[Látó, 2009. június]

1.
1991-ben Székely János Egy nemzeti hős címen glosszát publikál a Látóban a botrányosan működő emlékezetről. Arról ír, hogy Kossuth Lajos érdemtelenül pöffeszkedik a legmagasabb nemzeti talapzaton: mindvégig csak magára gondolt, semmi mást nem akart, csak a hatalmat, saját kis szemétdombot, ahol kedvére kakaskodhat; megcsalta a rábízott árvákat, kiragadta a valódi forradalmárok kezéből a hatalmat, döntéseket hozott, anélkül, hogy ismerte volna a nemzetközi erőviszonyokat; gyáván megfutamodott, híres Kossuth-szakállát leborotválva mentette irháját, majd minden bűnét a Görgey nyakába varrta. Kossuth gátlástalan politikai kalandor volt, állapítja meg Székely János, ennek ellenére ott magasodik a nemzeti panteon díszhelyén.

2.
1972-ben Székely János Marosvásárhelyen, az Igaz Szó című szépirodalmi folyóiratnál dolgozik, a versrovat szerkesztője, 43 éves, elvált, de továbbra is együtt él volt feleségével. Átesett már jó néhány keserű megaláztatáson, ahogy oly sokan azokban az időkben. Ebben az évben írja a Caligula helytartója című drámáját. Az akkori évadban a vásárhelyi színházban a következő darabokat játsszák: Aurel Baranga: Közélet, Örkény István: Macskajáték, Heinrich von Kleist: Amphitrion, Móricz Zsigmond: Nem élhetek muzsikaszó nélkül, Tennessee Williams: Az iguána éjszakája, Petru Vintilã: Az álmok háza. Ekkor még lehet páros és páratlan rendszámmal is közlekedni vasárnaponként, de a disznóhúsért sorba kell állni. A banán csak hírből ismerős, narancshoz legfennebb a szerencsések jutnak hozzá. Antibébi tablettáról senki sem hallott, lehet azonban gumióvszert kapni, igaz, a minősége sok kivetnivalót hagy maga után. Budapesten megjelenik Weöres Sándor Psychéje. Fejes Endre Jó estét nyár, jó estét szerelem című regényének színpadi változata is óriási sikerrel fut. Az Iskola a határon második német kiadása. Kertész Imre befejezi a Sorstalanság című regényét. Megjelenik a Lokomotív GT Ringasd el magad című nagylemeze, és az Egy kiállítás képei az Emerson Lake and Palmer együttes feldolgozásában. Heinrich Böll Nobel-díjat kap, meghal Ezra Pound. Itthon a párt meghirdeti a homogenizálás programját, célja „a szocialista nemzet kialakítása, amely összehasonlíthatatlanul erősebb és homogénabb, mint a burzsoá nemzet”. Az írószövetség elnökévé Zaharia Stancut választják, az egyik alelnök Sütő András lesz. A bukaresti nemzetközi könyvkiállításról kitiltott szerzők: Ady Endre, Móricz Zsigmond, Kádár János. Sorra jelennek meg a volt vasgárdista ideológusok, szimpatizánsok, Cioran, Noica, Blaga könyvei, volt legionáriusokat neveznek ki vezető beosztásba, többek között a România literarã főszerkesztő-helyettesének is. Magyar tannyelvű líceumok indulnak szerte az országban, miközben a valóságban drasztikusan csökken a magyar helyek száma: a nyolcadikot végzett magyar diákok hatvan százaléka kénytelen román osztályban továbbtanulni. Székely János főnöke az Igaz Szónál (micsoda név!) Hajdu Győző, aki nem egy nagy irodalmár, viszont egyetlen mondatba képes összehozni Vörösmarty Szózatát és a XI. Pártkongresszust. Lemond Király Károly Kovászna megyei elsőtitkár. 

3.
Caligula helytartója. Dráma három képben, epilógussal. A darab főszeplője Publius Petronius, létező történelmi személy, Syria és Palestina helytartója (39–42). Azt írják róla a történészek, hogy jól végezte feladatát, bár döntéseiben gyakran hezitált. Bemutatja a zsidóknak Caligula császár aranyszobrát, amelyet azért hozott magával, hogy a jeruzsálemi templomban felállíttassa. A zsidók ebbe nem mennek bele, Petronius erőszakkal fenyegetőzik, ám látva a zsidók eltökéltségét, tárgyalásokba kezd Barakiással, a templom főpapjával, az egyháztanács vezetőjével, vitatkoznak, érvek hangoznak el pró és kontra, végül Petronius lemond a szobor beviteléről. A német Philo Lexikon szerint, azért nem akart vérengzést, mert az adót a lakosság száma után szedte be, és ahogy a lexikon írja szó szerint: gondosan ügyelt a darabszámra. Parancsmegtagadás vádjával Caligula mégis halálra ítéli, Rómából meg is érkezik a mors voluntariára felszólító levél, ám utolsó pillanatban újabb hír jő: meghalt Caligula, a helyzet megoldódik. 

4.
Petronius Barakiásnak címzett szavai látszólagos érvek, ám látszólagosságuk mondhatni magától értetődően hozzátartozik a hatalom természetrajzához. Petronius azt mondja: „Végbevinni a lehetetlent, / Ez épp a hatalom becsvágya…”, ami látszat csupán, hiszen a hatalom soha nem a lehetetlent akarja, hanem a lehetőt, csakis azt. Soha nem kutatja a ki nem mondhatót, soha nem keres új nyelvet: a meglévőt, a csontig kopottat, a legegyértelműbbet használja. Innen van a lehetőségeken, nem túl. Látszólagos érv az is, hogy megtorlás volna a szobor, bosszú, amiért a zsidók Jamniában ledöntötték a császár szobrát. (Barakiás közbeékeli, és a későbbiekben, ha másképpen alakulna a beszéde, akár fontossá is válhatna, hogy a szobordöntés nem a zsidók műve, hanem a csőcseléké…) Petronius folytatja érveinek felsorolását, majd őszinte hangnembe váltva, szinte vallomásszerűen ecseteli a hatalom igazi jellegét: a hatalomnak szüksége van az állandó hódításra, a birodalom, amelyet létrehozott, a hódításon nyugszik, csakis addig állhat fenn, amíg növekedni tud. És nem jó, senkinek, így a zsidóknak sem, ha a birodalom összedől, mert akkor káosz és nihil köszönt be. A birodalommal együtt elpusztulna minden, a föld elsüllyedne a lángok tengerében. Ezért, mondja Petronius emberarcúan, erősebb kötelékre van szükség, melyen fegyver sem fog. „Hitükben kell, idegeikben kell, / Látásukban, érzéseikben kell / Összefűznünk a tartományokat, / Különben folyton szétcsellengenek. / Közös vallást kell adnunk népeinknek.” Mit felel erre Barakiás? Sok mindent, ám a végén oda lyukad ki, hogy azt javasolja Petroniusnak: „… nézd csak: itt van egy birodalom, / Amelynek nincs istene, / S egy isten, melynek nincs birodalma. / Szinte füleddel hallhatod, miként / Kiáltoznak egymás után. Mi volna, / Ha összefogva összeadnók őket?” Korábban egyébként már célzott ilyesmire, amikor pedig Petronius gúnyosan rákérdez, hogy nofene, mire is célozgatol itt, barátom: „államvallás Ábrahám hite, / mindenki térjen át zsidónak?”, Barakiás sokat sejtetően, mintha kikacsintana az időben rögzített törékeny jelenből, azt feleli: „Egyszer még az is eljöhet.”
Tulajdonképpen várható, mondhatni a dráma belső logikájából adódó fordulat volna, ha Barakiás valóban hátat fordítana az érvek római logikájának, ha kilépne a helyzet euklideszi geometriájából, ha a sötétbe ugorva megmutatná egy új dimenzió lehetőségét. Ha láttatná Petroniusszal, hogy amiről ő, mármint Petronius beszél, ahogyan érvel, ahogy a világot látja: csupa látszat. De nem teszi. Célozgat csupán.
Ám van itt egy ennél sokkal fontosabb jelzés is, ami már nem is a színpadon történtekre utal, illetve éppenhogy arra bök rá, első pillanatra alig megfejthető módon, talányosan, rejtélyesen. Így sopánkodik Barakiás: „… jössz te, és elkívánod tőlünk, / Hogy templomába, ahol ő lakik, / Egy teremtménye képmását, vagyis / Idegen istent állítsunk, s imádjuk.” Nos, áll egy csillag az „ahol ő lakik” után, és a következő lábjegyzet tartozik hozzá: „A szerző nagyon jól tudja, hogy a zsidó dogmatika szerint a templomban nem Isten, hanem csak Isten neve lakik, de nem látja értelmét, hogy a főpap érvelését teológiai árnyalatokkal bonyolítsa.” Nem látja értelmét, írja a szerző. Nem szeretné túlbonyolítani a mondandóját, szabadkozik. De akkor miről szól a dráma? Nem isten lakik ott, hanem az isten neve, tudja jól a szerző, ámde nem szeretne, visszaélve a türelemmel, ebbe beleveszni. Holott (ám erre jószerével csak a csillaggal találkozó olvasó, és ő sem azon nyomban ébred rá) ez az egészben a lényeg. Ez volna az az új dimenzió, a hatalom ismert lehetőségeivel szembeállítható metafizikai lehetőség. Ez volna a hatalom érveit megsemmisítő érv. A zsidó vallás legnagyobb találmánya ez a név, ez a házban lakó név. Benne fogalmazódik meg az, hogy isten viszonyt jelent. A viszonyunkat ahhoz, aki a kimondásban jelenik meg. Ám ezen is túl: az individuum viszonyát jelenti a névben megjelenő kollektivitással. 

5.
Barakiás érvei a csillaggal jelzett lábjegyzet cezúrája után már a helyzet mintha-logikájából fakadnak. Szentenciákat mond. „A hatalom természetes / Végső határa az a pont, ameddig / Az alattvalók hűsége kitart. / Ha nincs ilyen pont, méltóságát veszti / Az emberélet. Szégyen lesz leélni.” Kibeszél a drámából (tudván, amit tud), anélkül, hogy ezzel a beszédet kibillentené. Erkölcsi kitételek, ítéletek, hitvallások: „… Egyetlen igaz / Mentségünk van: hogy csakis egy ilyen / Szövetség árán láttuk menthetőnek / A templomot. De most ki tudja, miért, / Elvész az is”, mondja Agrippa. Nem véletlen, hogy úgy hangzik, mint egy korabeli kisebbségi sóhaj. „Úgy vélem, a parancsot semmiképpen / Sem szabad nyíltan megtagadni. Épp csak / Végrehajtani sem szabad”, javasolja Barakiás Petroniusnak. Szintúgy, már-már hallom Vinkó Tibor József Miklós osztályfőnököm hangján a szatmárnémeti Magyar Líceumban. (Mintaiskola volt az, azaz egy h-val több: mintha. Látszólag mindenki tökéletesen megfelelt a felsőbb előírásoknak. Az ajkakról pergő szó látszólag a párt gyöngyöző szava volt. „Nicolae Ceauşescu lett hős az eredeti emberek 1973-ban, amikor az első alkalommal saját születésnapja alakul politikai rituális ünneplés közhatalommal feje felé. Ekkor a tagok a végrehajtó bizottság, valamint a Párt és a kormány és az Államtanács decerneazã neki a Hős a Román Szocialista Köztársaságé.” Ez nem egy akkori igazgatói beszéd részlete, hanem egy román nyelvű tudósítás mai fordítása a Google internetes böngésző segítségével.) „Mihelyt valaki komolyan veszi / Adott szavát, mihelyt csak megkísérli, / Hallod, pajtás, csak megkísérli, hogy / Szóban és tettben hűséges maradjon / – Nem főnökéhez, hanem esküjéhez –, / S ami veszélyest megtud, azt jelentse, / Már rásütik, hogy besúgó. Pedig / Csak azt teszi, amit mindenkinek / Kötelessége volna”, így panaszkodik Probus, Petronius hűséges szárnysegédje. „Olyan világot értünk meg, uram, / Hogy ezt csak a gazember éli túl, / S aki túléli, úgyis mind gazember”, szavalja Barakiás. „Mire való az emberi beszéd? / Arra-e, hogy leírja, megidézze / S mintegy kimondja a való világot, / Vagy sokkal inkább arra, hogy egy másik, / Hamis világot teremtsen szavakból?” – kérdi Petronius.
Egyszer Barakiás mégis mintha rákanyarodna a lényegre. „Isten? Mi az? Egy szó. Vallás? Mi az? / Afféle belső nyelvezet, afféle / Képes beszéd, kifejezési mód. / Mondom, lehet, hogy voltaképpen nincsen. / De amit jelent, az már igenis van. / Az nagyon is van. Tudod, mit jelent? / A népet, amely kimunkálta őt.” Az utolsóként idézett mondat előtt meg kellene állnia, hogy előhozakodjon végre a lényeggel, ám nem teszi, van még harmadoldalnyi monológja a nép megmaradásáról. Kérdés, hogy Petroniust, Róma képviselőjét mégis miért épp most győzi meg: „… Érveid / Hatalmasak és védhetetlenek.” Vajon miért most bólint Petroniusunk? Mert ő is a nép, csak egy másik, a római nép szent nevében akar uralkodni a zsidók felett? Ám akkor, ha uralkodni akar, miért dönt a légiók azonnali kivonásáról?

6.
Nekünk azonban végre illendő volna beszélni a névben rejlő viszony individuális és kollektív összetevőiről. Hogy mi az, amit a kollektivitás előírta viszonyulásban az egyén megtehet, és hogy a kollektivitás kerítései mögül miként képes az egyén kilépni. Létezik-e olyan nyelv (jól tudjuk, a nyelv kollektív képződmény), létezhet-e nyelv, amelyen az egyén is meg tud szólalni, amelyen az egyén a kollektivitáshoz tud beszélni, amelynek segedelmével kibillentheti a kollektivitás mintha-beszédét? Nyelv, amivel a kollektivitáson keresztül egyén szólhat egyénhez?
Erről volna illendő beszélni, ám tegyünk ide egy csillagot mi is, és bonyolódjunk bele abba a kérdésbe, hogy van-e ma aktualitása az 1972-es lábjegyzetnek?

*

2009 legelején vagyunk, az RMDSz elnöke a magyar sajtóban közzétett egy politikai elemzést. Pár nap múlva Selyem Zsuzsa, az egyéni felelősségvállalás jegyében, a Transindex internetes portálon megírta észrevételeit, mi több, súlyos aggályait a múltból visszaköszönő szóhasználattal („Ha a hatalomban ott vannak a magyarok képviselői is, megfelelő súllyal, megfelelő beleszólással, valós döntési körökkel, akkor attól a hatalom lehet még rossz, de már nem idegen” stb.) kapcsolatban. Selyem Zsuzsa azt mondja, hogy amennyiben az etnikai alapú politizálás az ideológiai alternatívájaként szerepel („mintha az előbbi nem volna úgyszintén ideológiai”), akkor (és főképp, ha ezt eltagadjuk), veszélyes közelségébe kerülünk a múlt század egyik leglátványosabban gonosz totalitárius rendszerének eszmeköréhez, melynek alapja, hogy ki tartozik a „tiszta” néphez, s ki nem. A Selyem-cikk megjelenése után sokan ragadtak tollat, kioktató és számonkérő hangnemben jelezték, hogy nekik Markó Béla ugyan nem a szívük csücske, ám mégiscsak a magyarság szószólója, továbbá felhívták a Selyem Zsuzsa szíves figyelmét arra, hogy hiába beszél ő több idegen nyelven, hiába mozog otthonosan a nagyvilágban, az az elit, amelyhez tartozik, „mégiscsak a mi elitünk”, kezében csakis a mi colostokunk lehet (etalonja platina és irídium ötvözetéből a Nemzetközi Súly- és Mértékügyi Hivatalban). Időközben a Selyem-szöveg megjelent az Élet és Irodalomban is, ahol Bíró Béla és Ágoston Vilmos komoly és elegáns hozzászólásaival árnyalódott a kép. Két kifogástalan úriember logikailag csorbulatlan érvelése, ellenben épp azzal lehet itt találkozni, hogy bár logikailag minden einwandfrei, baj van a kiindulóponttal. Selyem új logikát kínál. Amikor Bíró azt mondja, hogy Selyemnek nincs igaza, mert az etnicista politizálást a románok kényszerítik ránk, igaza van, ellenben pontosan ez az, amiből ki kellene lépni. Balvégzetű szempont volna, ha valaki lemondással kezdené az érvelést?

* *

Miképpen képes az individuum a kollektivitás sémáival szemben megnyilatkozni? Vagy életbevágóbb, drámaibb helyzetben: hogyan képes a kollektív amnéziával szembeállítani a saját lelkiismeretét?
Kertész Imre Kaddis a meg nem született gyermekért című regényének elbeszélője mesél a Tanító úrról. Az ő története lehet a fenti kérdésre a stílszerű, témánkba vágó válasz. A Tanító úr ugyanis kilép a túlélés logikájából, odaadja kenyérfejadagját, és bármilyen paradox, így menekül meg, vagyis ezzel a gesztussal, ezzel a „kintlévő” gesztussal győzi le a pusztítás, és a pusztítást azonnal a tudatlanság homokjába süllyesztő felejtés mesterkedéseit. A Tanító úr gesztusa az egyén beszéde a kollektív erőszakossággal szemben. A fennálló világtól (Kertésznél a haláltábortól) teljességgel szabad tett, amire nincs ésszerű magyarázat, amivel felszámolódnak az önmegőrzés formái, a végső igazságok, szentenciák, kéznél lévő következtetések, és amiről a Kaddis elbeszélője azzal a szándékkal mesél, hogy ne lehessen lezárható, kinyilatkoztatható, cáfolhatatlan bármiféle hatalom beszéde. (Nem véletlenül adta a Kertész-monográfus Molnár Sára, akitől a fenti gondolat való, könyve egyik fejezetének azt a címet: A konvencionális auschwitzi történetsémák elrontása Kertész Imre regényeiben.)

* * *

Nemrég itt Marosvásárhelyen beszélt Nádas Péter arról, hogy „a túlélés vagy az erkölcsi tisztaság látszatának megőrzése érdekében mozgósított emberi feledékenységnél alig van rémesebb és alávalóbb”. Nem volna felejtés? Amikor fekete egyenruhások vonulnak fel a Hősök Terén, árpádsávos apacssállal a nyakukban, nincs felejtés? Amikor a magyar faj életteréről tartanak előadást emitt Vásárhelyen, az unitárius templom tanácstermében, nincs amnézia? Amikor lezsidózzák Budapest polgármesterét Nagyváradon, a Holnap városában? Nincs? Amikor még meg is köpdösik? Amikor a magyar ellenzék vezére a hatalom visszaszerzésének megnevezésére egy az egyben azt a hátborzongató kifejezést melegíti fel, hogy „területi követeléseink vannak”? Nem emlékezne arra, mit jelentett ez a beszéd?

* * * *

Amikor a kollektivitás szobrokat állít, az egyénnek emlékeznie kell. 
Angela Merkel német kancellár a következő, sokak számára botrányos kijelentést tette: „történelmünk immár az idők végeztéig össze van kötve Izraellel”. Milyen pontos mondat ez. Nem a zsidó népet mondta, hanem Izraelt. A nép nevét. Elképesztő bravúr.

7.
Hát nem érdekes, hogy Székely János elfordítja tekintetét a névről? Ő, akit mindenki a legokosabb erdélyi írónak tartott, aki olvasta Heideggert, olvasta Thomas Mannt, aki Bolyai Jánost a legnagyobb csodálattal illette, és az ő példája révén a tehetség mibenlétét a gondolkodás bátorságában látta, aki a művész és a nyárspolgár összehasonlításában a konvencióktól való mentességet tartotta előbbi attribútumának, aki soha nem vett át semmiféle közhasznú kitüntetést, aki idegenkedett a szobroktól és a szobrok előtti meghatott szobrozóktól – stb., stb. –, miért siklott át a lényegen? 
Egyik esszéjében Tolsztojról értekezvén (őt szintén maradéktalanul csodálta), azt írja, hogy feledhetetlen műveket alkotott, ám egy olyan halált, amilyet például ő halt, sohasem tudott volna megírni. Mert a világ bizonyos irracionális rétegeihez nem volt megfelelő poétikai eszköze. A megjelenítés mágusa volt, a lelkiismeret óriása, de volt, amit nem tudott.
Én azt sejtem, hogy Székely János 1972-ben nem tudta megfogalmazni Barakiás legfontosabb érvét. Idegenkedett a metafizikától. Nem szerette a szavak művészetét. A világot valóságra és a valóságot tükröző nyelvre osztotta. Idegenkedett a szavak valóságától. De becsületes művész volt, kivételesen lelkiismeretes. És talán így, azzal a csillaggal akarta jelezni mindezt. Ezt tartotta legbecsületesebb módjának, hogy beszélhessen egy életbevágóan fontos kérdésről 1972-ben, amikor még előttünk volt a huszadik század vége, és a huszonegyedik század első évtizede.