[2013. október]
Az utóbbi hónapokban újabb tanulmány idézte fel Ion Lăncrănjan 1982-ben megjelent Cuvânt despre Transilvania (Beszéd Erdélyről) című könyve kapcsán a Ceauşescu-diktatúra három évtizeddel ezelőtti eseményeit. Az Izsák Anikó-Borbáláét1 megelőzően Vincze Gábor már kétszer is foglalkozott a témával, egy rövidebb2 és egy hosszabb, a vita magyarországi visszhangját is feldolgozó, valamint a Lăncrănjan-vonulathoz sorolható további román kiadványokat, s azokon át a Cuvânt despre Transilvania által elindított gyűlöletbeszéd folytatását is nyomon követő tanulmányban3.
Jómagam az alábbiakban azzal a képpel szeretnék a téma ismeretéhez hozzájárulni, amely a Szekuritáté vonatkozó anyagaiból rajzolódik ki, s ami a maga módján többek között háttérmagyarázatul is szolgálhat bizonyos – a felszínen is mutatkozó – részletekhez. Ehhez pillanatnyilag két forrás áll rendelkezésemre: a Cartea albă a Securităţii (A Szekuritáté fehér könyve) című dokumentumgyűjteménynek az 1969 és 1989 közötti irodalmi életre vonatkozó kötete4 és Domokos Gézának a bukaresti CNSAS-levéltárban található, az 1976-1989 közötti időszakot felölelő megfigyelési dossziéja5. A részletek teljessége kedvéért ezeken kívül felhasználtam Domokos Gézának az EMKE–Szabédi Ház gyűjteményében őrzött hagyatékában6 meglévő beadvány-szövegeket is.
Mielőtt azonban magára a témára térnék, két dolgot kell előrebocsátanom, amelyek szükségesek a Lăncrănjan-könyv körüli események hátterének jobb megértéséhez. Az egyik Domokos Géza személyével és megfigyelésével, a másik a romániai írótársadalmon belül a 80-as évek elején már mutatkozó belső ellentétekkel kapcsolatos.
Domokos Géza megfigyelésére – más dossziékból származó jelentésektől eltekintve – 1975-től fogva vannak adatok. 1975. október 20-áról van keltezve az az összefoglaló jelentés7, amely szerint „egyes jelek arra mutatnak, hogy bizonytalan magatartást tanúsít… pártunk és államunk politikájának egyes aspektusaival szemben”. Konkrétan a bíróság előtt meghurcolt Kallós Zoltán védelmében történt lépései és a Romániai Magyar Irodalmi Lexikonnal kapcsolatos kijelentései mellett a bukaresti Magyar Nagykövetség egyes tisztségviselőivel való kapcsolata állnak a fenti megfogalmazás mögött. A továbbiakban jelentések sora következik a Kriterion-könyvek általa vezetett vidéki bemutatóiról és az ott történtekről, nyugati (főképp amerikai) levelezéséről, bizonyos Kriterion-könyvek miatt a felsőbb ellenőrző szervekkel támadt konfliktusairól. 1978 tavaszán lehallgatót szerelnek be lakásába (a 29 dossziényi lehallgatási feljegyzés első dátuma: 1978. márc. 25.), 1979 őszétől kezdve pedig megjelennek a dossziéban olyan összefoglaló jelentések, amelyek nemcsak fokozatosan bővülő „bűnlajstromát” tartalmazzák, hanem egy-egy időszakra kidolgozott stratégiát is megfigyelésére: dátumokkal, felelősökkel, az egy-egy részfeladatnál felhasználandó ügynökök megnevezésével.
A rövidség kedvéért csak egy, a Lăncrănjan-ügyhöz már időben is közelebbi, 1981. július 8-i összefoglalóra utalnék8, amelynek már az első mondatában ez a sommás jellemzés olvasható róla: „Egyike azon magyar származású értelmiségieknek, akik intenzív tevékenységet folytatnak a nacionalista-irredenta eszmék ébren tartása érdekében.” A jelentés idézi Domokos Géza egyik kijelentését, amely szerint „visszavonul a Kriterion sáncai mögé, mert itt tehet a legtöbbet a magyarságért”, aztán részletekbe menően „dokumentálják” ezt a kijelentést néhány, a Kriterionnál megjelent, szerintük románellenes, nacionalista, irredenta szellemet sugárzó könyvvel és azokkal a vitákkal, amelyeket ezek érdekében a sajtó-főigazgatóságon folytatott. De a továbbiakban bekerülnek a jelentésbe olyan kijelentései is, amelyekben a párt politikáját „nacionalistának, veszélyesnek és kudarcra ítéltnek” nevezi, s az a véleménye róla, hogy „ezzel a politikai bolondériával kezdünk nevetségessé válni nemcsak keleten, de már nyugaton is”. Természetesen az is szerepel a jelentésben, hogy rendszeresen találkozik Magyarország és több nyugati állam bukaresti diplomáciai képviseletének tagjaival, akik őt „az itteni magyarok legrátermettebb személyiségének” tartják.
Ekkor már túl vagyunk a gyergyószárhegyi Kriterion-írótalálkozó nyomán 1980 őszén kirobbant, de még 1981-ben is gyűrűző botrányon9. S érkeznek a központi pártszervekhez (s természetesen a Szekuritáté illetékeseihez is) azok a feljelentések, amelyeknek alapján hamarosan átfogó vizsgálat és számonkérés indul a Kriterion ellen (amiről Domokos Géza maga számol be az Igevárban).
A másik eseménykomplexum részben már a nagy nyilvánosság előtt zajlik: a Romániai Írók Szövetségében és a román irodalmi sajtóban. Az írótársadalom egy része ugyanis nehezen volt visszaszorítható abba a palackba, amelyből a hatvanas évek végén, a Ceauşescu-féle hatalomátvétel idején szabadon engedték. A mini-kulturális forradalom meghirdetése után közel egy évtized telt el, de az írók (és a művészek általában) egy jelentős része még mindig nem akart visszatérni a „pártkatona-státusba”. Ezt a helyzetet próbálta „megoldani” a legfelső pártvezetés a „Megéneklünk Románia” akcióval, amellyel „a népi tehetségek felkarolása” címén, sikeresen szabadították bele a művészeti életbe a dilettánsokat és konjunktúra-művészeket. A stratégiai elképzelés ezzel az író- és művésztársadalom „megregulázása” volt. Ebben a folyamatban – úgy érezték – a nyolcvanas évek elején érkezett el az ideje az Írószövetség „birtokbavételének”: az év nyarán következett ugyanis a romániai írók országos, tisztújító konferenciája.
Hogy miről is volt szó, azt részletekbe menően feltárja egy 1981. ápr. 15-én kelt elemző belügyi jelentés10, amelynek névtelen szerzője részletekbe menően veszi számba azokat az „egészségtelen jelenségeket, amelyek ebben a körben a politikai atmoszférát befolyásolják”. Az „elégedetlen” írók (a jelentés készítője neveket is ad) szóvá teszik a nem kielégítő anyagi helyzetet is, de főként azt, hogy amikor valaki nyíltan fel akar tárni valamely problémát, rögtön „ellenforradalmárnak” minősítik (Dorin Tudoran), holmi „bogarak”-nak nézik őket, akiket bármikor el lehet taposni (Laurenţiu Fulga), akik ki vannak szolgáltatva „a politrukok és az általuk kiskanállal nevelt írók” kénye-kedvének (Geo Bogza). Az egyik írószövetségi választmányi ülésen többen felemelték szavukat az ellen a „hajánál fogva előrángatott” hazafiaskodás ellen is, amivel a középszer érvényesülni próbál, s amelyet a kultúra hozzá nem értő pártirányítói örömmel karolnak fel (Ştefan Augustin Doinaş, Dan Hăulică, Andrei Pleşu). Hogy az írók egy része mennyire látta, miről van szó, azt érzékelteti Nicolae Manolescunak egy 1981. május 16-i belügyi jelentésben idézett kijelentése: „A pártvezetés nyugalmat akar – hát ha azt akarja, annak meglesz az ára. Nem kívánjuk, hogy megváltozzanak, de térjenek vissza 1971-hez, mert ők ugyanazok az emberek, csakhogy még más volt a hozzáállásuk a kultúra dolgaihoz, a mi számunkra pedig jobb volt az élet.”11
A pártvezetésnek az az elgondolása is kemény ellenállásba ütközött, miszerint az Írószövetség párt-alapszervezetét átszerveznék, s a bukaresti írók legnagyobb részét a lakóhelyük alapján illetékes alapszervezetekbe helyeznék át (aminek titkos célja a körülményekkel szemben egyre kritikusabb írószövetségi alapszervezet felrobbantása volt). A jelentésben – természetesen – szó esik az egyes párt- és államvezetők személyét érintő „gyalázkodásokról és rágalmakról”, a pártpropaganda szempontjából fontos eseményeken, kulturális akciókban való részvétel visszautasításáról, a külföldi „reakciós köröknek és szervezeteknek az ország politikai és ideológiai aláaknázását” célzó negatív befolyásáról, sőt módszeres akcióiról (amelynek során a Szabad Európa mellett előkelő helyen vannak megemlítve azok az írók-művészek, akik nyugatra távoztak).
Időközben több sajtófórum az új pártvonalhoz hű (pontosabban annak támogatását a maga karrierépítésében sikerrel kamatoztató) csoport kezébe kerül: a Săptămâna című lap főszerkesztője Eugen Barbu, Păunescu tömegrendezvényeken fanatizálja főképp az ifjúságot és gyűjt tábort lapja, a Totuşi Iubirea köré, az írószövetség kiadásában megjelenő Luceafărul pedig szintén annak a csoportnak a szócsöve lesz, amelyhez Ion Lăncrănjan, Paul Anghel, Alexandru Oprea és Mihai Ungheanu is tartozik. Ezzel a konzervatív-nacionalista csoporttal egyre élesebben kerül szembe a román íróknak az a másik csoportja (Dan Deşliu, Eugen Jebeleanu, Geo Bogza és társaik, s a fiatalok közül a Mircea Dinescu köré tömörültek), amelyik próbálja megvédeni az írótársadalom függetlenségét a pártbefolyástól, s a hatalom által időközben célkeresztbe vett, adminisztratív eszközöket felhasználva is ellehetetlenített írótársakat a velük szemben alkalmazott retorzióktól.
Ez a két tábor aztán hamarosan az 1981. júliusi Országos Írókonferencián kerül szembe élesen egymással, s érthető, ha erre a Szekuritáté is igyekezett a legjobban felkészülni.
Nincs terünk arra, hogy itt a Konferencia lefolyásának eseményeit – akár csak a fent jelzett konfrontáció vonatkozásában – részletezzük. A Szekuritáté úgyszólván napi jelentésekben foglalta össze az eseményeket12, de – ugyancsak a Szekuritáté összefoglalásában, pontokba szedve – ide iktatjuk a viharos lefolyású konferencia végeredményét: 1) megszaporodott a választmányban Szekuritáté-problémáikról ismert írók száma (a 28 újonnan bekerült választmányi tag közül 11 személyt sorolnak ebbe a kategóriába), 2) csökkent azoknak a választmányba bekerülteknek a száma, akik a párt Központi Bizottságának tagjai vagy a nagy nemzetgyűlési képviselők, 3) megerősítette pozícióit a Bogza–Jebeleanu–Deşliu-csoport. Kiestek a választás során a legfelső pártvezetés által egy 16 fős pótlistán a jelöltek jegyzékébe felvétetett „megbízható elvtársak” közül 7-en. (Témánk szempontjából fontos, hogy a 16-os listán szereplő Ion Lăncrănjant még a jelöltek listájáról is törölték a közgyűlésen részt vett írók.)
A választmányba javasoltak „káderlapjá”-ról külön Szekuritáté-jelentések készültek13, ezeken két magyar elnökségi tagjelölt (Domokos Géza és Sütő András) és 11 választmányi tagjelölt szerepelt (Bálint Tibor, Bodor Pál, Fodor Sándor, Gálfalvi Zsolt, Gáll Ernő, Kányádi Sándor, Kántor Lajos, Király László, Lászlóffy Aladár, Szilágyi István és Veress Zoltán). A „jellemzések” közül, ízelítőül, csak kettőt iktatunk ide: „Domokos Géza. Kapcsolati körében tendenciózus véleményeket mond pártunknak a nemzeti kérdésben vitt politikájáról, amelyet »nacionalistának, veszélyesnek és kudarcra ítéltnek« nevez. Tevékenysége során »a romániai magyarok ügyének védelmezője« szerepében lép fel, azt állítva, hogy azért »vonult vissza« a Kriterion Kiadóba, mert ott »sok beszéd nélkül« nagyobb szolgálatot tehet »a magyar ügynek«. Kapcsolatot tart fenn a Bukarestbe akkreditált magyar diplomatákkal, akiknek kijelentette, hogy folytatni fogja munkáját »a romániai magyarok ügye védelmében«.” „Sütő András. 1976 óta nacionalista álláspontra helyezkedik, úgy tüntetve fel magát, mint aki egyik »fő védelmezője a romániai magyarok társadalmi-politikai jogainak és szabadságjogainak«. Pártunknak és államunknak a nemzetiségi kérdésben kifejtett politikáját »előre megfontoltan diszkriminatórikus«-nak minősíti. Eltorzítva mutatja be országunk realitásait, főképpen azokban a beszélgetésekben, amelyeket magyar származású külföldi személyekkel folytat. Ismerte Király Károly leveleinek revendikatív tartalmát, és egyetértett azokkal, amit tüntető módon kifejezésre is juttatott. Nem-hivatalos kapcsolatot tart fenn az országunkban akkreditált magyar diplomatákkal, akik előtt rágalmazó véleményeket hangoztat a romániai magyar együtt élő nemzetiség helyzetéről.”
A Lăncrănjan-könyv 1982. április elején jelent meg (egyes feltételezések szerint április 4-ére, a szocialista Magyarország legnagyobb állami ünnepére időzítve), s az általa keltett felháborodás méretei is ismertek. A tiltakozásokat legrészletesebben Vincze Gábor vette számba14; a levelek, beadványok egy része a magyar diplomáciai képviselet jelentéseihez csatolva Budapestre, a magyar külügyminisztériumba is eljutott, s amint Vincze Gábor hivatkozásaiból kiderül15, Olti Ágoston az RKP KB Titkárságának levéltári anyagában az eredeti példányokat is megtalálta. Néhány közülük Domokos Géza hagyatékában is megőrződött16.
A könyv visszhangjával kapcsolatban a Domokos-dossziékban az első feljegyzés 1982. május 15-éről kelt. „Egy sor magyar nemzetiségű értelmiségi – olvasható a feljegyzésben – továbbra is ellenségesen kommentálja Ion Lăncrănjan Cuvânt despre Transilvania című könyvét és a pártnak a nemzetiségi kérdésben követett politikáját. Így Domokos Géza, a Kriterion Könyvkiadó igazgatója kijelentette: »Még ezen a héten kihallgatást fogok kérni a legfelső pártvezetéstől, és meg fogom mondani, hogy én egész életemben a románok és a magyarok barátságáért harcoltam. Nyíltan megkérdezem: mi lesz a továbbiakban a párt politikája a nemzeti kérdésben. És amennyiben nem azt válaszolják, hogy ez a könyv nem helyénvaló, vége lesz a romániai nemzetiségekkel való barátságnak. Úgy látom, a pártvezetés közelében lévő nacionalista csoport negatív hatással van az ország nemzetiségi politikájára.« Neki az a véleménye, hogy ez »durva hamisítás, egy módszer arra, hogy félrevezessék a közvéleményt, mert ha egy hozzá nem értő elolvassa a könyvet, azzal a benyomással marad, hogy a romániai magyar nemzetiségnek olyan jogai vannak, amilyenekkel a valóságban nem rendelkezik«.” A feljegyzésben említés történik továbbá Kántor Lajos D. R. Popescunak írott leveléről, „amelyben hangot ad elégedetlenségének amiatt, hogy a szóban forgó könyv megjelent, s az a véleménye, hogy az egy szélsőséges nacionalista-sovén felfogást terjeszt”. Tudatja a jelentéstevő azt is, hogy Beke György egy cikket készül írni, válaszul a Lăncrănjan-könyvre, amely cikk megírására Huszár Sándortól kapott megbízást; idézi Nagyváradról Ara Attila (!) és Tóth Károly, Bukarestből Molnár Gusztáv kijelentéseit, s azt, hogy Méliusz József elmondta Molnárnak: „... meg fog jelenni a magyar nemzetiség részéről egy válaszcikke Lăncrănjan könyvére, amelyet ő már át is adott a Luceafărul folyóiratnak...”17
Az ismert (és részben Domokos Géza hagyatékában fennmaradt) tiltakozó levelek közül az egyetlen, melyet szerkesztői és aláírói a párt főtitkárához intéztek, és amely el is jutott hozzá, a 36-ok Sütő András által fogalmazott, Gálfalvi György és Markó Béla által végleges formába öntött és románra fordított memoranduma. Ennek útját a Szekuritáté is nyomon követte: egy MOLDOVAN ügynökre hivatkozó és 1982. július 3-án kelt marosvásárhelyi jelentés18 arról számol be, hogy az ügynök június második felében találkozott Marosvásárhelyen Domokos Gézával, aki azért jött, hogy beszámoljon Sütő Andrásnak a legfelső pártvezetéshez a Lăncrănjan könyvével kapcsolatban beadott memorandum sorsáról: „… megerősítette a forrásnak, hogy a szóban forgó memorandumot országunk 36 magyar nemzetiségű írója írta alá, és Gálfalvi Zsolt vitte magával Bukarestbe”. Kiderül tovább, hogy ott aláírta Domokos Géza, Huszár Sándor, Szász János és Bodor Pál, majd a Sütővel történt megegyezés értelmében Gálfalvi átadta Gere Mihálynak, a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa elnökének továbbítás végett. Gere azonban elutasította ezt a kérést, s ugyancsak nem vállalta D. R. Popescu sem, így odaadta Domokos Gézának. „Az, miután kiegészítette egy mondattal, amelyben megjegyezte, hogy az aláírók nem csatlakoznak a magyar emigráció reakciós köreinek ellenséges akcióihoz, sem a budapestiekéhez, átadta az RKP KB Információs Irodájának, azzal, hogy továbbítsák a legfelső pártvezetéshez. Domokos még elmondta – folytatódik a jelentés –, hogy öt nappal később találkozott az Elnöki Iroda főnökével, aki közölte vele, hogy a memorandum eljutott rendeltetési helyére, ahol úgy értékelték, hogy »határozott és jól végiggondolt«.” A jelentésből még az is kiderül, hogy Domokos szerint a hatása meg is mutatkozott, ugyanis a KB június 1–2-án tartott kibővített ülésén Lăncrănjannak nem adtak szót, noha fel volt iratkozva felszólalásra.
Hónapokkal később, 1982 késő őszén a Lăncrănjan-könyv körüli visszhang a román írói körökben is hullámokat vet. Egy 1982. november 11-én kelt jelentés szerint az Eugen Jebeleanu és Dan Deşliu köré csoportosult írók (Eugen Simion, Nicolae Manolescu, Mircea Iorgulescu, Octavian Paler) tiltakozása „a Săptămâna hasábjain feltűnő fasizmus és antiszemitizmus ellen” egyre hevesebb. A jelentés készítője „úgy értékeli, hogy az efféle akciók számára erős alapot jelentenek a magyar nemzetiségű írók, akik folytatják támadásaikat Ion Lăncrănjan könyve ellen”. Idézi Domokos Géza egy kijelentését, amely szerint: „… az efféle könyvek és cikkek közlése, amelyekben nem a románok és magyarok egységét emelik ki, hanem azt, ami szégyenletes volt, és csak az egyik oldalról, oda fog vezetni, hogy törés következik be a kommunista párt nemzetiségi politikájában.”19
Domokos Géza idézett kijelentése az Írószövetség bürójának október 20-i ülésén hangzott el, amelyről egy megfigyelési dossziéjában fennmaradt, november 12-i jelentés20 számol be. A jelentést a Maros megyei Szekuritáté-inspektorátus küldi (Ágoston Alexandru ezredes és Băţagă Tiberiu ezredes aláírásával) Bukarestbe, s a következő két mozzanatot emeli ki Domokos felszólalásából: „a) Az utóbbi tíz esztendőben különböző lapokban, mint a Luceafărul, a Magazinul Istoric és Lăncrănjan Cuvânt despre Transilvania című könyvében, olyan anyagok jelennek meg, amelyek ’sértik’ és ’megalázzák’ a romániai magyar nemzetiséget és a magyar nemzetet általában, amivel ő nem ért egyet és ami ellen tiltakozik. b) Ő maga visszaverte azokat az országunkra vonatkozó rágalmakat, amelyek egyes magyar származású nyugati és magyarországi állampolgároktól származtak, de amennyiben folytatódik a fent említettekhez hasonló anyagok közzététele, nem lesz módjában állást foglalni az RKP szellemében.” A jelentés készítője ehhez hozzáteszi: „A Szocialista Művelődési és Nevelési Tanács alelnöke, Traian Ştefănescu felháborodását fejezte ki Domokos Géza álláspontjával szemben, hozzátéve, hogy az az utóbbi időben folyton ilyen problémákat vet fel. »Kérni fogom a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának összehívását, hogy elemezzék Domokos Gézának ezt a magatartását.«” Ugyancsak ezzel kapcsolatos egy másik, október 16-i keltezésű jelentés (ezt a Cartea albă a Securităţii közölte), amely az október 20-i választmányi ülés utáni hangulatról szól: Az ülés után – írja a jelentéstevő – „egy sereg kommentár és kritikai vélemény kapott hangot, amelyek főképp a Săptămâna folyóirat tevékenységével kapcsolatosak és azzal, ahogyan azt Eugen Barbu vezeti. Octavian Paler fasiszta orgánumnak minősíti a Săptămânát és különböző, abban megjelent cikkekre utalva érvel. Olyan írók, mint Eugen Jebeleanu, Nicolae Manolescu, Mircea Iorgulescu, Eugen Simion és mások annak a véleményüknek adtak hangot, hogy ez a lap, tevékenysége által súlyos politikai konfúziókra vezet, ami nyilvánvaló vétség az ország és a törvények alapelvei ellen, s amelyeknek célja az Írószövetség tekintélyének rombolása”. A jelentés utolsó bekezdésében, visszautalva az ülésen történtekre, a jelentés szerkesztője elmondja, hogy ott Domokos Gézán kívül Dan Cristea is nyilatkozott a román és magyar írók akcióegysége mellett, elutasítva Lăncrănjan könyvét, „úgy vélekedve, hogy tartalmánál fogva a szerző eltúlzott vagy tendenciózus állításokat kockáztat meg, olyan módon, ami teljesen ellentétes pártunk politikájának általános vonalával”.21
Egy későbbi, 1983. január 31-én tartott írószövetségi büróülésen újból előkerül a Lăncrănjan-könyv. Időközben kiderült, hogy a pártvezetés (Petru Enache KB-titkár) és az írószövetség elnöke időhúzásra játszik: Méliusz tiltakozó cikke a Luceafărulban nem jelent meg, aminek következtében a felháborodott Méliusz bejelentette: mivel nem kapott elégtételt az őt személyében ért megtámadásért és a Sors és jelképből vett idézetek meghamisításáért, kilép az Írószövetségből. (Az erre vonatkozó távirat másolata Domokos Géza hagyatékában, utólag ráírt, Domokos Géza kezétől származó „30.12.82.” dátummal. Ugyanott ugyanerről egy egész oldalas, keltezetlen távirat található Petru Enachénak és egy majdnem azonos szövegű, szintén keltezetlen levél D. R. Popescunak címezve.) Erről az ülésről, némi késéssel, 1983. március 22-i keltezéssel is Szekuritáté-jelentés számol be, amelyen Domokos Géza többek között a következőket mondta: „… a légkör egyes kérdéseivel és különösképpen a kultúra egységével kapcsolatban, amelyről szó volt, nem kívánok részletekbe menni, nincs annak semmi értelme. Olyan dolgokról van szó, amelyek valamiféleképpen le voltak zárva, de azt akarom mondani, hogy az 1982-es év meglepő és senki által nem kívánt mozzanatot hozott a nemzeti kapcsolatok, bizonyos, a nemzeti kisebbségek kultúrájához kötődő, egyáltalán az RSZK-ban élő nemzetiségek helyzetével kapcsolatos problémákban.” És tovább: „… bizonyos könyvekre, bizonyos vitákra és utalásokra gondolok, olyanokra, mint amelyeket itt Dan Deşliu és Petre Sălcudeanu említett. Miért mondom mindezt? Azért, mert az Írószövetség vezetése ebben a kérdésben arra a kényelmes álláspontra helyezkedett, hogy tudomásul veszi a jelenséget, hogy jelzi, de nem foglal el a párt politikájának alapján álló, világos, elvi álláspontot. Én úgy gondolom, hogy a jövőben, ennek az egységnek az érdekében az Írószövetségnek és az Írószövetség vezetésének állást kell foglalnia.”22
Ezután következett még egy írószövetségi tanácsülés, 1983. április 21-én, ahol ismét napirendre került a Lăncrănjan-ügy. Hogy mi történt ott valójában, az alább következik, előzőleg azonban idéznék Domokos Gézának egy Veress Dánielhez 1983. május 6-án kelt leveléből, amelyben beszámol arról, hogy áprilisban Kovásznán volt, a szívkórházban, s hogy a kezelést meg kellett szakítania, mert visszahívták Bukarestbe. „Visszahívtak az Írószövetség Tanácsának az ülésére, s a dolgok úgy alakultak, hogy sose bocsátottam volna meg magamnak, ha úgy döntök: nem teszek eleget a meghívásnak, Kovásznán maradok. Megadatott látnom és hallanom azt, amire régóta vártam, amiben mindig hittem: a legjelentősebb román írók: Eugen Jebeleanu, Mircea Iorgulescu, Octavian Paler, Alexandru Paleologu, Ioan Alexandru, Mircea Dinescu és mások határozottan, mondhatni szenvedélyesen kiálltak a román–magyar jómegértés, nemzetiségünk, irodalmunk méltósága mellett. Nem értékelem túl a mozzanat jelentőségét, kinőttem a romantikából. Az idő múlásával és tapasztalataim gyarapodásával inkább gyanakvó lettem, mint hiszékeny, de megvallom neked, Danikám, feledhetetlen élményem, reménytadó emlékem marad az a nap, nevezetesen 1983. április 21-ike.”23
Hogy mi történt ott valójában, és mi következett ezután, azt Méliusz Józsefnek egy D. R. Popescuhoz írott leveléből tudjuk meg. (A keltezetlen levél másolata a Domokos-hagyatékban. Mellette egy, ugyanabban a témában és helyzetben fogalmazott távirat szövege Petru Enache KB-titkárnak címezve. Mindkettő keltezetlen.) Idézem:
„Megkaptam 1983. szept. 27-én kelt levelét, amelyben tudomásomra hozza a következőket: »Ion Lăncrănjannak az Ön könyvével kapcsolatos véleményei kizárólag annak a személyes nézőpontját fejezik ki, aki azokat kifejtette.« Ez a kijelentés nem felel meg az Írószövetség Tanácsa által az 1983. április 21-én megfogalmazott álláspontjának, azzal a hamisítással és nyilvános rágalmazással kapcsolatban, amelyet könyvemmel és velem szemben elkövetett. Ion Lăncrănjan nem holmi ártatlan személyes irodalmi véleményeket fejtett ki, hanem durván meghamisította egy szövegemet, és nyilvánosan nacionalistának, magyar revizionistának rágalmazott egy olyan könyvben, amely 50 000 példányban látott napvilágot. Ezt a személyes véleményt aztán átvette az Analele de Istorie 1982/3. számában, és még kibővítette a Luceafărul 1040/1982. számában, amely lapnak szintén az Írószövetség vezetése a felelőse. Ion Lăncrănjan fenntartotta rágalmazásomat és könyvem rágalmazását, teljes egészében vállalva pamfletjét, az Írószövetség Tanácsának legutolsó ülésén is, továbbá a sajtóban közölt nyilatkozataiban és cikkeiben. Következésképpen visszautasítom azt, amit Ön hozzám intézett személyes levelében az említett véleményről írt. Nem marad más számomra, mint visszatérni arra az állampolgári, etikai jogon és magyar nemzetiségű íróként közölt igényemre, vagyis hogy nyilvános elégtételt kérjek az Írószövetség lapjában, amely tartalmazza Ion Lăncrănjan hazug rágalmazásával szemben a valós tényeket. Hangsúlyozom, hogy miután mindez a Petru Enache titkár elvtárssal és Önnel folytatott beszélgetésem után történt, ez felment engem annak az elhatározásomnak a megváltoztatásától, hogy kilépjek az Írószövetségből, amely jelzés a tiltakozás utolsó lehetősége számomra.”24
A Petru Enachénak küldött táviratból a fentieken kívül még más részletek is kiderülnek: először is az, hogy a KB-titkár egy korábbi kijelentését, miszerint a pártfőtitkár nem ért egyet a Lăncrănjan-könyvvel, és az őt ért sérelemért Méliusz elégtételt fog kapni, N. Ceauşescu meghatalmazásából tette, másodszor, hogy az a – szintén Ceauşescu meghatalmazásával tett – ígéret, miszerint a rágalom ellensúlyozására a legnagyobb példányszámú román zsebkönyv, a Biblioteca pentru Toţi sorozatban megjelentetik a Sors és jelkép román fordítását, szintén nem teljesült, amennyiben most kapott a Kriteriontól egy szerződést a könyv magyar kiadására és 1600 példányra, amit természetesen nem írt alá. „Nem kételkedem az Ön őszinte együttérzésében, melyet előttem a két találkozásunk alkalmával mutatott – írja tovább Méliusz –, de ezeket a nyilatkozatait semmibe vették a legfelső vezetés alá rendelt szervek.” Végül megismétli a D. R. Popescunak írottakat: továbbra is elvárja a nyilvános elégtételt, és fenntartja bejelentését az Írószövetségből való kilépésről.25
Sem a Sors és jelkép megígért 50 000-es példányszámú, román nyelvű kiadása nem jelent meg, sem a nyilvános elégtétel nem történt meg, és Méliusz sem lépett ki az Írószövetségből. Domokos Géza viszont kapott egy újabb fekete pontot: a vele (hivatalos minősítés szerint „cazul GHEORGHIU”) foglalkozó szekus-testület 1983. augusztus 20-án összeállított feljegyzésében, a „párt- és államellenes bűneit” számba vevő fejezet 3. pontjában ott van, hogy az Írószövetség Tanácsának 1983. január 31-i ülésén „bírálta az Írószövetség vezető szerveit, amiért kényelmes álláspontra helyezkednek az együtt élő magyar nemzetiség kulturális problémáival… kapcsolatban, az I. 4. pontban pedig felidézik a nagyváradi irodalmi kerekasztalon 1983. jún. 7-én az üggyel kapcsolatban tett kijelentését. Ott ugyanis Varga Gábor azt kérdezte tőle: olvasta a sajtóban, hogy Domokos az írószövetség egyik gyűlésén kijelentette: ahhoz, hogy valaki ennek az országnak jó állampolgára legyen, elsősorban jó magyarnak kell lennie”. „Hogyan kell ezt érteni – folytatódott a kérdés a találkozóról készült belügyi jelentés szerint26 –, amikor olyan könyvek jelennek meg, mint a Lăncrănjané…?” Amire Domokos Géza azt válaszolta: „Ez a könyv egyfajta visszaesés a nacionalizmusnak hibáiba, s nem ismeri el egy másik nemzet bármilyen értékét, csupán a saját nemzetének érdemeit és nagyságát.”
„Minden elvégeztetett, de semmi sem tisztáztatott” – idézhetnők a Különös házasság zárómondatát, ha nem tudnók a folytatást: a Lăncrănjan-könyvet újabbak és még vadabbak követték, amelyekkel a legfelső pártvezetés célja nem csupán a magyarság megfélemlítése volt, hanem a középiskolai történelem-tanításban besulykolt dogmáktól már amúgy is „felkészített” román tömegek izgalomban tartása újabb és újabb gyűlölet-injekciókkal, elterelendő a figyelmet azokról a mindennapi nehézségekről, amelyeket egyre nyomasztóbban érzett a saját bőrén.
Hogy milyen kevesen voltak azok, akik ezzel az országos hatáskörű gyűlölet-kampánnyal szembeszálltak, s hogy 1989 után milyen kevesen maradtak még ezek közül is, az a történetnek egy új, összefoglalóan még ezután megírandó fejezete.
PS.
Nem tartozik témánk fővonalába, de talán érdemes utóiratként ideiktatni még egy, a Lăncrănjan-könyv történetével kapcsolatos Jelentést, amely megjelenésének előzményeire és további eseményekre vonatkozik. A Domokos-dossziéban fennmaradt egy keltezetlen (kísérőlevele alapján 1982. májusára tehető) tájékoztató jelentés, amelynek összeállítója, Gheorghe Dănescu ezredes a romániai könyvkiadás legfelső szervében, a Kiadói Főigazgatóságban dolgozók véleményét örökítette meg az utókor számára.
E jelentés szerint Pezderka Sándor, a Művelődési és Szocialista Nevelési Tanács instruktora úgy vélte, hogy „a könyv tartalmilag vitatható, mert a Magyar Népköztársaságban jelentkező nacionalizmusra-sovinizmusra nem kellene a romániai magyar közösséggel szembeni sovén nacionalizmussal felelni”. A kiadói főigazgatóság több lektora (Tiberiu Avrămescu, Liviu Călin, Eugenia Tudor, Constantin Olariu és mások) azt a megjegyzést tették, hogy „egyes hibás, szigorúan történelmi információn túl hangsúlyozottan regionalista szemléletet fejez ki, ami levon a mű értékéből”.
A jelentésből kiderül a továbbiakban, hogy az Albatros Kiadónál van egy másik Lăncrănjan-könyv is, a Toamna fierbinte, amely ismét felveti a nemzeti kérdést. Amikor a szerző – tudjuk meg – a kéziratát beadta, „az irodalmi alkotások körében szakértők kiadhatatlannak minősítették, mivel – noha a szerző egy idegen ország nacionalista-irredenta megnyilvánulásaira replikázik -, valójában nem tesz jó szolgálatot azzal, ahogyan előadja a cselekményt és bemutatja a szereplőket. Központi gondolata, ami belőle kiviláglik az, hogy egy természetes román-magyar együttélés ugyanabban a földrajzi térben és nemzeti közegben lehetetlen.” Megtudjuk tovább a jelentésből: a szerző elfogadta ugyan, hogy bizonyos változtatásokat fog végezni a szövegen, azt azonban ennek ellenére „nem lehet nyomdába küldeni, mert megmaradtak benne olyan tartalmi aspektusok, amelyek sértik a magyarok nemzeti érzését” („aspecte de fond care lezează sentimentul naţional al maghiarilor”). Mircea Sîntimbreanu, az Albatros Kiadó igazgatója, Elena Doxănescu, az MSzNT alelnöke és Liviu Călin, a Kiadói Főigazgatóság lektora „úgy vélik, hogy a könyv által felvetett problémáknak társadalmi-politikai implikációik vannak és épp ezért kerülni kell annak az elégedetlenségnek a fokozását, amelyet az előző könyve támasztott”.
A jelentés készítője végül felhívja a figyelmet arra is, hogy összefüggés van a magyar írók által megfogalmazott kritikák és azoknak a román íróknak a véleménye között, akik Lăncrănjant az Írószövetségben tanúsított polemikus magatartása miatt nem kedvelik. (Dos. 2. Pag. 83-84v.)
Íme tehát, akadtak a romániai kultúra-irányítás és a könyvkiadás akkori felettes szerveiben olyanok, akik felelősen – távolabbi összefüggésekben – mérlegelték a Lăncrănjan könyveiben leírtakat. Hogy az ő szavuk miért nem nyomott a latba, annak okai és magyarázatai messze vezetnek, a ’80-as évek Romániájában meghatározó erőviszonyok mérlegelésének és az erőtényezők mélyebb feltárásának területére. Ez azonban végképp nem ennek az írásnak a feladata.
JEGYZETEK
1 Izsák Anikó-Borbála: „Botrányt kavart Erdély körül.” Egy esszé visszhangja. Székelyföld, 2013/1, 93–104.
2 Vincze Gábor: A Lăncrănjan-ügy. Tiszatáj, 2006/3, 62–82. és uő: Egy magyarellenes pamflet fogadtatása Erdélyben a nyolcvanas évek elején. Látó, 2006/11, 76–100.
3 Uő: Lăncrănjantól Lăncrănjanig. Fejezet a magyar–román kapcsolatok nyolcvanas évekbeli történetéből. Magyar Kisebbség, 2006/3–4, 262–352. (A továbbiakban: Vincze, 2006.)
4 Cartea albă a Securităţii. Istorii literare şi artistice. 1969–1989. Coordonatori: Constantin Aioanei, Virgil Chirciu, Mihai Peilin. Prefaţă: Virgil Măgureanu. Ed. Presa Românească, Bukarest, 1996. (A továbbiakban: Cartea albă…)
5 Domokos Gézának a Securitate által összeállított informatív dossziéi a CNSAS bukaresti levéltárában találhatók: Arhiva Fond Informativ. Dosar nr. 236943. Dosar CNSAS I. 203.541. A vonatkozó anyag 29 dossziéból áll, ebből az 1–4. kötetek a vele kapcsolatos informatív anyagot tartalmazzák, az 5–34. kötetek a Kriterion Könyvkiadó igazgatói irodájában ill. Domokos Géza lakásán történt lehallgatások lejegyzett szövegei. (A továbbiakban: Domokos-dossziék.)
6 Domokos Géza hagyatékát Kolozsváron az EMKE Szabédi Házában őrzik. (A továbbiakban: Domokos-hagyaték.)
7 Domokos-dossziék. Dos. I. Pag. 4r-v.
8 Uo. Dos. II. Pag. 1–3.
9 Vö: Szekértábor a Szármány hegyén. Gyergyószárhegyi Kriterion írótalálkozók. 1980–1990–2000. Jegyzőkönyvek, dokumentumok, visszaeml&a
