Combefice mester öltözőszobájának falán néhány hónapja különös kép jelent meg. Senki nem mondhatott semmi biztosat, hogyan, milyen vágyaktól feltüzelve vagy bizonytalanságba burkolózva vált láthatóvá egyszer csak éppen Combefice mester falán, holott a mestert nem úgy tartották számon a misztika mesteriskolái és a bahái szakkatalógusok, mint akit előjelek és csillagpárzások nélkül is látomások-látványok-csodák keresnék fel.
Nem tudott tőle szabadulni, látta álmában és látta ébren, ha pástétomot sütött a városháza pincéjében vagy a hercegi kaszáló berekkonyháján. Az ülésteremben tartott előkelő fogadások alkalmával előtte lebegett, kerékpártúrán és korcsma mélyére letörölhetetlenül vele jött. Ha egeret fogott a Cukorsüveg padlásán, ha ecetes tormát készített a palotás virslihez, még akkor is, ha a Balkán-bajnokság döntőjében a lányok lábcseleit figyelte.
Odasereglett a város és környéke, a nagyobb repülőtársaságok mátrixcsemetéi és fél Rubinháza többször is felkereste Combefice mester remekét, csodálatának nem csupán élőszóval adott hangot, hanem be is írta ékes szavakkal (olykor helyesírási hibáktól tarkítottan; de ki vetne rájuk követ ily lelkesült órában?!) a látogatók számára felütött, szattyánbőrbe kötött nagykönyvbe, hol máris olyan nevek csikorogtak, mint Valentino Teguchigálpáré, Cinkotay Inota szarvasbőgető művészé és Melethiosz Szürigoszé, a bukaresti görög légitársaság leváltott, fapados és last minuite elnökéé.
A polgármester, II. Mókuskalap arra gondolt, kölcsön kellene adni a Metropolitannak, a San Francisco-i Nemzeti Galériának, amiből jönne egy kis pénz a városnak, hiszen Rubinháza előkelő nevével szöges ellentétben oly csóró volt, hogy az évi költségvetésből – melynek megszavazása páratlanul heves belharcokra ragadtatta a patriótákat és a világparasztokat (a település két helyi érdekű pártját) – alig jött ki a Városi Vendégház pót-fogkeféjére szánt működtetési tétel.
Márpedig fogkefére szükség van, kardoskodtak a világparasztok – akinek sikerült immár hatodszor visszaválasztaniuk II. Mókuskalapot a polgármesteri zsöllyébe –, ugyanis bármikor felkeresheti a várost sebtében, loptában Al Capone, inkognitóban vagy frakkban Nepál kormányzója és Bolívia elnöke, aki tudvalevőleg Bolhás Lívia néni unokaöccse. Büszke is volt erre Rubinháza tövestül-gyökerestül.
És akkor sem szabad elfeledkeznünk egy pillanatra sem a fogak ápolásáról – kardoskodtak a polgármester hívei –, ha bármely más megfontolásból külföldi hercegek (csodálóik körében), útban a pusztavargócsi borvízforrásokhoz, illetve kétévente a malabári pünkösti búcsúra tartva, éppen erre utaznának át, holott haladhatnának az Eiffel-toronytól délre, merészen átvágva a Mars mezőn…
… Isten korlátlan szabadságában (melynek rabja) megteheti, hogy sietve reánk küldi a bolív elnök feleségét, ki ugyancsak Bolhás Lívia néni rokona szövetkezés által…
… vagy tegyük fel – érveltek a világparasztok különösen hevesen, nemegyszer éppen Combefice mester képének bűvkörében állva, pohárral a kezükben, kissé kapatosan, egy sikeres ellenzéki akció ünneplése közben – a malabári koraszülött osztály főasszisztence (sic!) elfelejt fogkefét csomagolni a férjének/az asszisztencia korelnökének…
… és akkor ebben a városban, hol mindig akad alkalom az átutazók számára az élet rövidsége fölött való elmélázás és felejtés megünneplésére, … igen, barátaim, ebben a történelmi esélyben, a sorstól eredő kihívásban nem lehet egy (pót)fogkefe hiányától elbukni. (Rubinházán, írták az útikönyvek, szinte kötelező az egy vendégéjszakás mulatozás: a borvizesek vagy zarándokok számára az ínséges költségvetés dacára Combefice mester bármikor összeütött, kiagyalt, forró kemencében kisütött egy eredeti pástétomot a városháza gyűlésterméhez csatolt teakonyhában. Csak azért mondjuk.)
Jó, jó, mondhatná akárki, de a vendégéjszakákhoz a vendégnappalok is hozzá vannak toldva, már Rubinházán is akadnak bizonyára éjjel-nappal nyitva felejtett kisboltok, ahová még betörni sem érdemes, ott lehet kapni bizonyára fogkefét…
Nem ugyanaz, korántsem ugyanaz, ismételgették a város hívei. Például fényeivel hívogat egy örökké működtetett üzemanyagtöltő állomás, hol a vadvízi túrákhoz szükséges forrasztópáka és kanári-szaporító gémber, vagy hínárfaragó kés és a bozótálló pelenka bármikor megvásárolható. Ül tehát abban a boltban a csokoládépiramisok mögött egy, a garden-partyhoz szükséges széncsónakot árusító némber, tán szendereg, szeretőjével marok-szócsövön hetyeg, gombfocizik a vécés nénivel…, és a betévedő elejtett szavaiból kiveszi, hogy az idegen csak azért hagyja maga mögött Rubinházát, mert nincs pótfogkefe, nem futja a városi költségvetésből a legcsekélyebb kényelemre sem. Inkább megszáll Tetűvárott, igaz, ott nincsenek Combefice mesterek, csak bokafixjavítók és félszemű csörögeárusok, de legalább a vendégházban mindig elővehet az ember a faliszekrényből egy tucat előcsomagolt, érdes hátú fogkefét.
Tehát, kérdezte drámai egyszerűséggel a világparaszt-párt elnöke: akkor minek a pótköltségvetés, a pótfogak pótmamája stb.?!
Meglehet, igaza van, de, mondjuk mi, Rubinháza kiváló ismerői és hátvédei, Rubinháza olyan elkoszolódott település, hol éjjelente az emberek jobb híján alusznak, így takarékoskodnak a villannyal és gázzal, a városi kútról hozatnak maguknak egy pohár vizet, vagy azért, hogy az éjjel felriadva azt az ingyen folyadékot kortyolgassák torokszárazság ellen, vagy hogy abban áztassák piros viaszú protézisüket, melyet Combefice mester kiterjedt atyafisága készít, barkácsol, ácsol, önt, hajlítgat, provençali középkori mesterek titkát féltve őrzik abban a takaros laborban, mely a város igényeit meglepően olcsón elégíti ki; a vendégfogsort igénylőnek ellenben meg kell hallgatnia kötelezően Rossini Tolvaj szarkájának nyitányát, hogy semmi gonoszra ne gondolhasson, ha a fogászok pénzéhe felől elmélkednék…
Na most jól elkalandoztunk, igaz, egyben személytelenül sor került a város bemutatására. Továbbá kiderült, micsodás jelentőséget tulajdonít a város felnőtt- és a kamasznépessége az egészséges fogaknak, a tartós és harsogó ínynek, ropogós nyelvnek és fogzománc-csillogásnak.
*
Combefice mester képe nem őt magát ábrázolta. Ennek már csak azért sem volt semmilyen létesélye, mert Combefice mester irtózott a festőktől, nem ült modellt soha senkinek, hiszen azalatt míg ott ül/áll/grimászkodik/képtelen helyzetekbe kell belemerevednie, hány és hányféle vajas, sajtos, túrós, málnás, kolbászos, csipetkés, yuyubás és noni-gyümölcsös vagy sörbetétes pástétomot süthetne a madagaszkári herceg tiszteletére, Bolhás Lívia néni rokonainak, a fogorvosoknak, pótapáknak.
Rokonainak arcmása sem jöhetett szóba; a család a művészek felé a sötét, fénytelen és tüskés lapját mutatta, ámbátor ez egy francia nyárspolgár számára megbocsáthatatlan bűn, hiszen Párizs és a képzett művészetek közé az elmúlt századok során kitehettük az egyenlőségjelet, de Combefice mester talán éppen a festők és szobrászok zaklatásai elől menekült a mesés Keletre, Rubinháza vastag falai közé. Még fényképezni sem hagyta magát, képét a francia konzul is titokban készíthette el, midőn a mester egy unokahúga kíséretében feltűnt a rubinházi kisreptér csarnokában, és a helyi illemnél egy hajszállal tovább tartotta átölelve a nőt, remélve, hogy senkinek sem tűnik fel a repkedés európai forgalmában. A kép oly tökéletes lett, hogy hosszú távú és gyümölcsöző zsaroláshoz kiváló ürügyet szolgáltathatott volna, ha Combefice mesterért egyáltalán valamikor a különféle szolgálatok vetélkedni akarnának.
Annak a bizonyos képnek, melynek a népek csodájára jártak, mely Combefice mester lakcímét közismertté tette, nem volt hagyományos kerete, akasztója, vászna és más anyaga, mint a puszta fehér fal.
Combefice mesterre, délutáni szunyókálásából felébredve, a szemközti falról szökkent rá. Imádott délutánonként lefeküdni, feje alá legalább három tömör és két lágyabb kifejtésű párnát kellett betömködni, melyeket ő még hosszasan rendezgetett, el- és visszarakott, a piramis építése nem történhetett gondosabban, mint e párnahegyé, komplikált rituáléja volt, máglyarakás a javából, melyen majd elhamvadnak a rossz gondolatok, a sötét képek; a takaró fölé még odateríttette rendszerint öregapja provençali porköpenyét, melytől soha nem vált meg. Bárhová is dobálta őt a számkivetettség, a botor pástétomsütő sors, militarizmus, mutánsok és transzvesztiták, külföldi delegációk vagy sanda vírusok, nem tudták megingatni szándékában, lebeszélni arról, hogy délutánonként rendszerint egy órát (vagy alig többet) ne szundizzon, durmoljon, horkoljon, piherésszen, hortyogva-fortyogva ne kráterkedjen, fújtasson, fütyüljön, ejtőzve át ne ajtózzon az álomhazába.
Utána oly kisimultan ébredt, mint ahogy egy ráncfelvarró tanfolyam hallgatói és mintafejei ébrednek. Azon a délutánon, már öt hónapja is elmúlt, amikor szeme felnyílott, a szoba falán ott volt a kép.
A rutin azt mondatná, hogy mindez egy szép nap derűs reggelén történt, de mi tudjuk: Combefice mestert a reggelek hidegen hagyták. Rendszerint ötkor kelt, egyenesen a pástétomgyúrdába futott, megízlelte az éjszaka folyamán összeérett masszákat, még beledobott egyikbe-másikba kevés mazsolát, köménymagos káposztatajtékot kent fel, csigafüvet és szárított szeklicét morzsolt szét ujjai között, a csegelyes cinke-salátájához a hiányzó sót késheggyel mérte ki, háromágú ezüstvillával megszurkálta a virgonc-pástétom tetejét, hogy a fölösleges nedvek eloszoljanak, a csirkeknopphoz tejfölt csepegtetett, begyújtott a kemencékbe, aztán bevonult a konyhai fürdőszobába (harsonák mellőzve), tetőtől talpig letussolt, folyékony szappant használt, amit egy pék- és orvoslátogatótól vásárolt rendszerint (lengyel készítmény francia alapanyagokból és eljárás szerint); kilépett, kisebb vedernyi pomádét terített szét, csöpögtetett, kent, gyúrt, spriccelt magára. Szépen őszülő férfi volt, pocakja egy szál sem, és nyomban beleveszett a pástétomsütés fortélyaiba, hová őt követnünk nem tanácsos, hiszen a műhelytitkok felfejtésére nem kapott engedélyt különtudósítónk.
Combefice mester soha nem érdemelte ki a pletykalapok vonzalmát. A mester úgy volt híresség, hogy az ott lakók egy része meg volt győződve, a mester Rubinháza leghíresebb szülöttje, mások viszont azt mondták, esküdtek arra, hogy a mester csak az idegenek jelenlétében raccsol. Valószínűleg akkor keltett volna igazi szenzációt, ha egy délelőtt nem nyit ki az üzlete, s nem jelenik meg a korzón, hogy megvásárolja a francia világlapok valamelyikét, ha nem sétál át Piros Kálmánné fodrászatába egy kis borotválásra, nyírásra, lábköröm-ápolásra, lelki dörmögésre. Combefice mester beépült a város arculatába, vonzereje megbízhatóságában állott. Nem csévélt, csicsergett, csörgött fölöslegesen, telefonjai is rövidek voltak, akár egy snapsz a Cukorsüvegben.
És ekkor egy délután felébred, rápillant szokása szerint a szemközti falra, arra a csupasz falra, mely a végtelen normandiai tengerre emlékeztette tejfehér ködben, akkor történt a csoda, akarjuk mondani, akkor fedezte fel, hogy egy kép tördeli szét a normandiai tenger látványát, egy derékig meztelen nő zöld didivel.
*
Csakhogy idáig eljutottunk.
Combefice mester felült, kiáltani akart a személyzetnek, inasnak, sütőlányoknak és cukrászsegédeknek, az első sózónak és a harmadik udvarseprőnek, csakhogy eszébe jutott, hogy bizony negyedik Henrik (de Bourbon) kora és udvara fölött ugyancsak eljárt a történelem forgónyomatéka, felkelt, hogy megtapogassa a képet, de csak a puszta és érdes falat érezte finom ujjai alatt. Miközben a kép felé haladt, az is eszébe ötlött, bizonyára a szomszédban lakó Adolph Hochwasser von und zu egyik gyereke szórakozik vele, diafilmeket vetít, digitálisan ingerli, megkergült a világ, már a kiskorúak is pornófilmeket nézegetnek, ráadásul a német perverzitás nem nyugszik, míg a francia remekműveket át nem ülteti a berlini nyárspolgárok rettenetes ízlés-földszintjére. (Mint sejthető, Combefice mester és Adolph von und zu túl az óperencián is keményvonalas maradt, nem törődtek a XX. század második felének fejleményeivel.)
A mester hosszasan szemlélte a képet, amely alig villogott, szikrákat csak olykor pöccentett föl, egyébként egyenletesen nyugodt volt, akkor sem vált semmivé, mikor a francia pástétomok tudora behúzta a függönyöket, sötétítőket és leeresztette az esslingeni redőnyöket.
Fizikai tanulmányaiból emlékezett, hogy a projekciónak, a vetítménynek valahonnan erednie illik, nem hitt a csudákban – racionalista, felvilágosult környezetből jött, Voltaire szelleme hatotta át provençali gimnáziumát (Licée George Du Didier), családját, tágabb honi környezetét, hugenotta ősei forgolódtak volna száműzött sírjaikban, ha hitelt adna bármiféle misztikus kép(zelődés)nek. A kép sugarait, átlóit, szelvényét gondolatban meghosszabbította, Descartes lebegett a szobában, hitt a fény egyenes vonalú terjedésében, a szédítő sebességben, de sem ágyában, ágya alatt, a sarkokban, bútorok között és mögött, más képekkel összejátszva, kulcslyukból vagy ajtórepedésből nem szűrődött be gyanús fényforrás.
A kép önmagában létezett, mint egy bölcseleti kategória. Mindentől független volt, és egy fiatal zöld hölgyet ábrázolt derékig meztelen. Alteste kívül rekedt a látványon, de erre talán nem is volt szükség, akinek volt fantáziája és némi tapasztalata a szerelemben, a női testek kívánásában, az könnyen kiegészíthette a képet gondolatban, ondóképzéssel. Amint a Mona Lisát vagy Van Dyck mellképeit sem akarjuk mindenáron egész alakossá változtatni, megtoldani ágyékkal, farral, lábbal, talppal, amely művelet nyomán a keletkező valami óhatatlanul illúziókat rombolna, varázslat-veszejtéssel járna. Talán ezért is állnak meg többen a rejtélyes mosolyú Mona Lisa (Da Vinci rejtélyes önarcképe?) előtt, mint Rubens hájtól omlatag menyecskéi között.
A nő arca emlékeztetett valakire, emlékkép, moziban látott arc lenne talán, kérdezgette magától azon a délutánon. Elmélkedését telefon zavarta meg, a pékségből Marie-Josephine szólt át, Mester, a kassai kifli és a töltött szarvasknopp pácleve sűrűbb lett, kérem, fáradjon át, hogy új öntetet készítsünk.
Merde, kiáltott Combefice mester, ezerrr fókaszarrr (raccs), tajtékzott alá és fölfelé. Az öntet készítéséhez fogott. El voltak késve, aznapra ugyanis egy héttagú szenegáli csoport volt bejelentve a városházára, a polgármester, II. Mókuskalap rettenetesen szeretett volna egy igazi szafarin díszvendégként lövöldözni, ezért minden szenegáli küldöttséget, kóbor csoportot, de még a disszidens politikai menekülteket is a szívélyesebbnél melegebben és bőkezűbben fogadta. A városnak szenegáli befektetőket és tíz elefántagyart ígért, hiszen őt magát felesége régen felszarvazta éppen Combefice mesterrel.
A mester a legfrissebb merész, a pikoló-fantáziát is túlszárnyaló új pástétom-ódákon törte a fejét. Évek óta a városalapítás évfordulójára érdekesebbnél érdekesebb ízvilággal hivalkodó költeményekkel lépett a közönség elé. Mindig meglepetés volt, amelyet semmilyen kérésre nem árult el a kíváncsiskodóknak, sajtónak, filmesnek, pályatársainak, akikkel levelezésben állott. A városi kotnyeles tisztviselők, de még a polgármester előtt is zárva maradtak a műhely kapuszárnyai a városnapok előtti hetekben.
Az idei különösen fontos volt, mert egybeesett Rubinháza alapításának hatszázadik évfordulójával. (A legendás ősök ekkor járultak III. Inger elé városalapítási kérelmükkel, melyben fogadalmat tettek, hogy a hatalmas szultán országát évről évre gyarapítani fogják finom édességekkel és kivételes étkekkel, fejletlen szüzekkel, gyönyörű lovakkal és saját szövésű bársonykelmékkel. Bemutatták az önkényuralkodónak a szakácsok, takácsok és vargák, tímárok és talpnyalók névsorát, akik az alapítandó városhoz kívántak szegődni, sőt építkezési tervet is készítettek, amelyben – ismerve a török kóros vízigényét – minden ház saját vízmedencével és hideg-melegvizes fürdővel ékeskedett… volna. III. Inger szultán lépre ment, parancsot adott poroszlóinak, hogy mérjék ki a helyet Rubinháza számára, majd befordult a fal felé, és abban a tudatban, hogy jót cselekedett a hitetlenekkel, belealudta magát a halálba.)
Az évfordulók nem nélkülözhették az alapítólevélben fölemlegetett fogadalmak némelyikét. A hatszázadik esetében különösen fontos, hogy mind az édességek, kivételes étkek, gyönyörű lovak, lánykák és sajátos bársonykelmék szerepeljenek, legyenek vizes élőhelyek és csobogók, sürgölődjenek szakácsok és takácsok, buzgólkodjanak vargák és tímárok, nyalassanak talpak, bokák, ízületek és csípők, vállak vagy tomporok a helyi bőséges gyógyvizekben. Ennyi kívánalom között ugyebár, Combefice mesternek is fontos, személyre szabott szerep jutott.
A mesteri házfalon megelevenedett kép pedig ugyancsak jól jött a városalapítás évfordulójára, hiszen a varacskos templom és várdomb egy darab kakas-bástyája, valamint a Cink Manó utcai barokk kalmárházak képezték Rubinháza teljes műemlék-készletét; az újabb épületek (noha szép számmal emelkedtek egymás tyúkszemén) nélkülöztek minden csínt és korszakbájt, nem voltak oroszlános udvarok, sem kalcedon borítású bankintézetek, hiányzott a kínai negyed vagy szexuális paradicsomkertek keleti rafinériája, mint más hasonló kisvárosokban, a glóbus szerencsésebb gömbszeletkéin.
A kép, amelynek léte nagyon hamar kitudódott, iszonytató gyorsasággal jutott el mindenkihez, aki egy kicsit is szívén és gyomrán viselte Rubinháza sorsát. Áramlottak az emberek megállíthatatlanul a házba, sorba álltak a látványért, visongtak, viháncoltak, könyökkel, lábbal próbáltak utat törni a látványhoz, foghagymás zsírral kenegették egymást, hogy elűzzék a sorban állás egyhangúságát; verekedtek, fogadásokat kötöttek a kép természetére nézve, fényképezték, azaz naponta több száz kísérlet történt a megörökítésre, de semmi nem jött ki, hiába hordták a képzet elé a legkütyübb japán csudavillantókat, sztereó-tükörreflexes kamerákat, digitális rögzítőket, a kép mása soha nem készülhetett el. A legboldogabbak a hetedikes-nyolcadikos ipari tanuló-osztályok voltak, mert végre szabadon és cenzúramentesen láthattak zöld didiket, nem csupán a pad alatt mutogatták egymásnak Csicsolina mell-duzzadmányait, azokat az elmosódott fehér és maszatos micsodákat, melyek az ezredik másolat után látszani és felismerni is alig vélhetők. Az osztályfőnökök nem tudtak kitérni az ipari tanulók (reszelő és sajtvető, ill. rüdegpásztor szakon) egyre követelőzőbb kérelmei elől, délelőttönként felkapták az osztályt és odalátogattak. Nem hoztak semmiféle cenzúra-intézkedést, szemérem-állító hókuszpókuszt a hatóságok, elkéstek ugyanis azzal, csak egy-két rendőrközeg vigyázta fel a rendet lagymatagon. Időhatárok nélkül megtekinthetők voltak az olívzöld, máskor áprilisi fűzöld csöcsök, dudák, didkók és didik, mejjek, csicsek és emlők. Szerény díjazás ellenében.
Külföldről is érkeztek látogatók, a szomszédos települések is kíváncsivá lettek, legalább egyszer minden ember látni akarta. Divatba jött a környéken a zöld didi, a nők odahaza házi vacskolással próbálkoztak, de az értelmesebbje, aki csak valamit is adott magára, kozmetikusától, kedvenc nőgyógyászától zöld didifestéket követelt, kunyorált; a lányos házaknál az apák cirkuszoltak, amikor az anyák megsúgták férjüknek lefekvés után, hogy Amarillánk és Terkánk, Minolka és Csillagboglárka zöldre festette magát elülsőleg, úgy jelentek meg valamelyik házibulin, sőt, II. Mókuskalap nevelt leánya, Leonóra így állított be vizsgázni az egyetemre, és a rektorprofesszor is meggyőződhetett róla, hogy kis túlzással Leonóra melléről mintázták a zöld didit annak idején. (Persze egy-két francia nacionalista művészettörténész megkísérelte a köztudatba belepasszírozni, hogy a kép kísértetiesen hasonlít Jean Fouquet (1420 környékén–1481 körül) festményéhez, mely Agnès Sorelt, VII. Károly francia király szeretőjét ábrázolja derékig lemeztelenítve. De, ki a hóhér tudna ennyi száraz adatot megjegyezni, különben is hagynak minket, hiszen Rubinháza alapvetően köztársasági érzelmű volt.
De mikor is volt az a bizonyos „annakidején”? Hiszen egy mellpárból, melyhez semmilyen korszakfestő elem nem járul, bármely korban megszülethetett, amióta az ember kilépett a paradicsomkert kapuján vagy az evolúció során a nem gondolkodó emlősök közül, és magára maradt, enyhe szél himbálja bimbait.
Odalett Combefice mester nyugalma, délutáni álma.
Na pont a politikum fog tétlen ülni ebben a felforrósodott helyzetben! Emlékezhetnénk, hogy Rubinháza közéletét két párt (csoportosulás, amorf platform) küzdelmei színesítették meg.
A patrióták úgy látták, itt az idő a cselekvésre, nem szabad hagyni, hogy a fogkefe-vita a város rossz hírét költse, az sem megengedhető, hogy egy ilyen picinységű és mondvacsinált ürügy aztán elvigye a város kevés pénzét, és lelketlen fogkefe-ügynökök és kitiltott világcégek prédájául vesse a települést. A patrióták megkeresték Combefice mestert. Bizalmasan félrevonták és közölték vele, hogy a patrióta-párt hazafiai már gondolkoztak a dolgon, újra nyugalmat tudnának szerezni a megfáradtan is fáradhatatlan mesternek. Biztos képátviteli (vagy képátvételi-t mondtak volna?) eljárások birtokában van egy patrióták közeli cég – itt különféle, a Combefice mester számára érthetetlen szerkezetek és komplikált műszavakkal telecifrázott módszereket emlegettek, mily szerencse, hogy a pástétomsütés továbbra is a középkori kismesteri világfelfogás jegyében teljesedik be nap mint nap – és cserében csupán egy csekélységet kértek.
Combefice mester egy nap gondolkozási időt kért, amit a hazafias párt tárgyaló delegációja rövid zápor után helyben meg is szavazott.
A szünettel nyert kegyelmi időt használták ki a világparasztok, akik szintén felkeresték Combefice mestert. Ők egy másik házat ajánlottak a mesternek a Czink Manó utcai kalmárpaloták bármelyikében (a lakáshivatalt, tehát, éppen ez a párt uralta politikai erőviszonyaink között). Az így elcserélt, megszerzett pástétomsütői házat terveik szerint jelentősen kibővítenék polgári és kormányvetítővel, két köznépi küzdőtérrel, előcsarnokokkal, szökőkutakkal, árnyas ligetekkel, arab típusú útvesztőkkel, kiállítótermekkel, öltözőkkel, kuglipályával és egy új szárnnyal, ahová elhelyezésre kerülne Rubinháza kisállat-kertje (hangyától aranymálinkóig vagy hörcsögig bezárólag). A kertben állítanák fel az úttörők utódszervezeti utódjaként működő útjavító ifjúsági kft széksátrát stb., a tervező nem részletezhetett az idő rövidsége miatt egyéb elképzeléseket is. És persze a ház a Combefice-Green nevet viselné, mintegy utalva a volt tulajdonos személyére valamint az európai zöldek mozgalmára is.
Sőt, felkereste őt – teljesen váratlanul, szokatlan szívélyességgel körítve – von und zu Hochwasser úr is, aki a maga germán szárazságában biztosította Combefice mestert, hogy együttérez ebben a nagy jövésmenésben, császkálásban, politikus-csepegésben, a mester csak maradjon állhatatos (beständig, standhaft) és megingathatatlan (unerschütterlich), ne költözzön ki a lakásból, mert a kalmárházakat bár a közelmúltban javították fel, de olyan életveszélyesen megsérült a szerkezetük az elmúlt hét árvíz során, hogy senki az életéért sem merne jótállani. Ő mint mérnök mondja. Combefice mester váltig csodálkozott, honnan értesülhetett átellenes szomszédja a világparasztok ajánlatáról, mikor azt zárt ajtók mögött tették meg, sőt még hangfogó csuklyát is húzattak a részvevők fejére.
De éjfélkor vállat vont, elvégre, ha a lezárt szobát besugározták zöld didivel, ennél csekélyebb csoda is megeshet vele bármikor ebben a felforrósodott légkörben. Annyit hallani az általános felmelegedésről, az éghajlatváltozás következményeiről, hogy egy magánemberi katasztrófával több vagy kevesebb már igazán semmit sem számít.
A zöld didi pedig folyvást ott szerepelt, iparkodott, mesélt, zöldellt hálószobájának falán, ragyogó tisztán látszottak a kúpok és a kúpcsúcs mélyebb zöldje, a vállak a hegyi legelők dombhajlatait idézték, az arc sejtelmesen emelkedett ki a haragosabb zöldből, a háttérben szó szerint is zöld felhők úsztak, de nem úgy voltak zöldek – ha szabad magunkat ilyen nem fotós módon kifejeznünk –, mint amikor egy közönséges fekete-fehér, éggel koronázott tájképet zöld szűrővel hívnak elő, vagy zöld szűrőt iktatnak a vetítőlencse elé. Ez a kép úgy viselte természetesen és magától értetődően zöld mindenséget minden pórusában, mint ahogyan léteznie kell egy világnak, ahol az egyetlen látható fénytartomány a zöld, minden visszaverés e hullámhosszon/frekvencia-tartományon belül bonyolódik.
Voltak napok, amikor véres jelenetek játszódtak le, melyik osztály, iskola, munkahelyi kompánia, brigád vagy nyugdíjas csoport, lakótelepi társulás, külföldi vagy belföldi kirándulócsapat és milyen sorrendben lépjen be a hálóterembe, amelyet előkelően az újságok Smaragd-szalonnak neveztek el, kit hány perc csodálati idő illet meg, s kinek járnak kedvezmények, ingyenes-e a látogatás a szocialista munka egykori hősei és a második világháborús, még élő veteránok vagy a súlyosan rokkantak, mozgáskorlátozottak számára? Hát a hetven feletti nyugdíjasok hány nem fizető napra jogosultak?
Felbukkantak persze elvetemült csoportok is, amelyek a zöldben valamiféle provokációt láttak, egyesek szerint ez tisztára a magyar nemzeti lobogó harmadik színe (olaszok, bolgárok sorrendje más); a délvidékiek viszont úgy vélekedtek, hogy inkább sárga vagy kék kellene legyen, hiszen az utóbbi az Európai Unió zászlajának színe, és a város könnyen megszerezhetné e szín birtokában az EU-s pályázatokban kecsegő összegeket, bármiféle támogatást lehívhatna, mint jóképű őrmester a bamba cselédlányt a harmadikról, el egészen a világörökségi védelem megszerzéséig. Akarat kérdése, bizonygatták a világparasztok, csupán összeköttetések csillaghálózatán múlik, költőieskedtek a patrióták.
Odavolt tehát Combefice mester nyugalma, délutáni szunyókálása.
*
Meg is látszott munkáján, üzlete forgalmán. Ez a meg is látszik eleinte csak egy tapasztalt könyvviteli szakember számára jelentett volna tragikus helyzetet, ám Combefice mester régi alkalmazottai is tapasztalták, hogy a vevők és megrendelők száma megcsappant, válogattak, összefogdostak mindent, beledugták az ujjukat, mert nem bíztak már a sütésben, fintorogtak, olyik szarszagot emlegetett, mások kisebb adagot rendeltek. Elmaradt a szokott hétvégi roham. Sőt, egy szép hétfői zimankós reggelen bejött az első ügyfél – az első, amióta Combefice mester Rubinházán felütötte műhelyének legelső tartóoszlopát, és kihúzta a sütőből az első utánozhatatlanul gall pathé-t –, aki ordibálva, fenyegetőzve és magából kivetkőzve követelte vissza pénzét. Vadul mutogatott a pénteken este vásárolt, most visszahozott kukoricás spárga-pástétomra, melynek közepe nem volt tisztességesen átsütve, sőt, alsó harmadából egy zöld színű zokni vagy melltartó (?!!) csücske kandikált ki. Félreérthetetlenül. Valami külföldi vendégeket emlegetett, akik egy egész hétvégét töltötték volna panziójában, és kiknek a feltálalt pástétom elvette a kedvét a további nézelődéstől, üzletkötéstől, elköltöztek tőle, Tetűvárra menekültek át, értik, pont Tetűvárra, abba a porfészekbe, arra a rühatka-tanyára, s ilyformán városunk vertikuma elesett, ki tudja, hány európai civilizációs hányadostól és nagyságrendtől. De ezt maguk piszkos idegenje, úgysem érhetné meg, a maguk felfuvalkodott szélhámos bűvésze…
Az alkalmazottak már-már a tettlegességig fajultak volna, hogy elhallgattassák a háborgó, vicsorgó ügyfelet, de Combefice mester kilépett a színfalak mögül, karon ragadta a háborgót, és átvezette a saját házába, mely a szomszédos telken állott. Hétfő volt, éppen múzeumi szünnap, így senkit sem kellett félretolnia, hogy bevigye a Smaragd-szalonba Gyurmánczi urat.
– Nézze möszjő – mutatott a képre –, ez a kútfeje a malőrnek, e kép miatt történhetnek a megbocsáthatatlan ballépések. Természetesen kész vagyok akármilyen kártérítést fizetni Önnek, csak ne tegye tönkre tisztes megélhetésemet, üzleti hírnevemet. Az megbocsáthatatlan lenne.
Gyurmánczi úr haragja, amint a kép sugárnyalábjai közé került, abban a pillanatban elrongyolódott. A negyvenes férfin kéjes nyugalom vett erőt, ellazult, szeme kizárólag a képre szegeződött, majd kisvártatva elaludt, olyformán, mint amikor az ember szeretője-menyasszonya-ifjú neje karjai között szenderül el háromszoros szerelmi huszárroham után.
Eddigelé e terápiás hatásról senki sem tudott. Igaz, Combefice mesterre eleve nyugtalanítóan, felcsigázóan hatott, de a látogatókat még senki sem engedte, hogy tíz percnél tovább bámészkodjanak, lökték, nyomták, sodorták őket tova a következők, mint Lenin temetésén a boldogan gyászoló tömeg az Auróra veteránjait.
Az esetnek gyorsan híre virágzott, jelentős idegelméleti és gyógylapok cikkeztek róla, kiszállt az Akadémia elmebaj-hitelesítő bizottsága és az elmegyógyászati kezelés alatt álló személyek jogvédelmi ligája, altató-nagyiparosok, egyéb azonos megfontolású civil szervezetek és egyletek, de leginkább a bolondok, elmeháborodottak, reszketősök, idegileg kimerültek és álmatlanságban szenvedők, katatón katalánok és monoton mongolok lepték el Rubinházát. Nyüslettek az őrültek, bomlott személyiségűek, halottlátók és széttört tudatúak, a szállodások kénytelenek voltak megnyitni a legócskább szobákat és a legpazarabb Napóleon-lakosztályokat. Végre itt voltak a szenegálok és a dél-koreaiak, mindent és mindenkit befektettek, a költekező őrültek és a randalírozó bajkeverők, krakélerek, mondén izgágák, szende autisták, szemérem elleni vétségek űzői és kleptománok, narkománok, zsebesek és kőszívűek, abarodottak és idegen nyelveken hablatyoló némák, megtöltötték a tereket, parkokat, utcákat, kertvendéglőket és föld alatti vizeldéket. A grafittisek zöld didikkel pingálták tele embermagasságig a város összes szabad falfelületét.
– Mindenki, az egész világ alja itt kavarog-zavarog – kiáltott fel a rendőrfőnök, Combefice mester sógora. – Tenni kellene valamit, ezt nem lehet tovább bírni, oda Rubinháza nyugalma, bája, vonzereje. Őrület, Copacabana, Las Vegas vagy Bábel a köbön.
Meg aztán az Akadémia megállapította, hogy a Zöld Didi kép valóban nyugtató hatású – ami fokozta az idegenforgalmat, és lassította a nézelődési, most már terápiás folyamot, ugyanis nem lehetett a képet megnagyobbítani, vagy több teremre szétaprózni, s Combefice mester hálószobája réges-régen kicsinek bizonyult bármiféle európai normák szerinti közösségi tevékenység számára –, másfelől viszont az akadémiai kutatók mérései azt mutatták, többszöri ismétléssel erősítve meg a metrikus eredményeket, hogy a hatás csak néhány napra elegendő, kb. egy hét után már senki számára sincs gyógyereje, nem alszik tőle jobban, nyugodtabban, mélyebben, visszatér a szokott kialvatlanság és nyugtalanság; mindent akár elölről is lehetne kezdeni. Ez a hír viszont sokakat eltántorított, másutt kerestek enyhet bajaikra, a világhírű Lipótmezőkön s a közismert német és svájci kúratelepeken visszazökkent a rendes kerékvágásba az élet. Mások viszont kétségbeesetten visszarángatták rokonukat Rubinházára, erősködtek, hogy azért volt hatástalan az első kúra, mert keveset ültek bent, busás borravalót adtak a teremőröknek, hogy engedjék őket néhány perccel tovább időzni odabenn. E meggondolatlan lépéssel azonban tovább dúlták a kisváros becsületét, áldott csöndjét és szokásrendjét.
Combefice mester jellemszilárdságára és nagylelkűségére jellemző, hogy a házat, illetve egykori hálószobáját a város, a magisztrátus rendelkezésére bocsátotta, a