[2020. november]

---

Lehámozom magamról a realitást,
mint nyári zápor után
derülő ég a felhők foszlányait,
a cafatokra szakadt vattacsomókat,
virgonc szelek kedvenc játékait.

Lehámozom. Rétegről rétegre
sorra leszakad
a világ, a tél, a szoba, a test,
végül nem marad más,
csak az ideális, üres,
önmagába zárult tudat.
A kékség.
A felismerés, hogy többé
nincs módja annak,
hogy kapcsolatba lépjünk.
A meglepetés, hogy így is élhetek.
Szabadság? Rabság? Nem tudom, mi ez.

Valahol olvastam,
hogy a lélek tenger,
melynek egyetlen partja van: a test.
Ha így van, én már parttalan lettem,
túlélőtenger, örök nekeresd.

De aztán félni kezdek,
hogy a levetkőzött tárgyilagosság,
közös emlékeink valahol máshol,
távol, egy álomban,
egy más életben