A nap a fák kohókarjaiban.

Lassan olvasztják szét aranyát,

bűvös rámába vonják a várost,

elénk terítik aranykorát.

Rétet lecsupaszítva, vígan,

szénerdők közt könnyű szél suhan –,

viskók süllyednek talajba derékig,

szénágkeretben jászol a tájkép.

Akác göcsörtös mancsain át pislog

még kicsit kéken az ég – aranyló felhőpamacshaj,

alatta köntöse rózsáslila sávja –

lenti szürkeségünk tükre ez a pompa.

Télköpeny, barna háztetők szövedéke,

vaskígyók, acélcsigák őrzik 

a nyüzsgést és a nyugalmat,

felkenve matt felületre az alkony viaszát.

A védelem hályogának alkonybuborékja,

szférák üveggömbfalának áltengeréből

partra vetődött, kifakult korall,

rózsakvarc-érdesség mindenen.

Aranypalástú nyírfazuhatagban

folyó a haj és tűz a szem.

Köd sompolyog a kert végében,

a felejtés szövete felfejthetetlen.

Ha minden sejt emlékezne is,

ne érezze a test önmagát.

Marad az íriszben a láng, 

csuklók és bokák hínárral csomózva –

csontkarok húzzák a jeges Cocytusba.

Akácmarokkal fognak fent kezet;

de kicsusszan markukból a tűzszemű lány,

haja ad a folyónak életet.