséren Pintyetibivel követtem a német különítmény leg­újabb mozdulatait, ami, akárhogy is néznénk, és mondjon bárki akármit, nem kis feladat volt, lévén, hogy a németek, s ebben nem is volt vita köztem és Pintyetibi közt, a világ legjobb katonái voltak, képesek bármire, győzni tragikusan egyenlőtlen harcban, láthatatlanul előrenyomulni az idegen és ismeretlen területen, és valójában most is erről volt szó Pintyetibi szerint, igen komoly volt a helyzet, erre még a Vajdamari se mondhatta volna azzal az idegesítő hangsúlyával, hogy nanemondd, a németek ott voltak, ott bujkáltak tökéletes álcában végig a Kiséren.
Remek hely volt az erre, a falun keresztbe, a Kerezsből árvíz esetére lecsapolt ér sűrű nádasban veszett el, hosszú, száraz nyarakon teljesen, különös mértani függvényformákban összerepedezett, száraz almot hagyva ilyenkor maga után, a legtöbb esetben azért marad egy vékony csík, hínár és moszat zöld burokban, apró, ijedt szemű békákkal az átforrósodott ujjnyi lepedékben, tavasszal aztán földuzzadt, beterítette a víz a nádast, beszivárgott a vakondtúrásokba, egyre feljebb, följött a kertek aljába, aztán lassan, óvatosan, ahogy egyre melegebbek lettek az esték, apadni kezdett, óriási riadalmat keltve a Kerezsből átevickélt halak között, szokatlan izgalomba hozva az embereket is ilyenkor, akik aztán tömegesen, a falu minden zugából megjelentek a partján, a nádas szélén, mindjárt a Kerezs tövében, két kézre markolva a feneketlen, fonott vesszőkosarakat, és valóban, a tömeg­pszichózis eme módját fenekezésnek nevezték, egyébként roppant egysze­rű művelet volt, nem kellett hozzá semmi szakismeret, fölgyűrted a nadrágot térden felülre, a víz ekkor már sehol sem volt annál magasabb, és a kosarat csak úgy egyszerűen, de bizonyos körültekintéssel a vízbe suvasztottad, figyelve az imigyen felerősödő nyüzsgést, úszó- és farokcsapkodást, potykák, kárászok, de még harcsák is, kis bajuszos fenevadak próbáltak meg menekülni eszeveszetten, persze, minden esély a te oldaladon maradt, mást sem kellett tenned, minthogy belenyúlj a kosárba, kellő elhatározottsággal, nem a harcsák miatt, aprók voltak ahhoz, hogy igazán veszélyesek legyenek, még csak nem is a rákok miatt, bár ezek között már voltak egészen jól kifejlett példányok, kemény, karcos ollóik bizony valódi veszélyt jelenthettek, mégis a határozottság a halfélék sajátos síkosságára és elevenségére vonatkozott, arra egészen pontosan, hogy ha nem fogtad meg ügyesen és eltökélten, szempillantás alatt kifickándoztak a markolásodból, mire a többiek a partról hangosan és csúfondárosan kinevettek, önbecs kérdése volt a határozott fellépés, a biztos mozdulat, amelynek végén előbukkan a kosárból az ezüstösen vagy zöldes-barnán verdeső hal, s amely aztán, egy íves karlendítéssel folytatódva, kidobja a még nedvesen puha és befogadó fövényre a zsákmányt, még pontosabban kosármányt, hogy egy gyenge etimologizálástól sem visszariadva, tökéletesen elvégzett feladatod biztos tudatában, megelégedetten körülhordozhasd tekinteted a többieken.
Kár, hogy ez csak egyszer volt évente, egyébként az ér elhagyatott volt a kerteket szétválasztó szűk medrében, a nádat sem innen szerezték be az emberek, voltak arra jobb helyek a Sóstó környékén, a gyerekek se jártak ide, csak Pintyetibi meg én, mivel az ő kertjük terült el leghosszabban az enyhe lejtőn, onnan lehetett a legjobban megközelíteni, amúgy meg Tibi özvegy vagy elhagyott anyjával élt egyedül, bátyja, nála jóval idősebb, valahol egy meghatározhatatlan nagyvárosban tanult, a kert gondozatlan, mindjárt az udvart követőn, a szemétdombon túl volt egy kis veteményes, aztán fák, bokrok és gaz, óriásira nőt útilapuk között haladtunk óvatosan az ér mellett a nádasban felépített kunyhóhoz, ahol Tibi szakszerű megfi­gyelőállást alakított ki, nem lehetett tudni, honnan szedett ilyeneket, hogy lőállás meg felfejlődés, kartács és kereszttűz, talán titokzatos apjától, aki­ről nem sokat lehetett tudni, nincs kizárva, épp ezért, merthogy kapcsolatban állhatott valamilyen hadsereggel, erről sosem beszéltünk, valójában nem is érdekelt, honnan veszi ezeket, jó, hogy tudta, s bevezetett engem is a hátországbeli hadviselés fortélyaiba.
Mert ez volt a titok, a kettőnk által ismert nagy misztérium, amúgy teljesen természetes és kézzelfogható és megmagyarázható a hely különleges voltával, s annak ellenére, hogy történelmi ismereteim nem beszéltek né­metekről, itt a magyarok vonultak vissza, a németek épphogy átszaladtak az elején a szerbek felé, de, amikor megemlítettem ezt, Tibi csak legyintett, elnézően és igazának biztos tudatában, a németek ott voltak mindenhol a háborúban, az egyenruha nem számít, különben is a magyarok rohamsisakja egy az egyben német mintára készült, és ezek nem közönséges harci alakulatot képeztek, nem a Wermachthoz tartoztak, hanem speciális kiképzésben részesültek, kimondottan hátországi feladatokra, és valóban, ahogy Tibi mindezt elmagyarázta nekem, az egész magától értetődőnek tűnt, mindenekelőtt az, hogy a németek az utolsó percig bíztak a győze­lemben, hatalmas harcászati és technikai fölényük biztos tudatában meg sem fordult a fejükben, hogy elveszíthetik a háborút, ez nem is történhetett meg másként, mint ahogyan megtörtént, árulással, nem csoda tehát, hogy mindvégig ettől féltek, s erre képezték ki a speciális egységeket, amelyeknek legfontosabb feladata éppen hogy az árulás leleplezése és megakadályozása volt, ehhez pedig a beépülés volt a legjobb megoldás, de nem akármilyen, hanem tökéletes kaméleonszerű idomulás az ellenséges közeghez, ezek a katonáknak alig nevezhető harcosok beszélték Európa összes nyelvét, kiválogatva is úgy lettek, hogy bármilyen környezetben el tudjanak merülni, butaság ezért arra gondolni, hogy magas, szőke, kék szemű germánokból álltak az alakulatok, toboroztak mindenhol és minden népből, egy feltétel volt csupán, a rendíthetetlen hűség és a halálmegvető bátorság, legtöbben németek voltak, nyilván, de mindenféle német, és azok pedig nemcsak szőkék, voltak magyarok, csehek, lengyelek és oroszok, igen, oroszok is, pár román, viszonylag sok bolgár és szerb, és természetesen voltak angolok, franciák, de még amerikaiak is, nyilván, japánok nem, errefelé erre nem volt semmi szükség, viszont a japánok megcsinálták ugyanezt Ázsiá­ban a kínaiakkal, koreaiakkal és vietnamiakkal, más szóval, ezek, ha már itt vannak, és ehhez kétség sem férhetett Pintyetibi szerint, semmiben sem különböznek tőlünk, tökéletesen beszélnek magyarul, ugyanúgy öltözködnek és viselkednek, mint mi, de ez csak a látszat, tökéletesnél tökéletesebb, mégis látszat csupán, és van egy gyönge pont az egészben, egy rés, amely a felfedezés veszélyét nagyon is valóssá teszi, és minél hosszabban telik az idő, annál inkább.
Sebezhetőségük pedig abban áll, hogy teljesen nem épülhetnek be, nem vehetik át a környezet összes tulajdonságát és szokását, meg kell maradniuk annak, amik, partizánoknak, gerillaharcosoknak, folyamatos edzésben és készenlétben, s ehhez rejtekhelyekre és titkos raktárakra, gyülekezőhe­lyekre van szükségük, na már mostan, Pintyetibi szerint a Kisér egy ilyen hely, és ő ezt most már bizonyítani tudja, nincs kétség tovább, nem kis munkájába került, de végül sikerült túljárnia az eszükön, egy horogkeresztes karszalagot hagyott a kunyhóban, és az eltűnt, nem vihette el senki más rajtuk kívül, elvitték, nehogy ez hívja fel rájuk a figyelmet, kockáztattak, mert úgy gondolták, egy gyerekről van szó csupán, nagy hibát követtek el, a harcos legnagyobb hibáját, és Pintyetibi, miután ezt leszögezte, nézett rám erő­sen, és kivárt hosszasan.
Mit, kérdeztem én suttogva végre, ilyen dolgokról nem lehet nagy hanggal, ordibálva beszélni, aztán meg úgy éreztem, Tibi vizsgáztat, felméri, meg­bízhat-e bennem, képes vagyok-e felnőni a feladathoz, egyben rádöbbentem, a helyzetem kritikusan veszélyes lett most, miután elmondta nekem mindezt, s teszem azt, rájön, hogy hibázott, nem bízhat meg bennem, annyit már én is tudtam, hogy ilyen esetekben akár drámai megoldások is születhetnek, izgatottan lestem ezért Tibi válaszát, s nagyon megkönnyebbültem, ahogy az megérkezett szintén suttogva: alábecsülték az ellenfelet.
Ezt első hallásra nem értettem, forgattam magamban, közben figyeltem nagyon Tibi sápadt, keskeny arcát, hátha mond még valamit, ami tisztázná, ki itt az ellenfél, és hogyan becsülték alá, nem mondott semmit, csak nézett rám szigorúan, nem vette észre tanácstalanságomat, lefoglalták saját roppant fontos gondolatai, maradt időm, hogy megértsem végre: vagyis őt becsülték alá, róla gondolták, hogy gyerek lévén, nem jön rá a dologra, de most ennek vége, tévedésüket korrigálni fogják, s elteszik Tibit láb alól, és azt sem lehet kizárni, hogy engem sem kímélnek, miért tennék, jó, lehet, hogy kisebb vagyok nála, de azt mégis megfontolják, mennyit tudok, és ezek nem szórakoznak, itt élet-halálról van szó.
A torkom kiszáradt, gyomrom helyén megjelent az a nagy rángatózó semmi, és ebből pontosan tudtam, hogy félek, hogy be vagyok szarva, gyáva kis féreg vagyok, semmirekellő beszari senki, valamit tennem kellett, hogy szabaduljak a semmiből támadt rettegéstől, szerencsére végre megszólalt Tibi, mint aki követte gondolataimat, Tibi a mindentudó gondolatolvasó: gyerekeket ezek nem bántanak, s előbb-utóbb rájönnek, tőlünk nincs mitől tartaniuk, valójában szövetségeseik vagyunk, viszont fel nem fedhetik magukat, még így sem, de én már tudom, hogyan lessük ki őket, kitaláltam még tegnap, s ez egy biztos dolog, ennek nem tudnak ellenállni.
Még nem tudtam követni a gondolatokat, kúsztam utánuk zavartan, kissé megnyugodva, de nem teljesen, mert, ami az eddigiekből világosan kiderült, épp az, hogy sohasem lehet tudni, az ember ilyen helyzetekben sohasem lehet biztos a dolgában.
Mit találtál ki, kérdeztem két gyomorszorítás között, majd elmondom, mikor eljön az ideje, szögezte le komoran Tibi, s ebből kiderült, hogy most magára kell őt hagynom, ezek a gondolatok és elhatározások komoly összpontosítást igényelnek, s a magány, a méltóságos és titokzatos visszahúzódás, mint csiga a házába, erre a legjobb megoldás, az egyetlen tulajdonképpen, de egy szót se, bocsátott el Tibi.
Nem is mondtam aztán már semmit, kimásztam négykézláb a kunyhóból, óvatosan, nehogy hozzáérjek valamihez, és ezzel megoldhatatlan fe­ladatok elé állítsam Tibit s a német különítményt, azért a lábamat belevertem a kunyhó közepén trónoló üllőbe, nem volt vészes, de fájt, kint voltam végre, megyek, mondtam, Tibi nem válaszolt, akkor majd szólsz, próbálkoztam a másik végéről, szólok, hát, köszönt el a rend kedvéért, mert világos volt, hogy már nem volt ott, vagy még pontosabban, én nem voltam már ott, ahol ő volt, nem egyszerű ezeket az árnyalatnyi különbségeket tisztán megfogalmazni. Hagytam a zavart és a feszültséget, maradjon a nádasban, felegyenesedtem, pár lépés után már szaladtam a pálmafa nagyságú útilapuk között, majd hirtelen megálltam, körülnéztem, hátha követnek, nem láttam semmit az akácbokrokon kívül a kert nagyon távoli végében, s lent, magam mögött, a vékony, de sűrű nádgallért a völgynek alig nevezhe­tő fordított hajlat hosszában, a kunyhót már nem, elnyelte a nádas miatt kiszélesedett távolság, ám ez, most már bizonyos voltam benne, nem jelent semmit, ott lehetnek bárhol, az akácos beláthatatlan árnyékában, az útilapuk között a földhöz lapulva, beásva a laza, porhanyós földbe, elindultam most már lassan, tüntetően, kimérten és lazán, lássák, ura vagyok a helyzetnek, megbízható és hidegvérű, tőlem nem kell tartaniuk, nem ellenség, szövetséges vagyok, legalábbis jó lenne, ha ezt gondolnák, nekem főleg, elhaladtam így a szénás kert felét elfoglaló szemétdomb mellett, végigmentem az udvaron, elértem a téglából kirakott járdához, amely a ház mellett futott egészen a kocsiszínig, aztán onnan vissza a nyári konyhának használt kis házig tökéletes, nagy U betűt rajzolva így az udvar köré, nyitott felső végét a kapura meresztve, lépdeltem végig a ház melletti szárán egészen az utcaajtóig.
A téglák nem feküdtek egyenletesen és simán, volt, amelyiket szinte már teljesen elnyelte a föld, volt aztán olyan is, amelyik oldalára billenve próbálkozott fennmaradni, a legtöbb azért színen volt, és kisebb-nagyobb rést áthidalva ragaszkodott egymáshoz.
A nehéz, hatalmas kilinccsel ellátott ajtót kinyitni erőt igényelt, magamra húztam, mert befelé nyílt, éppenhogy résre nyitottam, annyira, hogy kicsússzam rajta, miközben észrevétlenül alakultam át fenyegetettséget és fenyegetést egyszerre magán és magában hordozó gerillává, hátországi harcos lettem most, aki szakadatlanul figyeli az idegen, ismeretlen terepet, igen, a hely nekik valójában terep, térképre és onnan az agyukra vésett táj, a terepen nem élsz, hanem mozogsz céltudatosan valami felé, amiről sohasem tudhatod bizonyosan, hogy valójában micsoda, tájékozódsz és megpróbálsz eltűnni benne, nem engedheted meg magadnak, hogy valaki előbb vegyen észre, mint te őt, az maga a csőd, a befellegzett vég, végső soron a halál.
Nem is vett észre senki, úgy gondoltam, ahogy elfordultam jobbra, miután visszahúztam a nehéz ajtót a helyére, azt nem tudhattam azonban, ki figyel az elfüggönyözött ablakok mögül, mindjárt szemben, a Milotaiék hosszú házának utcára néző ablakából észrevehetett a Milotaimari anyja, nem lebbent a függöny, ezt megúsztam, a következő ház a Felföldieké, az sokkal keményebb dió, három ablaka is van az utcára, az utcafrontra, ahogy apám mondja, s most valóban rádöbbentem a kifejezés katonai értelmére, a terepen frontok vannak, semmi más, mindenhol frontok és két lehetőséged csupán, hogy szemben vagy háttal légy, más előfordulás lehetetlen, az öreg Felföldiné ott ül mindig a nagyszoba ablaka előtt, az lenne a legjobb, ha most gyorsan átszaladnék az utca északi oldalára, ahol a Felföldieké után következik Vajdamariék megint csak egyablakos háza, odáig guggolva mehetnék a falhoz lapulva, kijátszva az öregasszony éberségét, ennek viszont van egy óriási veszélye, hogy kiteszem magam Sándor bácsi éles tekintetének.
Odanéztem a lócára, és minden megoldódott, Sándor bácsi ott ült a ház előtt, a két akácfa közé illesztett korhadt deszkán, s nézett felém, már egy ideje várva közeledésemet, ez van, vége a játszmának, visszaváltoztam hirtelen azzá, aki voltam a felnőttek felé, okos kisgyerekké, aki folyton hülyeségeket kérdez, és feléje indulva megpróbáltam úgy tenni, mintha a világon semmi sem történne, és egyáltalán semmi, ami más lenne, mint ami lehetne, a világ rendje megbonthatatlan, s ezt mindketten tudjuk és tudomásul vesszük, mellesleg, gondolhattam volna, hogy ott lesz, késő délután volt, nemsokára jön a csorda, arra minden este kiül, aprólékos figyelemmel követve, ahogy elsőként megjelennek a kecskék, néhány birka is köztük, poroszkálnak az utca közepén, meresztgetve lecsüngő szakállukat, patyolatfehér gidáktól körülugrálva, aztán, hogy legyen idő kiválogatni, beterelni őket, egy idő után felbukkannak az utca végén, befordulva jobbról, a Végát-oldalról, az első tehenek, mintha nem is a csordához tartoznának, fejüket rázva, farkukat csapkodva, és ezzel egyszerre valami veszélyérzet is lebegni kezd az utca két oldalán, a házak előtt, ahol az asszonyok és idős emberek várják a porta tejellátóját, közöttük gyerekek mozognak izgatottan, és bennük ölt testet a veszély lehetősége, mert a tehenek hatalmasok és kiismerhetetlenek, nem úgy, mint az ártalmatlan, kedves, buta kecskék, akár meg is vadulhatnak hirtelen, nem tudni, miért, s vágtatni, ügetni kezdenek, rúgni és ugrálni, mert nekik ez természetes, lehet, nem is rosszindulatból csinálják, hanem örömükben, hogy megérkeztek, és érzik a friss széna illatát, egybekötve a nagy megkönnyebbüléssel, ahogy a gazda, akár ember, akár asszony, beül a hasuk alá, s megszabadítja őket az egész nap felgyűlt illatos, habzó terhüktől, de nagyok és szertelenek, korlátoltak, ez kétségtelen, nem úgy, mint a lovak, azok kifejezetten okosak, soha nem rontanának egy kisgyerekre, azért ez nem fordul elő gyakran a tehenekkel sem, el­lenkezőleg, a lovak sűrűbben bokrosodnak meg, de ez náluk egészen más, a betört, nemes állat örök szabadságvágyának öntudatlan jelentkezése, és ezt minden jóravaló ember számon- és tiszteletben tartja, nincs annál ügyefogyottabb, mint aki ilyenkor ellenkezik és veri a lovát, semmirekellők, Sándor bácsi szerint, szaremberek, akik az állaton bosszulják meg tehetetlenségüket, figyelni kell őket, megtanulni a nyelvüket, észrevenni, még mielőtt kezelhetetlenné válik a szituáció.
Sándor bácsi élvezettel keverte beszédébe az idegen szavakat, hosszú elöljárósága alatt elhallotta a városi uraktól a latinos és németes kifejezéseket, és valóban, az apró gyerekek meghúzódtak anyjuk szoknyája mellett vagy nagyapjuk, apjuk háta mögött, onnan lesték a csorda vonulását, nyáron a felvert porban, késő ősszel a cuppanó sárban, most egyelőre csönd volt, megálltam a lóca előtt, néztem Sándor bácsi tökéletesen kivikszolt bőrpa­pucsának határozottan domborodó spiccét, és vártam, hogy mondjon valamit.
Nem kellett sokáig várnom, keresett Mari, mondta Sándor bácsi, üzeni, ha előkerülsz, menj át hozzájuk, megyek mindjárt, mondtam én felkészülésként a kérdésre, amely rögtön megjelent bennem határozatlan formában, ahogy megláttam Sándor bácsit, maga látott németeket, találtam rá a legegyszerűbb formára, hát elég kétértelmű volt, viszont a németekre én csak katonaként tudtam gondolni, német és katona az egy és ugyanaz, már hogyne láttam volna, válaszolt Sándor bácsi, mint aki épp erre a kérdésre készült egész délután, az én időmben tele volt németekkel ez a világ, még itt nálunk is voltak, akik németül beszéltek, igaz, azok zsidók voltak, és szépen megtanultak aztán magyarul, de hát miért érdekelnek téged a németek, fordította vissza a kérdést Sándor bácsi, csak úgy, mondtam, és úgy is gondoltam, és a német katonák, azok milyenek voltak, kanyarodtam vissza sunyin, hát, azok bizony kemény legények voltak, velük aztán nem lehetett kukoricázni, nade, nézett rám az öreg, mégis elveszítették a háborút, nem igaz, nem bírtak azzal a töméntelen sok muszkával meg az amerikai pénzzel, azzal bizony nem számoltak, azt hitték, hogy mindent elintéznek a blickriggel, ezt értettem, Tibi már elmondta, hogy a németek taktikája a blickrig, magyarul villámháború, vagyis meglepetésszerű lerohanás, és ez egyébként a leghumánusabb formája a harcnak, mivel kevés a veszteség, annyira gyorsan történik minden, hogy mire az ellenfél felocsúdik, le is van győzve, a baj ezzel csupán annyi, hogy nem működik bárhol, bárkivel és bármikor, pontos feltételek kellenek, nagyon alapos tervezés és kivitelezés, ezt mind Pintyetibi fejtette ki, hát akkor jó, mondtam, megyek, megnézem, mit akar Mari, tettem még hozzá hanyagul, valahogy úgy, ahogy a férfiaktól láttam, ahogy beszélnek egymás között, amikor nőkről van szó, azt jól teszed, a lyányok nem szeretik, ha megváratják őket, helyeselt Sándor bácsi, s én elindultam rézsút egyenest Mariékhoz.
Pár lépés után már ott álltam a kapuban, amikor meghallottam anyám kiáltását, Kismargit ott volt mögöttem, az utcaajtóban állt, de nem is nézett rám, lefelé nézett a Végát felé, ahonnan érkezni fog a csorda, pedig ott álltam tőle pár lépésre az északi oldalon, a Vajdamariék kapujában, igaz, nem egészen szemben, mert ott Vilma néni lakott, a Gyöngyi nagyanyja, de majdnem.
Jövök mindjárt, mondtam egyenesen a Vajdamariék utcaajtójának, jaj, nem is láttalak, azt hittem, lent vagy a Végáton, hol voltál egész délután, rohant felém meleg és türelmetlen szavakkal anyám, Kismargit, hát, kezdtem, nézve a repedéseket a feketére kent deszkaajtón, tudom én, ne is mondd, na gyere, megint a Pintyetibivel voltál, ugye, én nem bánom, de apád ha megtudja, nem fog örülni, miért nem jáccol te veled egyidősökkel, Pintyetibi nem hozzád való, semmi bajom vele, de biztosan orrodnál fogva vezet, te meg amilyen bamba vagy, észre se veszed, hogy az van csak, amit ő akar, nem is igaz, próbáltam lagymatagon védeni Tibit, miközben éreztem, hogy belül, az ajtón túl valaki közeledik felém, nem volt hogyan és miért, én tudtam a magamét, Kismargit, az anyám, pedig a magáét.
Nyílt szemben velem az ajtó, megjelent Magdus, a nagylyány, Mari nővére, Mari már vár, azt mondta, mondjam meg, ha látlak, hogy már nem sokáig, mondta, s mint akit ez egyáltalán nem foglalkoztat, elindult Felföldiék felé, a Kisbolt irányába, csókolom, Sándor bácsi, köszönt át aztán egy szuszra, szerbusz, nagylyány, köszönt vissza peckesen az öreg.
Jövök mindjárt, csak beszélek egy kicsit Marival, ismételtem meg hátra se fordulva, beslisszanva a Magdus után nyitva maradt ajtón, már az udvaron voltam, a nagy eperfa alatt, még hallottam, hogy Sándor bácsi szól anyámhoz, hadd csak el, Kismargit, nem csinálnak azok semmi rosszat, csak játszanak. Nem tudtam, mire mondja ezt az öreg, rám meg Marira vagy rám meg Pintyetibire, jólesett, akárhogy is lett volna, meg aztán tudtam, hogy ez lelohasztja anyámat, talán még arrébb is megy, és szóba elegyedik Sándor bácsival, s akkor észre sem veszi, mennyi idő múlt el közben.
Hátul van a szénáskertben, szólt hozzám Mari nagyapja, aki a gangon üldögélt vagy szöszmötölt, ezt nála sose lehetett tudni, ő volt a falu utolsó élő kádármestere, már nem dolgozott a kolhozban, nyugdíjazták, itthon munkálkodott, a gang végében volt egy apró műhelyféle, ahol a legjobb szerszámait tartotta, a dézsákat, hordókat az eperfa alatti fészerben gyártotta, többnyire eperfából, a cefrének meg a gabonának, lisztnek, korpának a dézsákat, kisüstinek a hordókat, nincsen jobb az eperfánál erre, ezt mindenki tudja, bornak nem jó, annak keményfa kell, s az öreg Vajda azt már nem vállalta, na, mi van, úrfi, hallottam, még mielőtt mozdultam volna a szénáskert irányába, azt a bizonyos női hangot, az egyetlent, amely úrfinak szólított, mint az apám, ami azért egészen különös volt, hogy tudnám mire vélni.
Vajdamari anyja, Rózsa kérdezte ezt, ahogy kijött a gangra, és apja vállára tette a kezét, nem tudtam mozdulni, szólni, néztem csak rá, ahogy ott áll, és teljesen más, mint az asszonyok a faluban, gondolom, ezért mindenki, még a lányai is Rózsának szólították, egyszer meg is kérdezte, te miért nem mondod úgy nekem, mint mindenki, Rózsa, nem tudom, válaszoltam kényszeredetten, és ebben ott rejtőzött alamuszin az igazság, mert valóban képtelen voltam úgy szólítani, buta vagy, mondta akkor, s megsimogatta a fejem, de úgy, hogy közben a keze megállapodott egy leheletnyit a tarkómon, és azt az érzést, a kezét ott a nyakamon még napok múlva is éreztem.
Amúgy nem volt Rózsában semmi titokzatos, legfeljebb annyi, hogy nem is voltak idevalósiak, valami Várad mellőli faluból jöttek, az öreg kádár meg a felesége és lányuk, Rózsa, és a két unoka, Rózsa lányai, a Mari meg a Magdus, legfeljebb annyi, hogy férj nem tartozott hozzájuk, a lányok apja mintha nem is létezett volna soha, elképzelhető, miért ne, elváltak, hallottam egyszer apámat az udvarról, amint a konyhában várta, hogy kész legyen a vacsora, mire anyám hangja válaszolt, lehet, de én úgy hallottam, hogy sose volt férje, te meg a hallomásaid, hallottam még apám valahogy kihátráló válaszát, aztán már nem tudtam kivenni, mi következett, de az igaz, a két lány nem is hasonlítottak egymásra, Mari kerek volt mindenhol, mint az anyja, Magdus meg hosszú és vékony, ezért aztán idő előtt meg­nőtt csecseit úgy hordozta, mintha azokkal próbálná megtartani az egyensúlyát és pótolni mindazt, amit a természet megtagadott tőle, és ezt nem kell mindjárt a férfiak rosszmájúságára kenni, nincs abban semmi szégyen, hogy szeretik a dúsan kerekded női formákat, legyen rajta mit fogni, hallottam itt-ott nem is egyszer, amikor úgy adódott, és egy ideje kezdtem észrevenni magamon, hogy egyre inkább hajlok igazat adni ennek a falu férfiai között általános, de számomra egyelőre eléggé másodlagos nézetnek, megyek Marihoz, mondtam, mint valaki, akinek nem ezt kellene mondania, és előrefordítottam a fejem, nehogy azt higgye, őt bámulom, miközben nagyon is tudtam, hogy kétsége sincs efelől, menj csak, szólalt meg azon a hangon, amelyet az esti meséből ismertem, de az egy színésznőé volt, aki valamiért mindig megkérdezte a gyerekektől, hogy ágyban vannak-e már, mentem hát, Isten hírével és Rózsa kibontott hajával a lelki szemeimbe égve, a szénáskertbe, ahol inkább szalma volt szerteszét, mintha az öreg kádár megalmozott volna emlékeinek a szabad ég alatt, majd erre tengerikóróból számtalan wigwamot rakott volna, mentem egyenesen az utolsó kórósátorhoz, előtte leguggoltam, és benéztem a résen.
Mari ott ült törökülésben, néztük egymást egy ideig, nem szóltunk, figyeltük a másikat, egyikünk sem szeretett volna mindjárt az elején hátrányba kerülni, nem voltunk összeveszve, csak kapcsolatunk egyik magázó-önöző szakaszában, megpróbáltam ravasz lenni, hátha ezzel egy csapásra megoldom a helyzetet, hogy vagy, mondtam neki, nem hatott, nézett rám tovább visszafogott jelentőségteljességgel, aztán egy idő múltán, akár egy örökkévalóság is lehetett volna, ha akkoriban éppen nem abban éltünk volna, megszólalt, drága uram, mondta, mint a francia színésznő magyar hangja, szeretném, ha kérdésemre őszintén válaszolna, miért hazudott nekem tegnap.
Erre nem nagyon volt mit mondanom, át kellett volna gondolni egész életemet, elérkezni a tegnaphoz, s kiválogatni azt az egy hazugságot, amelyre Mari gondolhatott, megoldhatatlan feladatnak tűnt, az is volt, ezért csak annyit válaszoltam, én tegnap nem hazudtam magának, aztán gyorsan kijavítottam magam, Önnek, mert eszembe jutott Gerard Barray magyar hangja, amint azt mondja a bárónőnek, Ön tökéletes biztonságban érezheti magát mellettem, madame.
Marival nem lehetett ezt játszani, Ön most is hazudik nekem, és ez elviselhetetlen, jelentette ki hűvösen a kórókunyhóból, bámultam rá, és a bűn­tudat kezdett elhatalmasodni bennem, leültem ezért a szalmaalomra, egyik lábamat begörbítve és magam alá húzva, ott ült előttem Rózsa kicsiben, és ahelyett, hogy megsimogatná a nyakam, úgy bánik velem, mint madame Pompadúr, ha elmondom, kicsúfolsz, próbálkoztam személyeskedni, de nem, nem működött ez sem, Mari valóban haragszik rám, de most vajon miért, Ön nem válaszolt, és ez elviselhetetlen, folytatta tovább a kínzást, Ön kifogásokat keres, és ez több, mint elviselhetetlen, nem tudom, mire gondol, asszonyom, mondtam megadva magam, esetleg ha megmondaná, válaszolhatnék.
Ön megígérte tegnap, hogy ma délután megnézzük A fekete tulipánt, egész ötig vártam, mindhiába, Ön a délutánt a Kiséren töltötte, és azt is tudom, kivel, le voltam leplezve, megsemmisülve néztem Mari nagy, kerek szemeibe, ez már nem volt vicc, nem csúfolódott, nem ugratott, valami csillogott a szeme sarkában, tekintetében egyszerre ott volt a homály és a mélység, és akkor megrettentem, úgy szorult össze a gyomrom, mint ott a másik kunyhóban, amikor arra gondoltam, mi lesz, ha a németek lecsapnak rám és Tibire, de ez mégis más volt, itt csak egy nálam jó évvel fiatalabb kislánnyal ültem szemben, valójában nem fenyegetett semmi veszély, igaz, Mari legalább olyan erős volt, mint én, és jóval gyorsabb, fürgébb, de ezt csak arra használta, hogy elszaladjon előlem, amikor csúfolt, és én úgy tettem, mintha meg akarnám fogni, miközben valójában nem akartam, mert tudtam, hiába is akarnám, úgyse tudom.
A fekete tulipánt láttuk már kétszer, mondtam hát félrevezetőn, teljesen mindegy, vágott közbe mademoiselle Pompadúr, Ön nem tartotta be a szavát, és ez számomra elviselhetetlen, Ön mélységesen kiábrándított engem, aztán, kiesve egy pillanatra a szerepéből, saját hangján hozzátette, kapcsolatunknak vége, majd egy gyors mozdulattal, mint egy apró függönyt, leeresztette közénk a csíkos törölközőt, amely zárta a nyílást.
Néztem még egy darabig a kopottas szőttest, foltok és apró perzselések nyomaival itt-ott, aztán tragikusan sóhajtottam és felálltam, onnan fentről a dolgok egészen más fényben jelentek meg, aztán, mert most már valóban éhes voltam, annyit mondtam, mielőtt elindultam volna az udvar felé, te tudod, Mari.
Pár lépés után szaladni kezdtem, nem akartam látni, mi történt közben az udvaron vagy a gangon, azt mégis észrevettem a szemem sarkából, hogy Rózsa már nincs ott, az öreg viszont ugyanabban a pózban nézi a naplementét.
Kirohantam az ajtón, az utcán nem volt már senki, a csorda után nem maradt még por sem, jobb kéz felől, ott, ahol a nap lement az égről, alvadt vér szivárgott az akácok fölé, olyan csönd volt körülöttem, mint a karmester beintése előtt a koncertteremben, vártam lélegzetvisszafogva, biztos voltam benne, hogy az éj muzsikusai készen állnak, s csak akkor szaladtam át az utcán a házunkhoz, miután rázendítettek a tücskök.