a kert mostoha fái szégyenkezve borulnak egymásra tavaly óta senki sem gondozza nem metszi őket alattuk lapul a gazzal benőtt pad ahol apám is megpihent néha mert ő járt ide rendbe tenni a kertet mióta az öreg tanítónő leesett a lábáról most meg senki se jár a ház üres gazdája már egy másik kertben lapozza könyveit az összehajló ágak a hiányzó arc halványuló kontúrjait mintázzák míg át nem lépnek rajta az árnyékok a kert már sohasem fogja újraszülni az emlékeket bőrünk alatt bizsereg valami a torkunkat kaparja könnyzacskóinkat ingerli mígnem eltűnik elvész örökre
